Kormányszintű történelemhamisítás

Politikai csempészárut is vinnének 2004-ben Magyarországról az Európai Unióba. A kommunista utódpárt a világtörténelem legkiterjedtebb erőszakrendszerének felmentésére készül. Rejtett tervről van szó. Ez az utódpárt most szociáldemokrata szerepben munkálkodik a kommunizmus túlélésén. Vezetői és ideológusai erre az igazi végső harcra összpontosítanak. A háttérben érdekszövetségeket kötnek, az előtérben a közvélemény megtévesztéséhez szállítanak érveket. Ebben a hazai utódpárt a kelet-európai élcsapat dicsőségére pályázik. Ők tudják, miért.
Legutóbb például a kommunizmus talapzatához nyúltak hozzá. Nyomban ki is forgatták eredeti mivoltából a felismerhetetlenségig, sőt a megítélhetetlenségig. Felismerhetetlen és megítélhetetlen dologról aztán már nem lehet érdemi ítéletet alkotni. De hát, hiszen éppen ez a cél. Esetünkben az MSZP egyik tudós politikusa és ideológusa annak tagadására adta a fejét, hogy a kommunizmus erőszakrendszerként létezett volna. Krausz Tamás szerzőként és szerkesztőként vaskos tanulmánykötetben igyekszik bizonyítani ezt a tagadást (A sztálinizmus hétköznapjai, 2003). Ezek szerint a szovjet világban a kommunizmusnak és az erőszakállamnak csak bizonyos elemei fonódtak öszsze, de a kommunizmus erőszakrendszere nem épült ki. A terjeszkedő folyamatok valamilyen közbülső szinten zajlottak volna. Így végül emberi és embertelen is egybemosódott? Mind a kérdés, mind a válasz hiányzik.
Ezt az amúgy forrásokban gazdag művet a kommunista utódpárt kormánya egyenest a Nemzeti Tankönyvkiadó segítségével népszerűsíti. Tanárok és tanulók nemzedékei fogadhatják így el a kommunizmus erőszakrendszerének tagadását és felmentését. Ezzel a meggyőződéssel válhatnak majd az Európai Unió polgáraivá. Már ha a rejtett terv sikerül.
Élnek azonban itt még nemzedékek a kommunizmus erőszakrendszerének sebével a lelkükben és a sorsukban. Ők maguk jelentik a tagadás és a felmentés cáfolatát. Nos, a hazai utódpárt rájuk is gondolt. Ideológusai erre az utólagos semlegesítésre is dolgoztak ki megoldást. Gyurcsány Ferenc nevezetesen a köztársasági eszmét vetette be. Ez a Gyurcsány Ferenc ugyan botcsinálta ideológus, ám miniszterként az utódpárt múltat tagadó, felmentő, feledtető végső harcát hatékonyan szolgálja. A köztársasági eszmét korszakzáró és korszaknyitó ideológiául fogadtatná el. A Magyar Köztársaság ugyebár minden állampolgárát magába foglalja, és a köztársasági eszme jelenében minden állampolgár összetartozik. Ezt a szabályfélét kellene elfogadtatni és elfogadni.
Szánalmasan mesterkélt és üres szabályfélével van dolgunk. A korszaknyitás általánosabb vonatkoztatása mégis hozhat valamit a konyhára. Kialakulhat az az egyszerű képzet, hogy a köztársasági eszmében összetartozó állampolgárok közös történelme az 1989-es Magyar Köztársasággal kezdődik. Ez a közös kezdet aztán lezárná a múltat. Végleg lezárná. Annak a lezárt és eltörölt múltnak az európai uniós korszakban már híre-hamva sem maradna.
Múlt nélkül kezdhetné pályafutását az MSZP is az Európai Unióban. Vagyis maga teremtené meg a saját múltját. Ezt a múltteremtést a kommunizmus erőszakrendszerének felbomlása kényszerítette ki. Egyazon időpontban, 1989 őszén határozták meg demokratikus szocialistának-szociáldemokratának az 1918-as alapítású hazai kommunista szervezetek utódpártját, az MSZP-t, és fogadták el a köztársasági alkotmányt. Új önmeghatározásuk védőszárnya alatt bekéredzkedtek a Szocialista Internacionáléba, majd fokozatosan a hazai szociáldemokrata és népi baloldali hagyomány örökösévé nyilvánították magukat. Ezzel a mohósággal azonban az egyenesnek képzelt irány mellett kényszerpályára is tévedtek. Vállalniuk kellett az 1956-os Nagy Imrét és Kéthly Annát is.
Ha ezt a hagyományt vállalják, maguk idézik meg saját tagadott múltjuk kísérteteit. Szembe kell nézniük azzal az egész megvallatlan és lezáratlan múlttal, amelyet pedig lezártnak hirdetnek. Ennek a csapdának az elkerüléséhez az ilyen-olyan megtévesztés egyszer csak úgyis kevésnek mutatkozik. Marad támasznak az érdekszövetségek célratörő ereje. Az érdekszövetségek a számukra előnyös megtévesztési ideológiákat és megoldásokat is életben tartják. De csak a saját körükben mozognak. Ez kockázatot jelent, de ebbe bele lehet kapaszkodni.
Napjainkban, 2004 elején az MSZP politikai csempészáruját még nem tiltják ki az Európai Unióból. A múlt tagadásának és felmentésének kelet-európai élcsapata még reménykedhet. Nyers Rezső és Horn Gyula pártja, Medgyessy Péter kormánya még kibújhat a kommunista erőszakrendszer elítélése alól. Hiszen ilyen döntés még nem is keletkezett. Demokratikus államok választott politikusait sújtó ítéletet ebben most már ezután sem hoznak, ne is hozzanak. Eddig terjedhet a remény. De hát a békésen újraegyesülő Európában nem is az egyes bűntettek, hanem a kommunizmus erőszakrendszerének történelmi elítélésére van szükség. Arra halaszthatatlanul szükség van. Az az ítélet nem személyekről és nem személyeknek, hanem a történelemről és a történelemnek szólna. Utólagos felmentést nem adna, de tényleges bűnhődésre sem kötelezne. Bosszú és megalázás nélkül teljesítené be élők és holtak igazát.
Magas rendű emberi és erkölcsi hasznot hajtana az az ítélet. Gyakorlati haszonnal is járna. Megkímélné a mostani politikai csempészáru kicsinyes rejtegetésétől a hazai és a többi kommunista utódpártot, majd a befogadás kínos következményeitől az Európai Uniót. A jövő nemzedékei is megszabadulnának a kiszámíthatatlanul fenyegető tehertől.
Lássuk csak a tényeket. Az 1989-es külső kényszerből megújuló MSZP első elnöke korábban a kommunizmus erőszakrendszerének különösen elfajult változatában vett részt. Nyers Rezső felső döntéshozóként megszavazta az 1956-os magyar nemzeti kormány fejének, Nagy Imrének a kivégzését és Kéthly Anna államminiszternek, a szociáldemokrata párt elnökének örökös jogfosztását. Az utódpárt második elnöke, első miniszterelnöke, Horn Gyula 1956–57-ben a megszálló szovjet hadsereg hazai tiszti karhatalmi segédcsapatában vállalt önkéntes szolgálatot; magyar állampolgárként emelt fegyvert magyar szabadságharcosokra. Az MSZP második, jelenlegi miniszterelnöke, Medgyessy Péter hosszú ideig a kommunista pártállam minisztereként, miniszterelnök-helyetteseként és szigorúan titkos biztonsági tisztjeként tevékenykedett. Bár lehetne, nem bővítjük a riasztó névsort.
Itt mindenképpen az bizonyosodik be, hogy a kommunizmus erőszakrendszere 1989 után az irányítás folytonosságában rendszerszerűen működik tovább. Kell ennél több súly a serpenyőbe? Ez az utódpárt az Európai Unió jövőjét milyen politikai csempészáruval, milyen múlttal is terheli? Kik, hol, mikor teszik ezt mérlegre? És milyen mérlegre teszik, ha teszik? Úgy tapasztaljuk, hogy a hazai utódpárt önátmentő kísérlete most még találkozik az újraegyesülő Európa gazdasági és politikai érdekszövetségeinek akaratával. Az érdekszövetségek persze amilyen gyorsan összefonódnak, olyan gyorsan szét is hullanak. A történelmet hordozó emberi és közösségi létfolyamatok viszont időtálló igényeket követnek. Ezeket az igényeket az emberi méltóságban, a szabadságban, az igazságos jogrendet érvényesítő demokráciában éppenséggel az Európai Unió avatta saját alapértékeivé. Ha mérünk, ezzel mérjünk. Ha ezzel mérünk, akkor nincs kibúvó.
Világos, hogy a kommunizmus erőszakrendszere ezekkel az alapértékekkel ellentétesen működött. Ezt az erőszakrendszert tehát ezeknek az alapértékeknek jegyében lehet és kell elítélni. Az értékvédő Európa jövője nem bontakozhat ki ezen elítélés és lezárás nélkül. Európa új egységének jövőjét csak ez a politikai szilárdság és erkölcsi hitelesség szavatolhatja. Ebből indultak ki akkor is, amikor a nemzetiszocializmus erőszakrendszerének rémtettei és a második világháború után azt az új Európát ilyen egyezményre építették. Ott és akkor az építkezést a nürnbergi per nemzetközi ítélőszékének döntése tette lehetővé.
Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc vérbe fojtásában és megtorlásában ezt az egészet érhetjük tetten. A Szovjetunió Kommunista Pártja elnökségének döntéséhez előbb a Varsói Szerződés nyolc tagállama és Jugoszlávia, Kína, Vietnam csatlakozott. Később, 1957 őszén 64 kommunista és munkáspárt nyilatkozott a támogatásról. Nagy Imrét ezek után 1958-ban akasztották fel, a Kárpát-medencében összesen legkevesebb 411 kivégzett fogolytársa sorában. Csak ott és csak akkor ilyen rendszerben csapott le az erőszak. Mindezt a nürnbergi per után alig tíz évvel akarták és tették. A nürnbergi ítélet alapjául szolgáló politikai és erkölcsi értékekkel tehát nem néhány dühödt kommunista vezető szegült szembe, hanem a kommunista erőszakrendszer maga. Ezt az erőszakrendszert magát kell ezért végre elítélni.
De az utolsó érv most legyen mégis az aggályoskodó figyelmeztetésé. Ez a kommunista erőszakrendszert tagadó és felmentő kötet 2003-ban jelent meg közoktatási célzattal, állami kiadásban, a kommunista utódpárt kormányzása idején. Ugyanakkor ugyanők indítottak támadást a hazai kommunista erőszakrendszert feltáró Terror Háza Múzeum ellen. A köztársasági eszmét is akkor nyilvánították hivatalossá. Csak hát éppen 2003-ban két sötét vonzatú évforduló rémlett fel a történelmi emlékezetben. Száz éve alapították a kommunizmus szervezeti ősformáját, az 1903-as bolsevik csoportot, és ötven éve, 1953-ban halt meg Sztálin. A figyelmeztetést ez a furcsa találkozás táplálja.
Vajon a kommunista erőszakrendszer tagadásának és felmentésének, a bizonyítékok elszigetelésének, a folyamatos megismerés akadályozásának együttes időzítése ezeknek az évfordulóknak az ellensúlyozására irányul? Háttérben szorgoskodó érdekszövetségekbe kapaszkodva ez a kísérlet is a hazai és a többi utódpárt európai uniós útját könynyíti? A bolsevikok felbukkanásától eltelt száz esztendő tanulságai nem zárják ki ezt a szándékot.

A szerző az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke