John Kerry és a Kennedy klán kapcsolata

Habár az Egyesült Államok 44. elnökét csak ez év novemberében fogják megválasztani, a jelenleg zajló demokrata pártelőválasztásokat elnézve a gyanútlan megfigyelő azt gondolhatná, hogy a fináléig már csak napok lehetnek hátra. A Demokrata Párt, amely nagyon nehezen viselte el a 2000. évi választási csatározásokat és azt, hogy jelöltjük, Al Gore csak minimális verességgel maradt alul George W. Bushsal szemben, most teljes erőbedobással küzd, hogy a regnáló elnököt elmozdítsa hivatalából. A demokrata választmányi jelölőgyűlések – az úgynevezett caucusok – már az első körben nagy meglepetéssel szolgáltak. Kiderült ugyanis, hogy a nagy esélyesnek tartott Howard Dean vereséget szenvedett John Kerrytől, akiről senki nem gondolta volna, hogy valaha is a befutók listájára kerülhet. A massachusettsi szenátor a második körben is diadalmaskodott – hét államból ötben nyert –, és így a demokraták fő elnökjelöltjévé lépett elő. A többiek közül csak John Edwards egykori csodagyerek, valamint a versenyből a hírek szerint kiszálló Wesley Clark volt képes nyerni, ami azt eredményezte, hogy Joe Lieberman, Al Gore egykori alelnökjelöltje kénytelen volt visszalépni. Az előválasztási kampány azonban mindezek ellenére tovább folytatódik, egészen a március 2-i „szuperkeddig”, amikor egyszerre tíz államban szavaznak majd a végleges elnökjelölt személyére. Ez a hagyomány a XIX. századig vezethető vissza, amikor a Demokrata Párton belül elharapódzott a korrupció, a hivatalok pénzért árusításának hulláma, amit az amerikai történelemben a Tammany Hall-szindrómának is neveznek.
Az utolsó felvonás ez év júliusában Bostonban lesz megtartva a Demokrata Párt nagygyűlésekor, ahol megnevezik az elnökjelöltet és a többi képviselőjelöltet is. A Republikánus Párt köreiben most még bágyadt csend honol, hiszen ők értelemszerűen a jelenlegi elnököt, George W. Busht fogják jelölni majd saját nagygyűlésükön New Yorkban, ez év augusztusában. Bush elnök azonban nem akarja ennyire a véletlenre bízni a dolgokat, és már akcióba lendült. Az történt, hogy a demokrata előválasztások után két nappal mintegy váratlanul betoppant New Hampshire államának egy kisvárosába, hogy spontán elbeszélgessen az emberekkel a Bush-kormány által szorgalmazott adócsökkentés áldásos hatásairól.
Egybehangzó vélemények szerint John Kerry a nyerő ember a demokrata elnökjelöltek rivalizálásában. A massachusettsi szenátor csaknem húsz évet töltött már el a közjó szolgálatában az amerikai szenátusban, ahol 1983 óta képviseli államát, és imponáló politikai karriert tudhat magáénak. Kerry, Bushsal ellentétben, aktívan részt vett a vietnami háborúban és nem is akárhogyan: kitüntetései egy bíborszív, és hősiességért egy ezüst és egy bronz kereszt. Mindezek mellett a vietnami veterán kollégájával és legfőbb vetélytársával, Howard Deannel ellentétben nem tekintette a háborút valami dicsőséges, kommunizmus elleni keresztes hadjáratnak – hanem egy apokaliptikus rémálomnak, olyannak, mint amiről Francis Ford Coppola nagy sikerű filmje, az Apokalipszis most is szólt. A háború befejezésekor elkezdődött John Kerry politikai pályafutása, ami minden várakozást felülmúlt. A nyolcvanas évek elején már Massachusetts állam kormányzóhelyettese volt egy bizonyos Michael Dukakis mellett, aki 1988-ban a demokraták elnökjelöltjeként maga is ringbe szállt az idősebb George Bush ellen, de nyerni nem tudott. Ugyanebben az évben történt, hogy a fehérterrort emlegető magyar miniszterelnök, Grósz Károly is megfordult Amerikában, és Dukakis valamely homályos oknál fogva fogadta a kommunista vezért, amelynek Amerikában nem kis sajtóvisszhangja volt. (Természetesen nincs okunk feltételezni, hogy Dukakis súlyos vereségében valamit is közrejátszott volna ez a szerencsétlen epizód, de egy dolog biztosra vehető: Grósz Károly látogatása nem növelte a demokrata elnökjelölt szavazótáborának számát.)
John Kerry, a fiatal szenátor kezdetben sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy 1971-ben, több volt katonatársával együtt, egy demonstráción a washingtoni Capitolium lépcsőire dobta kitüntetéseit. De hol van már a tavalyi hó? Amerikában ki emlékszik még arra a Jane Fondára, aki nagyjából ugyanakkor néhány híres színésztársával együtt látogatást tett Hanoiban, hogy utána könnyes szemmel ecsetelje a világsajtónak az amerikai hadigépezet rémtetteit? A világhírű színésznő nem sokkal később elnézést kért az amerikai néptől eme tettéért. Később bocsánatot nyert, majd újra hírnevet szerzett magának az aerobikiskolák beindításával és az egészséges életmód népszerűsítésével. John Kerry azonban nem bánta meg bűneit, és így a republikánus szenátorok szemében ma is szálkának számít.
Ne feledkezzünk meg azonban Massachusetts állam másik nagy fiáról, Edward Kennedyről sem, akinek Kerryhez fűződő kapcsolata mind ez idáig formális és csaknem elutasító volt. Ez az állapot azonban megváltozni látszik, a galambősz pátriárka az utóbbi időkben barátságosabb gesztusokat tesz kollégája felé, jelezvén, hogy politikai racionalitása erősebb személyes érzelmeinél. Bennfentes körök szerint Kennedy belátta, hogy csak Kerrynek lehet esélye Bushsal szemben. A sors fintora azonban, hogy a New Hampshire-i előválasztások után a megkérdezettek zöme azért szavazott Kerryre, mert monogramja J. K., ami sokban hasonlít a néhai elnök monogramjára, a J. F. K.-re. Edward Kennedy kezdeti ellenszenvében nyilvánvalóan szerepet játszott John Kerry egyszerű családfája is – a Kerry nagypapa még a Monarchiából vándorolt ki, és magyar–lengyel–zsidó keverék, nevüket pedig egy írországi kis falu után kapták –, de ez a dolgok mai állása szerint immár lényegtelen. Ami azonban életbevágóan fontos, az az, hogy Kerry mellett lassan, de biztosan felsorakoznak a nagy amerikai szakszervezetek is, amelyek eleinte Howard Deant támogatták, de hamar rájöttek, hogy ebben a versenyben Dean nem lehet befutó.
A többi jelölt közül még kiemelkedik a rendkívül sármos déli származású John Edwards, aki – habár még új fiúnak számít a szenátusban – jellegzetes déli stílusú populista retorikájával sok szimpatizánst szerzett. A Demokrata Párt vezető köreiben már egy lehetséges Kerry–Edwards elnök–alelnök felállásról is szó esik, de az érintettek egyelőre nem nyilatkoznak. Ez a kombináció, ha esetleg megvalósul, minden bizonnyal komoly fejtörést fog okozni a republikánusoknak, hiszen a két jelölt személyében Észak és a mindig kiszámíthatatlan Dél egymásra találna. Az amerikai liberális sajtó időközben lelkesen és pironkodás nélkül csatlakozik a demokrata mozdonyhoz. A Newsweek magazin múlt héten már azt jelezte, hogy ha februárban lennének a választások, akkor azt meggyőző fölénnyel John Kerry nyerné. Nem akarván lemaradni, a Time is megjelentetett egy Milyen elnök lenne John Kerry? címlapot, majd a továbbiakban hoszszan taglalja Kerry esélyeit, sőt még attól sem riad vissza, hogy Kerry hitvesét, Teresát is lefesse, mint a tökéletes First Lady mintaképét. Teresa asszonyról illik tudni, hogy első férje a milliárdos Heinz család örököse volt, aki 1991-ben egy repülőszerencsétlenségben hunyt el, legendás vagyont hagyva az özvegyre.
Van még azonban egy fontos belpolitikai probléma, ami nem kis fejtörést okoz a liberális demokratáknak, és ez az úgynevezett Defense of Marriage Act, azaz a hasonneműek házassága elleni törvényjavaslat. A közelmúltban nem kevesebb, mint 38 állam bírósága hozott olyan döntést, amely nem ismerné el az egyneműek házasságát. Bush elnök évi országértékelő beszédében ha burkoltan is, de támogatta ezt a törvényjavaslatot, és nagy meglepetésre minden demokrata jelölt hasonlóképpen foglalt állást, nem kis problémát okozva Amerika meglehetősen komoly politikai súllyal rendelkező melegszervezeteinek, amelyek liberális demokrata szavazók.
Természetesen még korai lenne az esélyeket latolgatni, hiszen a republikánus oldal egyelőre feltűnően csendes, mert ahogy ők látják, az idő nekik dolgozik. Úgy hírlik, hogy a Bush-kampány majd csak a Republikánus Párt választmányi nagygyűlése után kapcsolja be a turbómotorokat, addig hadd fárasszák magukat a demokraták. Ez a taktika viszont csak akkor lehet működőképes, ha a jelenlegi külpolitikai helyzet valamelyest stabilizálódik, s erre most elég kevés az esély. A neokonzervatívok által diktált, már-már messianisztikus jellegű közel-keleti politika könnyen kudarcba fulladhat, ha Irakból nem vonulnak ki mielőbb a megszálló csapatok, és ha az izraeliek tovább építhetik a jeruzsálemi falat. Az amerikai közvélemény nagy része ma már észreveszi az iraki háború mögött álló olajcégek érdekeit, ami sokat elvesz az eddigi euforikus patriotizmusukból. Legutóbb éppen John Kerry fogalmazott nagyon keményen, amikor azt mondta, hogy üzeni az olajlobbinak: Vigyázat, jövünk!
Az eddig meg nem talált tömegpusztító fegyverek ügye is súlyos károkat okozhat a Bush-kormánynak. Az elmúlt napokban Kerry arra szólította fel a CIA igazgatóját, George Tenetet, hogy mondjon le, mert a háború kitörése előtt hamis dokumentumokat kreált annak bizonyítására, hogy Irakban vegyi fegyverek lennének. Az utóbbiakra reagálva Bush elnök kinevezett egy független szakértőkből álló vizsgálóbizottságot, de annak tevékenysége még hónapokig elhúzódhat.
Sokan állítják azt, hogy az amerikai elnökválasztásokon mindig a gazdasági és belpolitikai ügyek dominálnak és döntik el, ki lesz a következő elnök. Vannak azonban olyan kivételek is, amelyek talán nem is annyira erősítik a szabályokat. F. D. Rooseveltet 1940-ben és 1944-ben – nyilván a háborús helyzet miatt – választották újra, és Ronald Reagan 1980-as győzelme Carter fölött is egy külpolitikai válság (az iráni túszok helyzete) eredménye volt. Mint ahogy Woodrow Wilson újraválasztása 1918-ban is a külpolitikai helyzet (az első világháború befejezése) miatt történt.
A nagy kérdés az, hogy vajon rendelkezik-e John Kerry olyan kvalitásokkal, amelyekkel például 1992-ben Bill Clinton megnyerhette a választást idősebb George Bush ellen? Kerry vitán felül olyan képességeket mutat, amelyek elismerésre méltóak, ilyen következetes pragmatizmusa, az elesettek iránti elkötelezettsége és így tovább, de ez még önmagában nem elég Bush kampánygépezetével szemben. A demokrata elnökjelölt egyetlen esélye véleményünk szerint Edward Kennedyhez fűződő kapcsolata erősségében rejlik. Ha Kennedy valóban mindent megmozgat majd annak érdekében, hogy tekintélye, személyes politikai befolyása és hatalmas apparátusa lévén John Kerry azzá váljon, ami talán legidősebb fivére volt az 1960-as elnökválasztás idején, csak akkor lesz a Demokrata Pártnak komoly esélye a Fehér Ház visszahódítására.

A szerző politológus, egyetemi oktató