Orvosságpiac: újabb megszorításokra várva

Egy évvel ezelőtt – a november második felétől lebegtetett, majd február elején végrehajtott gyógyszeráremelés előtti felvásárlás miatt kialakuló ellátási zavarok közepette – a sajtó arról cikkezett, hogy a gyógyszerhiányért a forgalmazók és a gyógyszerészek felelnek, akik eldugdossák a betegek elől a gyógyszert, és egyébként is a fájdalom vámszedői, továbbá pénzéhesek és szociálisan érzéketlenek. A zavaros helyzet és a gyógyszerészek középpontba állítása sikeresen terelte el a figyelmet a gyógyszerek teljes körére kiterjedő áremelésről. Akkor különösen fontos volt, hogy ez sikerüljön, mert a parlamenti választásokat követő első jelentősebb ár- és térítésidíj-emeléssel szembesültek a gyógyszerfogyasztók, akik közül sokan nyilván még jól emlékeztek a választási kampányban elhangzó ígéretekre, amelyek között a gyógyszerárak állandóságának biztosításán túl a szívgyógyszerek ingyenességének a bevezetése is szerepelt.
Az eltelt időszakban heteken keresztül a gyógyszerek bonthatóságával kapcsolatos vita uralta a nyilvánosságot, miközben az intézkedések súlyosságát és lakossági kihatásait illetően sokkal komolyabb változások előkészítése zajlott. A tavalyihoz hasonló figyelemelterelés miatt érdemes lehet a történéseket alaposabban szemügyre venni és mélyebb összefüggéseket keresni.
A gyárilag csomagolt gyógyszerek patikai bonthatóságának bevezetéséről a kormány október közepén egy hatvankétmilliárdos megtakarítási csomag részeként döntött. Lényege, hogy az injekciókat a gyógyszerész köteles abban a mennyiségben kiszolgálni, amennyit az orvos rendelt belőle, a vény nélkül kapható – és nem támogatott – tabletták, drazsék, kúpok esetében pedig annyi szemet (illetve darabot) kell kiadni, ahányat a beteg kér. Mindezért – a tervek szerint – a gyógyszerészt valamekkora kiszerelési díj megillette volna, hiszen a gyógyszerbontással olyan költségei támadnak, amelyek fedezete a gyógyszerárrésből hiányzik. A jogszabály ez utóbbiról már nem rendelkezik, azt pedig, hogy a beteg kezdeményezésére a patikus ténylegesen megbontja-e a gyári csomagolást, a gyógyszerész – szakmai szempontok alapján meghozott – eseti döntésére bízza.
A bonthatóság bevezetésétől központilag várt megtakarítás a hatvankétmilliárdos takarékossági csomagban mindössze ötszázmillió forint. A kihatása tehát jóval a többi intézkedés összesített hibahatárán belül mozog. Ráadásul még ez a megtakarítás is megkérdőjelezhető, hiszen a patikusok eddig is, amikor csak lehetett, igyekeztek az injekciókat a felírt ampullaszámhoz igazodva kiszolgáltatni. Ugyanis az injekciós ampullák az orvoshoz kerülnek, és ő is adja be, így tehát sem a gyógyszercsere, sem a minőségromlás kockázatával nem kellett számolni.
A bonthatóság pozitív hatása a nem támogatott, vény nélkül kapható – és így a tb-büdzsét nem befolyásoló – gyógyszerek körében is kérdéses. A lakosság részéről régóta nincs igény a szemenkénti gyógyszervásárlásra. Ez az idő elmúlt, mint ahogy senki nem akar már a trafikokban szálanként cigarettát vásárolni. Ha mesterséges igénygenerálásra a közeljövőben nem kerül sor, ezután sem lesz ez másként. Igazolja ezt a néhány szemes kiszereléseknek a sorsa, amelyeket néhány éve a gyárak piacra dobtak, de forgalmazásuk érdektelenségbe fulladt. Így hát a bonthatóság bevezetésének a gazdasági racionalitása megkérdőjelezhető.
Az intézkedés gyógyszerészszakmai helyessége még ennél is kérdésesebb. A vény nélküli szereknél nem csupán a gyógyszercsere kockázatának ugrásszerű növekedése a probléma. A beteg által felhasznált gyógyszerek egymástól eltérő csomagolásai például a fénytől, hőtől, nedvességtől való védelmet is szolgálják, aminek hiányában káros bomlástermékek keletkezhetnek. (A gyógyszerészek a szakmai problémákat többnyire meggyőzően kommunikálták az utóbbi hetekben, így hát a részletek ismertetésétől most nyugodtan eltekinthetünk.)
A szabályozás jogi vonatkozásaival sincs minden rendben, hiszen a gyógyszertörvényben rögzített minőségi szempontok érvényesítését a miniszteri rendelet kockára teszi, a termékfelelősségről szóló hatályos szabályozás szerint pedig nem kérdéses, hogy a patikában szemenként árusított gyógyszerért a gyártó már nem vállalhat felelősséget. Ha ő nem, akkor pedig ki?
Mivel gazdasági, gyógyszerszakmai és jogi vonatkozásban is egyaránt megkérdőjelezhető a bonthatóság racionalitása, a döntés indokait elsősorban a politika tartományában kell keresnünk.
Azt előre tudni lehetett, hogy a gyógyszerészek ugrani fognak a bonthatóság elrendelésére, hiszen nem a napi gyakorlattól távoli elvekről vagy a bizonytalan jövőben érvényesülő döntésről volt szó, hanem konkrét és kézzelfogható, mindenki által átélhető és következményeiben végiggondolható helyzetbe kerültek a betegek és a patikusok. Mivel még néhány félreérthető nyilatkozat is elhangzott felelős vezetők részéről, hogy a gyógyszerész annyit számol fel a bontott gyógyszerért, amennyit akar (mondván, hogy erről jogszabály nem rendelkezik, s ami nem tilos, azt szabad), továbbá arról, hogy ez teremti meg a gyógyszertárak közötti verseny alapjait, a gyógyszerészek hangos tiltakozására biztonsággal építeni lehetett. A sajtó tehát heteken át napirenden tarthatta ezt a témát, és még rejtett kamerás tévériport is készült a gyógyszerészek viselkedését vizsgálva: vajon hogyan utasítják el a rászoruló riportert? Ezzel párhuzamosan könnyen ki lehetett alakítani a betegek kiadásait csökkenteni akaró és ennek érdekében konfliktust is vállaló kormányzatról a szociális érzékenység képzetét. Mindeközben a lehető legtovább elhúzódott az új árak és térítési díjak kihirdetése, amely utóbbiakat az áfán és a termelői áremelésen felül sok esetben a támogatásváltozás is megemelt, és gőzerővel folyhatott a drasztikus lakossági költségnövekedéssel járó megtakarítási csomag további intézkedéseinek az előkészítése is.
A lakosság (és a gyógyszerszakma is) a változások hatálybalépésével egyidejűleg (vagy még ennél is később) értesült a konkrét áremelésekről. De ez már nem a társadalom kollektív ügye, csupán annak az embernek az egyéni szociális problémája, akinek nincs szerencséje, és erre a patikai pénztárgépnél döbben rá. Akik január elseje óta megfordultak a patikákban, már szembesülhettek a térítési díjak drasztikus emelkedésével és a megszigorító adminisztratív intézkedésekkel.
A kormányzat tehát egy éven belül másodszor is csatát nyert a közbeszéd ügyes tematizálásával. Nem is lenne érdemes ezzel foglalkozni, ha az idén még további takarékossági intézkedésekre és újabb figyelemelterelő kommunikációs lépésekre nem kellene számítani. De kell! Ugyanis a hatvankétmilliárdos megtakarítási csomagnak csupán egy része lépett hatályba januárban, jó néhány változtatás még hátravan. Ráadásul még soha nem sikerült az előző évben tervbe vett intézkedésekkel egyensúlyban tartani a gyógyszerkasszát. Eddig – kisebb-nagyobb cirkuszokat követően – évközi feltöltéssel minden évben rendezték a rossz tervezés miatt mesterségesen kialakított hiányt, az idén azonban két szempontból is új helyzet van. A hiány mértéke már akkora (több mint a jóváhagyott éves gyógyszerbüdzsé egynegyede!), amekkorát a parlamentben az eddigieknél sokkal nehezebb lesz kezelni, ráadásul a költségvetési zavarok miatt a pótlólagos központi forrásokra alig lehet számítani.
Állandósuló finanszírozási konfliktus és további megtakarítási intézkedések várhatók tehát. Ezek egy része nyilván a gyógyszerpiac szereplőit érinti, de valószínűleg a betegek sem fognak kimaradni. Ha tehát az év folyamán megint a gyógyszerészek (netán az orvosok gyógyszerfelírási szokásai) kerülnek terítékre, és a betegek érdekében meghozott takarékossági intézkedések kormányzati kommunikálására kerül sor, érdemes lesz újabb lakossági megszorító intézkedésekre felkészülni.

A szerző gyógyszerész