Élők és holtak Demszky városában

Nem először és valószínűleg nem utoljára kell megállapítanunk Demszky Gábor főpolgármestersége idején azt, hogy Budapest vezetését a káosz jellemzi. Aktuálisan egy budapesti kórház halottas kamrájából közvetített televíziós felvételek bizonyítják, hogy Demszkynek és csapatának nincs elképzelése arról, hogy milyen legyen a városunk. Nem kormányoznak, nem vezetnek. Demszkynél a liberális városvezetés azt jelenti, hogy csak hagyjuk a dolgokat megtörténni, tervezni, irányítani nem kell. Nincs elképzelés, nincs stratégia, csak sodródás van. Újra és újra fel lehet sorolni, hogy milyen problémákat nem oldott meg az MSZP–SZDSZ-koalíció, de a Budapesten élők ezt nap mint nap maguk is megtapasztalhatják. Vizsgáljuk meg a fenti ügy kapcsán, mi jellemzi a főváros egészségügyi irányítását. Érdemes annak fényében végiggondolni ezeket, hogy annak idején az SZDSZ az egészségügy rendbetételének ígéretével kampányolt. Talán nem vagyok egyedül, aki emlékszem arra, ahogy az SZDSZ egy ízléstelen kampányfilmben a nővéreket akarta megóvni a prostitúciótól. Az MSZP pedig az egészségügy konszolidációját és az egészségügyi dolgozók megbecsülését ígérte. Nézzük hát, megoldottak-e valamit az egészségügyben.
A szocialista–szabad demokrata kormányzat – nyilvánvalóan az Orbán-kormány tartalékaiból – megemelte a közalkalmazottak fizetését – ez még rendben is volna. Ezután azonban megkezdődött az ágazat konszolidációja. A konszolidációra szánt pénzek szétosztására kijelöltek egy kormánybiztost Győrffy István személyében, aki azelőtt a Perfekt Rt.-t vezette (még mielőtt bárki megkérdezné: igen, ez az a Perfekt). A rászoruló kórházak többé-kevésbé hozzájutottak pénzükhöz. Ennek a pénznek azonban ára volt: össze kellett húzni a nadrágszíjat – ezt az egészségügyben intézkedési tervnek hívják, ami azt is jelenti, hogy a fazonigazítást felügyelő szakértőt, válságmenedzsert kellett kirendelni a kórházakhoz. Meglepetés ne érjen senkit: a szakértők között nagy számban fordultak elő olyanok, akik korábban a Perfekt referencialistáin szerepeltek. 2004-re, félidőhöz érve a mérleg: a fizetésemelést elvitte az áremelés – az energia, a gyógyszer, a lakhatás, és a konszolidációból sem maradt mára semmilyen látható érdemi eredmény.
Ezután következett az egészségügy jogi környezetének szétverése. A tervezett privatizációs törvény a Mikola István nevével fémjelzett szigorú szabályozást teljesen liberalizálva a privatizációt nem eszköznek vagy lehetőségnek tekintette, hanem célként határozta meg. Tegyük most félre a törvény elfogadtatásának körülményeit, az alkotmányossági aggályokat. Már-már úgy látszott, mintha az egészségügy minden problémáját a kórházak eladásával szeretné megoldani a kormány. Pedig másfél évtizedes tapasztalattal a hátunk mögött mindenki tudhatná, hogy az átgondolatlan magánosítás mire vezet. Gondoljunk például arra, hogy a magyar élelmiszeripar külföldi kézre adása mennyivel javította a magyar termelők és munkások helyzetét? Vagy itt van példának a közművek eladása: vajon a közműdíjak meghatározásánál a fogyasztók vagy a külföldi befektetők érdekeit képviseli inkább a főpolgármester? A félelem tehát nem alaptalan: vajon nem lesz hasonló a helyzet a kórházakkal is a magánosítás után? Jobb lesz a betegek, az orvosok és az ápolók helyzete?
A hálapénz elleni kampánnyal is több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajthatott volna a kérdés értelmes társadalmi vitája. A cél azonban valószínűleg nem a helyzet rendezése, inkább ezzel kívánják elterelni a tehetségtelenségükről a figyelmet, és meg akarják osztani a társadalmat. A trükk ősrégi, szembe kell állítani a beteget és az orvost, mély árkot ásni közéjük, és az ellenséges közhangulatban minden döntés könnyebben meghozható: mindkét oldallal csak annyit kell elhitetni, hogy a felelősök a túloldalon vannak. A döntés pedig lehet kórházak összevonása, eladása, átszervezése vagy valamilyen liberális, piaci alapú gyógyír, amihez mindig található megfelelő uniós példa.
A felelősség megállapításával egyébként is gondban van az MSZP–SZDSZ-koalíció Budapesten. A múlt évben az egészségügyi bizottság alelnökeként vizsgálatot kezdeményeztem a Szent István Kórház főigazgatója ellen, mert a kórházban egy revizori vizsgálat súlyos visszaéléseket tárt föl. Ezek a visszaélések eszembe juttattak egy cikket, amelyet épp a kórház főigazgatója írt még 2001-ben. Nem minden tanulság nélkül való kiemelni az írásból egy mondatot: „A mindig is szürke zónába tartozó hálapénz helyét egyre nagyobb mértékben veszi át a tökéletesen fekete korrupció: a gyógyszergyárak, a műszergyártók és az összes egyéb beszállító ezernyi formában eljuttatott megvesztegetései.” A fegyelmi vizsgálat végül első fokon csak megrovásban részesítette a főigazgatót, bár máskor kisebb bakikért is ítélt már súlyosabban a főváros. Enyhítő körülmény lehetett az a tény, hogy Molnár Lajos neve 2002-ben SZDSZ-es egészségügyi miniszterjelöltként forgott, és talán az, hogy a visszaélések középpontjában álló vállalkozó egy MSZP-hez közeli személy.
A főigazgató alig néhány nappal a fegyelmi ülés után kipihenten, felegyenesedve jó nagyot belerúgott szinte az egész orvostársadalomba: „az egészségügyi reform soha nem fog támogatást kapni a kiváltságos orvosrétegtől, amely illegális jövedelméből nyugati színvonalon él, és senki nem kéri számon rajta, hogy balkáni színvonalú szolgáltatást nyújt” (forrás: MTI). Mások ha hibáznak, szégyellik magukat, hangjukat visszafogják. Nem így a mi főigazgatónk. Nem. A kormányon lévő SZDSZ büszke egészségügyi szakértője, a nyugati színvonalon élő kiváltságosok egyike az orvostársadalomra hárítja át kormánya impotenciáját. Ami azonban ennél súlyosabb hiba: az ilyen nyilatkozatok révén az egész társadalomban csökken az orvosokba vetett bizalom. Márpedig ez a bizalom a gyógyulás egyik záloga.
Az, hogy az SZDSZ kit, milyen szakértőként használ, lehet a párt belügye, tartsuk hát tiszteletben. Az azonban, hogy a főváros egyik kiemelt kórházának ki a főigazgatója, mit nyilatkozik és mit tesz, már nem magánügy. Budapest főpolgármestere nem vállalhatja fel sem az idézett nyilatkozatokat, sem a nyilatkozót. Ha mégis megteszi, azzal egyetértését deklarálja, a főigazgató társául szegődik az orvostársadalom megsértésében.
Budapest a legnagyobb kórházfenntartó önkormányzat. Itt az egészségügy problémái felnagyítva, sokkal élesebben jelennek meg. Mindenki tudta, hogy az önálló Csepeli Weiss Manfréd Kórház megszüntetése és a betegek átterelése a Dél-pesti Jahn Ferenc Kórházba számtalan problémát fog előidézni. Nincs megoldás a folyosókon órákon át éhgyomorral, állva vizsgálatokra várakozók problémájára. Nincs elfogadható magyarázat a Csepelről a kétszer egy sávos hídon a csúcsforgalomban haladni képtelen mentőautó megnövekedett menetidejére, a megkésett ellátásból származó következményekre. A múlt hét óta pedig már azt is tudjuk, nem csak az élők sínylik meg ezt az átszervezést: már a halottaink kegyeleti jogai sem számítanak. Akik látták a tévéfelvételeket a kórházban elhunytak tárolásáról, egy pillanatra arra gondolhattak, mintha nem is a XXI. században és nem Európában lennénk. Mintha háború, természeti csapás vagy járvány sújtaná Budapestet, amikor a túlélés ösztöne diktálja, hogy eltérjünk alapvető emberi normáink és törvényeink betartásától. A városvezetés meggondolatlansága, a szakszerűtlenség már ide kell hogy juttasson minket? Magyarázkodni lehet, de magyarázat nincs erre a helyzetre. Nincs elfogadható szervezési vagy anyagi indok arra, hogy feladjuk emberi mivoltunkat. A kegyelet nem lehet pénzkérdés. Ahol halottainknak nem adják meg a tisztességet, ott vajon az élők, a betegek remélhetnek-e a megfelelő ellátást?
De vajon ki-kik a felelősek a helyzetért? A csepeli kórház általános állampolgári és ellenzéki tiltakozás ellenére történő bezárása hibás döntés volt. A döntésért Demszky Gábor felel. Az ellátás megszervezése és átirányítása Szolnoki Andrea főpolgármester-helyettes feladata és felelőssége. A kórházban kialakult helyzetért pedig az egyébként patológusból lett főigazgató, Gerő Gábor felel. Fejlett demokráciákban ilyen esetekben valamelyiküknek, de inkább mindhármuknak fel kellene ajánlaniuk a lemondásukat. Mivel eddig senki nem vállalta a felelősséget a helyzetért, a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi bizottsága alelnökeként vizsgálatot fogok kezdeményezni a felelősség megállapítására.
Immár tizennégy éve figyelem a főváros ügyes-bajos dolgait. Illúzió lenne azt remélnem, hogy most valami megváltozik, és bárki beismeri tévedéseit, hibáit, meggyónja bűneit, lemond vagy felmond. Nem, ebben nem bízom. De azt azért helyes lenne látni vagy hallani, hogy az egészségügyben dolgozó sok ezer tisztességes, de önérzetében súlyosan megbántott embert valaki megköveti. És feledtetni ugyan nem lehet velünk a bemutatott borzalmas képeket, de megint csak jó lenne, ha valaki egy halk, de tiszta hangon annyit mondana: bocsánatot kérünk.
Ez a szó a legnagyobb káoszon is áthatol.
-------------------------------------------------
A szerző a Fővárosi Közgyűlés
Fidesz–MKDSZ-képviselőcsoportjának vezetője