Kiket „fenyegetnek” a polgári körök?

Véletlenül kapcsoltam be a televíziót, amikor az MTV képernyőjét az Este című műsor foglalta el. Döbbenten néztem, ahogy a műsorvezető hipnotikus szándékkal igyekezett rábírni a Fővárosi Bíróság elnökét, mondja azt, hogy a bírák félnek. Vajon kik rendelték meg ezt a közveszélyes mutatványt? Kinek áll érdekében az amúgy is kiélezett társadalmi ellentétek tovább szítása? A bíró – a hivatásos szereplőnél kevesebb televíziós tapasztalattal – igyekezett a beszélgetést a józan ész határai között tartani, s arra hivatkozott, a félelem kérdésének felvetésére alkalmat adó cselekmény még nincs jogilag szabályozva. Nem is lehet, hiszen a világháló magyarországi elterjedése kellett ahhoz, hogy azon lehessen valakit megfenyegetni. A jogtudósokat már régebben foglalkoztatja, hol a határ aközött, amit társadalmi veszélyessége miatt tiltani kell, és ami még a szólásszabadság jogkörébe tartozik. A szabályozást az írott sajtó (és a politika) erősen akadályozza, amikor elfogadhatónak minősít olyan alaptalan rágalmazást, mint Tamás Gáspár Miklósé a bírói testületről. A média felelőssége is nyilvánvaló. Gondoljunk csak arra, hányszor láttuk elítélő megjegyzés nélkül az izraeli zászló elégetését külföldi tüntetéseken.
Abban igaza van a műsorvezetőnek, hogy a Kádár-rendszer a megfélemlítésre épült. Ezért működtek a bíróságok az államhatalom (és a párt) alárendeltségében: nem a bírák féltek, a bíráktól mi féltünk. Mármint azoktól, akik meghozták a Nagy Imre, Tóth Ilona és a többi mártír elleni ítéleteket. Az önmagát népi demokráciának minősítő, a szocializmus építését hirdető önkényuralmi hatalom korlátlanul rendelkezett az ország anyagi erőforrásaival. Kényszerében éltünk úgy, ahogy Illyés Gyula sokáig tiltott versében (Egy mondat a zsarnokságról) olvasható. A zsarnokság nemcsak a bíró hűvös ítéletében érvényesült, nemcsak az ernyedten tapsoló tenyerekben, de akkor és ott mindenki úgy érezte: szem a láncban. Azok a bírák is, akik sikeresen őrizték emberi és szakmai tisztességüket. A műsor félelmetességét éppen az adja, hogy újraéljük a költő látomását: néznénk, de csak azt látjuk, „mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból”.
A félelem kérdésének óriási irodalma van. Évezredeken keresztül az emberi létezés alapvető szabálya volt, hogy a bűn – a Törvény megszegése – büntetéssel jár. Akár égi, akár földi hatalomtól várták ezt, az Igazság elemi igénye volt az embernek. Amikor megjelent a jogok és kötelességek alkotmányba foglalásának gondolata, sokan úgy vélték, a félelem legalább a közéletben visszaszorítható. Nem így történt. Kisebb-nagyobb, hazug jelszavakat hangoztató csoportoknak időről időre sikerül a szervezett erőszak eszközeivel megszerezni a korlátlan és ellenőrizetlen hatalmat. 1944-től 1990-ig az intézményesített félelem zárta el előlünk azt a szabadságot, amellyel azóta sem tudunk élni. Ezt a minden döntési jogot kisajátító állapotot szeretné visszaállítani Gyurcsány Ferenc, amikor a kettős hatalomtól óvja az országot. Pedig 1990 és 1994 között a Demokratikus Charta tagjai is sokszor kifejtették, hogy a demokrácia a kormányhatalom ellenőrizhetőségét jelenti. Ez az ellenzék feladata. A Medgyessy-kormány hivatalba lépése óta arra törekszik, hogy minden döntést saját megbízottaira ruházzon.
Az erőszak eszméje mindaddig veszélytelen, amíg meg nem szervezi magát – vagy amíg pénzzel rendelkező sötét erők meg nem szervezik. A Világkereskedelmi Központ elpusztításához nemcsak öngyilkosok kellettek, de tömérdek pénz is. Sajnos tudjuk: ez az erőszakos mozgalom többek között azzal az anyagi segítséggel vált hatékonnyá, amelyet Kádár János Magyarországa nyújtott. Az is igaz, többször láttuk, ahogy megvadult szurkolók egymás ellen törnek, esztelenül rombolnak, pusztítanak. A képernyőn azonban mindig megjelent a rendőrség is, ítélkezett a bíróság. Az úgynevezett üzleti életben szintén megjelent az erőszak (a védelmi pénz, a behajtás, az őrzés-védés), de a törvények határát átlépő bűnözők közül többen börtönbe jutottak. (Akkor is, ha szívesen vendégeskedett palotájukban néhány befolyásos politikus.) Ennek érdekében közpénzből fenntartott drága szervezetek működnek. Félni akkor kell, ha az óriási adójövedelemmel gazdálkodó állam nem képes – vagy nem akarja – fenntartani a rendet. Kétségtelen, ma sem tudjuk, mi történt Szász Károllyal, és ez félelmet keltő. Támadóit nem leplezték le, de azt sem bizonyították, hogy saját csontjait ő maga törte volna össze.
Nem szeretem a bal- és jobboldal megtévesztő ellentétpárját. De a baloldal kezdeményezte a törvények megkérdőjelezését, mert a forradalomtól várta az eljövendő szabadságot. Ezzel ellentétben a jobboldali – vagy inkább konzervatív – felfogás a szabadság biztosítékát a jogállamban, a betartott és betartatott törvényes rendben látja. A zavart az okozza, hogy ötvenhatban egy, a forradalom eszméjére hivatkozó vazallus kormány ellen támadt forradalom, majd leverői forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevezték a visszaállított önkényuralmat. A polgári körök – amelyek lététől aligha véletlen retteg betegesen a másik tábor – a fenntartott rendben érdekeltek egészen addig, amíg az át nem lépi a demokrácia kereteit. Tagjai a hivatásuknak, nem a politikának élnek. Tanulnak, dolgoznak, gyereket nevelnek, unokát sétáltatnak. Nem a törvényesség ellen, hanem éppen annak kiteljesítéséért gondolkodnak a jövő jobb berendezésén. Miért is akarnának forradalmat? Hiszen – ha az uniós tagság kizárja a demecseri módszereket – választási győzelmüket semmi más nem akadályozhatja meg, legfeljebb saját politikusaik rövidlátása, önzése és az, hogy nem akarják nézeteiket, céljaikat kellő alázattal képviselni. Ha a Szövetség valóban szövetség lesz, a polgári körökből (és tagozatokból) politikai szerepet vállalók léphetnek a politika színterére – az országgyűlési többség erőszakmentesen elérhető.
Jó lenne elmondani Magyarország minden munkájából, teljesítményéből vagy nyugdíjából élő polgárának: félni csak működőképes szervezetektől érdemes. Az egyéni erőszak – vagy azzal fenyegetés – ellen az államnak védelmet kell nyújtania. Ezért tartjuk fenn. Ha erre képtelen, akkor más vezetőkkel újra kell szervezni. A polgári körök másféle fenyegetést jelentenek. Puszta létezésük ellentmond a hatalom kisajátítási szándékának. Annak, akinek milliókért adnak tanácsot kommunikációs cégek arra vonatkozóan, hogy mit is gondoljon, nehéz elgondolni a gondolatszabadság polgári körökben kibontakozó gyakorlatát. Ennek ahhoz a felismeréshez kell vezetnie, hogy nem a szegények és a középrétegek állnak egymással szemben. Könnyű megtalálni a közös nemzeti érdeket a kevesek gátlástalan önzésével szemben. Azt a jobbat, ami baloldali értékrendben is elképzelhető. Egyet lehetne érteni abban is, hogy a közös magyar érdeknek elsőbbsége legyen minden mással szemben, mert a jólét nem pártadomány, hanem saját teljesítményünk eredménye. A polgári körök azokra „veszélyesek”, akik a mindentudás letéteményeseinek tartják magukat. Akik meg vannak arról győződve, hogy mindent alá kell rendelni személyes akaratuknak és érdekeiknek. Akik a szabadelvűséget arra korlátozzák, hogy kiválasszák azokat a Tekintélyeket (Marx vagy mások), akiknek könyveiből igazolhatják saját nézeteiket és érdekeiket. Ezek mindig kifundált (nem bizonyítható) feltételezésekre hivatkoznak, hogy megtagadják az önálló vélemény, az övéktől eltérő kérdések feltételének és megválaszolásának a jogát.
A jelenlegi kormány kísértetiesen ugyanazokat a tévedéseket követi el, és ezekre ugyanazt a magyarázatot (begyűrűző nemzetközi válság) adja, mint az, amelyben a kormányfő pályáját kezdte. E világkép csődje okozta 1989-ben a hatalmas megrázkódtatást hozó fordulatot. (A közalkalmazotti bérek emelése sem új ötlet: 1956 decemberében e módszerrel csendesítették Kádárék a munkások indulatait.) A gazdaságpolitika tévedéssorozata miatt folytathatja Gyurcsány és csapata a félelemkeltést, miközben Medgyessy kiegyezésről papol. Olyan országban, ahol a középiskolai érettségi régen nem jár együtt azzal a csekély ismeretanyaggal, ami e fogalom történeti szerepének megértését jelenthetné. A kiegyezés békéje kívánatos, s a választók döntő többsége vágyik rá. Ezért mondjuk ki végre: a kiegyezést tető alá hozó Deák Ferenc nem az akkori kormány, hanem az ellenzék vezetője volt. Szembe is került Kossuth aggodalmaival, amelyek nem is voltak alaptalanok. Miközben az ország területén élő nemzetiségek száma gyorsan gyarapodott, kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. Az akkori baloldal (mondhatom gúnyosan) 1918-ig folyamatosan támadta a kiegyezés fogyatékosságait. Végül pedig Károlyi Mihály forradalmában és a véres proletárdiktatúrában felborította kényes egyensúlyait. Medgyessy Péter helyzete – a mindig vitatható történelmi párhuzamban – nem Deák Ferencé, hanem Ferenc Józsefé. (Az 1956 utáni megtorlásban ugyan nem vehetett részt, de önként lépett végrehajtóinak a szolgálatába.) Szeretném őt biztosítani: ha a kiegyezés eredményeként – megfelelő engedményekkel – kinevezteti miniszterelnöknek az ellenzék vezetőjét, a polgári körök támogatják majd ebben a szándékában.
-----------------------------------------------------------------
A szerző egyetemi tanár, a Nemzeti Kör tagja