Mítoszok, tények, (elő)ítéletek – vita a sajtóról

A médiatörvény kritikája közös platformot teremthet
Csontos Jánosnak A független média mítosza című írásában (MN, február 2.) a ténybeli tévedések olyan halmazát sikerült előállítania, amely már meghaladja a pusztán teljesítményelvű újságírás szükségszerű felületességével együtt járó hibák mértékét.

1 A médiatörvény-koncepciók január 28-i megvitatására szervezett konferencia nem valami külön alkalom volt, hanem egy szakmai vitasorozat sokadik állomása. Most a két munkáról első ízben együttesen, valamiféle összevetésben beszéltek a résztvevők, hiszen a két koncepcióról eddig külön-külön zajlott a disputa. Ilyenformán a legkevésbé sem tekinthető a médiaképessé varázslás különös esetének.

2.A Szabad Sajtó Alapítvány vagyonát soha nem gyarapította a megyei lapok eladásából származó pénz, az ugyanis a Népszabadság részvénytársasággá alakulása nyomán egyszerűen a tulajdonhányad birtoklása révén jött létre. Az alapítvány a legkevésbé sem rendelkezik „királycsináló” hányaddal, mert bár erős jogosítványai vannak, a főszerkesztőt – tudomásom szerint a magyar médiavilágban egyedülálló módon – az alapító okirat vonatkozó rendelkezése szerint csakis a szerkesztőség tagjainak kizárólagos joga megválasztani.

3. Örvendetesnek vélem, hogy egyetértünk a kuratóriumosdi idejének leáldozásában – ide veszem az ORTT-t is –, mindazáltal ha már évek óta pedzegeti ebbéli vélekedését, talán tudhatná, hogy egy kormánypárti képviselő 1995 novemberében, a javaslat általános vitájában szakmai, politikai, gazdasági és jogi szempontból egyaránt alkalmatlannak minősítette a ma hatályos törvényt. Szerénységem tiltja, hogy néven nevezzem az illetőt. A tényről azonban, hogy az elmarasztaló ítélet már in statu nascendi elhangzott a hat párt előkészítésével és öt párt jóváhagyásával született jogszabályról, nem kéne elfelejtkezni. Ez a megjegyzés nem az elsőségre vonatkozik, hanem arra, hogy tán épp a médiatörvény kritikája teremthet közös platformot mindazoknak, akik végképp tarthatatlannak és idejétmúltnak tartják a jogszabályt.

4. Most fordul igazán komolyra a dolog, mert ebben a pontban derül ki, hogy nem is olvasta a médiatörvény-koncepciókat, s pusztán a szerzők személye, vélt vagy valóságos hovatartozása alapján veti el azokat. Az általam készített koncepció ugyanis szó szerint egyezik az ön által megfogalmazott követeléssel, miszerint egységes törvényre van szükség; túlhaladott, anakronisztikus és hovatovább képtelen dolog két külön törvényben szabályozni a nyomtatott sajtót és az elektronikus médiumok világát. Miként abban is egyezünk, hogy éles választóvonalat kell húzni a kereskedelmi és a közszolgálati szféra között. Mármost ha ezekben az alapkérdésekben nincs vita köztünk, ugyan vajon miért vagy mi ellen is ágál?

5. Értem vagy érteni vélem a média közegének valaminő kiegyensúlyozására törekvő szándékát. Kérdés azonban, hogy ezt alkotmányos vagy alkotmányon kívüli eszközökkel találja kivihetőnek? Tudniillik a tulajdon szabad használatához fűződő alapjog a jogállamiság tiszteletben tartása mellett súlyosan korlátozza a már kialakult viszonyok oly mérvű megváltoztatását, aminőt követel. Most tekintsünk el a szóhasználat pongyolaságától: „a tiszta bevétel” nem létező közgazdasági kategória – keveredik benne a bevétel, az eredmény és a profit fogalma. Feltételezem, hogy az utóbbi ötven százalékának elvonására tesz javaslatot a közmédiumok javára. A fent említett alkotmányos jog alapján több mint kétséges, járható-e ez az út. (Ez semmiben nem különböznék attól, mint ha a veszteséges állami cégek, például a MÁV finanszírozása érdekében különadót vetnének ki a nem állami szféra profitábilis vállalkozásaira. Arra való – egyebek mellett – a költségvetés.) Túl ezen óriási tévedés azt gondolni, hogy a kereskedelmi médiumok adózás utáni nyeresége olyan haj, de nagy. Sőt sajnálatosan igen kevés a stabil nyereséget produkáló lap, rádió vagy televízió, legfőképpen pedig annak mértéke olyan szerény, hogy ötven százalékának elvonásából nemhogy a három országos közmédiumot, de közülük akár egyet is fenn lehetne tartani. Tessék megnézni a cégbíróságon a célba vett kereskedelmi médiumokat működtető gazdasági társaságok nyilvános mérlegadatait! Feltételezésekből, legendákból nem lehet új világot teremteni. A politikus megteheti, hogy eltekint a valóságtól, írástudó ember aligha. Igen megtévesztő, ha kiindulásnak a reklámbevételeket veszi, mert egyrészt a listaáron számított – és csak ebben a formában hozzáférhető – adatok távol állnak a ténylegesen befolyt összegtől, hiszen a valóságos, vagyis az engedményekkel és az ügynöki jutalékkal csökkentett, a szakmai zsargonban csak „net-net” címen emlegetett reklámbevételekből kell működtetni ezeket az orgánumokat; márpedig a lapkiadás, a rádió és különösen a televízió drága üzem. A reklámtorta becslések szerinti nagysága 2002-ben listaáron 318 milliárd forint volt, amiből a sajtó, a rádió, a televízió és az internet együttesen 90 százalékkal részesedett – ez 286 milliárd –, ám „net-net” bevételként legfeljebb annak 55-65 százaléka folyt be a médiumokhoz (a Magyar Reklámszövetség számítása 124,4 milliárdról szól, a Médiagnózisé valamivel többről). Ebből a pénzből finanszírozódik a köznyilvánosság kereskedelmi szférájának valamennyi szereplője s kisebb részben a közmédiumok is. Gondolja meg: az MTV adósságszolgálat nélkül számított, tisztes működéséhez is minimum 25-30 milliárd kellene. Mennyibe kerülhet a jóval drágábban üzemelő kereskedelmi? Még a legsikeresebbnek mondható kereskedelmi televízió profitja is egy számjegyű milliárd. Ha az így képződő nyereségből további elvonásra kerül sor, bezár a bolt. (Ami intellektuális szempontból talán nem lenne tragédia, ám azonnal megszűnne a forrás, amelyből az áhított célt, az értékközlő, értékközvetítő és értékőrző közmédiumokat pénzelni lehetne.) Szóval alkotmányosan és gazdaságilag egyaránt kivihetetlen a javaslat; politikailag persze kierőszakolható, csak kérdés, ki lesz azok után az a tökkelütött, aki akár egyetlen fillért is befektet a magyar médiapiacba. Feltéve, hogy az Alkotmánybíróság már a kezdet kezdetén nem buktatja el a javaslatot.

6. A megyei sajtóban alig van nyoma annak az őrületnek, amelynek egyik szimptomatikus terméke a jelen sorokkal illetett írás is. Az országos – és gyakran kapitális – politikai botrányokról, egymásnak feszülésről és egyéb baromságokról csak a legszűkebb terjedelemben írnak éppen azért, mert olvasóik földrajzilag szűk köre alig engedi meg nekik azt a luxust, hogy megosszák őket. Bevallom, rendszertelen olvasmányaim alapján állítom: a megyei sajtó Magyarországon tudatosan a helyi és regionális eseményekre, információkra koncentrál, s távol tartja magát az országos huzavonától, vagy épp egyként jó kapcsolatokat igyekszik ápolni az egyes politikai erőkkel, mert csak így képes megtartani a sok tízezer, olykor a százezer lelket is meghaladó táborát. A megyei lapok együttes példányszáma viszont sokszorosan meghaladja az országos lapokét, amelyeknek olvasottsága vidéken mélyen alulmarad a megyei orgánumokkal öszszevetve. A valóságon tehát igen nagy erőszakot kell elkövetni ahhoz, hogy a megyei sajtót valaki az egyik vagy a másik politikai oldalhoz sorolja. S ha így van – márpedig így van –, a politikai szándék már csak arra irányulhat, hogy a mai tulajdonost kiakolbólítsák tulajdonából. (Nem éppen jogállami eljárás.) Persze jól tudom, ennek belátása semmivé foszlatná a 90 százalékos balliberális médiatúlsúlyról szóló mítoszt, amelyet néhány éve a politika bevezetett a közbeszédbe, de még soha senki nem vette a fáradságot, hogy egzakt szociológiai eszközökkel megkísérelje igazolni is. Hiszen akkor tartalomelemzéssel, minuciózus pontossággal, azaz tudományos eljárással kellene bizonyítani, ami részint igen költséges, de legfőképpen azzal a veszéllyel fenyeget, hogy kiderül, ez is csak üres duma; intellektuális szempontból a bezártság vagy bezárkózás – nem kívánt törlendő – hivatkozási alapja és vonatkozatási pontja, másfelől felette alkalmatos a politikai vagdalkozásra.

7.Végezetül egy személyes vagy személyemre vonatkozó kitételről. Azt írja: a másik médiatörvény-koncepció szerzője „meg maga Gellért Kis Gábor (MSZP)”. Jó, nem kötelező tudnia, hogy alig harmincnyolc éve vagyok újságíró. Azt sem, hogy az utóbbi tíz-tizenkét évben a média világáról írott cikkeim, tanulmányaim száma meghaladja a hetvenet. De mi az, hogy MSZP? Mit akart ezzel jelezni? Netán én volnék a pártsajtó, amely meg szeretné szabni a pártatlan tájékoztatás kritériumait? Csupán emlékeztetném: a hatályos médiatörvényt hat párt médiagurui hozták össze a pártatlanság követelményét zászlóra tűzve. Az eredmény a folytatólagos pártbefolyás. Mire garancia ezek után a több párt részvételével előkészített jogszabály? Kétségkívül tagja vagyok a szocialista pártnak, négy évig képviselője is voltam, most pedig a párt jelölése alapján elnökségi tagja vagyok a közrádió kuratóriumi elnökségének; ebből ön szerint szükségképpen következik, hogy megszűntem szuverén módon gondolkodó értelmiségi lenni? Vagy épp azt sugallja, hogy a kettő – a párttagság és a tárgyszerű, felelős gondolkodás – kölcsönösen kizárja egymást? Én nem így látom, és nem így éltem meg a magam néhány évig tartó politikusi létét. Úgy fogtam fel, hogy az is egy szerep életem igen sokféle szerepe közül, és mindegyik szerepnek megvoltak-megvannak a maga sajátos kötelmei, amelyek a szerep múltával megszűnnek. A médiatörvény-koncepció megírása szakmai feladat volt. Nem lévén jogász, az egyetlen ember, akivel megosztottam gondjaimat, igen kedves és nagy tudású jogász ismerősöm volt, s amíg írtam, rajta kívül senkitől nem kértem tanácsot, nota bene, még a jelét sem tapasztaltam annak, hogy a koncepció tartalmára vagy irányára vonatkozóan akár a megbízó kultusztárca részéről vagy más politikai műhelyből bárki befolyásolni akart volna. Nem tudom hát másként értelmezni a nevem mögötti epitheton ornanst (MSZP), mint olyan negatív előfeltevést, amely eleve kizárja, hogy szakmailag korrekt munka szülessék. Ezt pedig úgy hívják, előítélet.
Gellért Kis Gábor

Népfront ellenzék nélkül?
Ha Gellért Kis Gábor teljesítményelvű újságíráson olyan mennyiségi munkát ért, amely nélkülözi a minőséget, azt kénytelen vagyok visszautasítani. Felületesség ügyében pedig nem szeretném kioktatni olyan alapvető szakmai tézisekből, hogy a publicisztika nem szaktanulmány, s hogy a médiamélyfúrásoknak befogadói és terjedelmi akadályai is lehetnek. De legalább okot adtam rá, hogy kifejtse koncepcióját.

1.Konferenciaügyben a lényegen nem változtat, hogy sorozat-e vagy egyedi esemény. A kormány íratott két médiakoncepciót, majd nyilvánosan összeeresztette őket. Mindebből lényegében kihagyta a politikai ellenlábast. Mi győzzön meg arról, hogy mindez nem a kormányzati nyomulásban érdekelt médiaholdudvar belügye, kifelé való médiaképessé tétele?

2.Megjegyzéseiért a Népszabadság és a megyei lapok eladásával kapcsolatban köszönettel tartozom. Valóban fontos volna már egyszer fillérre utána járni, a közvagyonnak eme elprivatizált része milyen metamorfózisokon ment át, miféle alapítványokban és vállalkozásokban landolt. Az a tény, hogy a Népszabadság főszerkesztőjét a beosztottjai választják, valóban nagy demokratikus vívmány, főleg annak fényében, hogy rendre azt választják, akit már Kádár János is választott.

3. Remek dolog Gellért Kis Gábortól, hogy már kilenc éve megmondta, a médiatörvény csapnivaló, de hát akkor ez a rossz törvény mégis egy voltaképpeni exlex állapotot váltott fel. Az ajánlat kecsegtető: tömörüljünk népfrontba – ám akkor ne hagyjunk ki senkit belőle, mint ahogy most önök teszik.

4. Elolvastam médiatörvény-koncepcióját, s bár megítélésem szerint több sebből vérzik, valóban lehetne vitaalap. Annál kevésbé értem, miért maguk között akarják a szocialisták mindezt elintézni, mint a régi szép egypárti időkben.

5. Célzását az alkotmányon kívüli módszerekre úgy veszem, mintha meg sem kockáztatta volna. Mintha meg sem szavazná nekem, hogy demokrata vagyok, aki törvényes alapokon áll. Szégyellem emlékeztetni, de hogyha a kétharmados konszenzust igénylő médiaügyben nemzeti egyetértés mutatkozik, a négyötödös alkotmánymódosítás sem kivihetetlen. Közgazdasági fejtegetései sem nélkülözik a kioktatás gesztusát, mögöttes szándéka azonban kitapintható: miért ne tarthatnák meg a szocialisták mindazt, amihez a szabad rablás idején hozzájutottak? Egyébként mind a TV2, mind az RTL Klub csúcsbevétellel zárta az évet. E társaságok lényegében megkapnák az egész televíziós reklámpiacot. Meg lehetne nézni, az általuk fizetett közszolgálati hozzájárulás mire elég, mennyivel tud hozzájárulni a költségvetési automatizmus (s nem a szocialisták kénye-kedve, mint most), s ez milyen közszolgálatot engedélyez az országnak. Amúgy pedig nem biztos, hogy egy tízmilliós országban kell ennyi tévé meg rádió – így talán nem is olyan katasztrófa, ha itt-ott bezár a bolt. (Az MSZP-nek is luxus két-három országos voltaképpeni pártlap.) A hivatkozott adatok pedig gyanúm szerint magukban foglalják a pazarlás (kuratóriumosdi, kapun belüli munkanélküliség, szocialista és szabad demokrata közeli klienseknek való pénzkifolyatás) tételeit is. Egyszer már leírtam egy felületes publicisztikámban, s állom a szavam: ha tiszta helyzetből indulhatok, megcsinálom a Magyar Televíziót évi 15 milliárdból. Itt a kezem, nem disznóláb.

6. Aegyei sajtóról inkább ne vitázzunk. Én Gellért Kis Gáborral ellentétben naprakész vagyok e téren, onnan indultam, ma is gyászolom, ahogyan tönkretették. E lapokban gyakorlatilag megszűnt a vélemény-újságírás – ma már nem volna bennük olyan hely, ahová például én írhatnék. Nem hivatkozni kell e szférára, hanem sűrű bocsánatért esedezni miatta.

7Fogadja őszinte bocsánatkérésemet, ha hármas szocialista kötődése ellenére dehonesztálónak érezte a kifejezést, hogy Gellért Kis Gábor (MSZP). Nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj maguknál, hogy már ezt is szégyellni kell. De ha szuverén gondolkodónak tartja magát, szerényen javasolhatom a saját módszeremet: én nem léptem és nem lépek be soha, semmilyen pártba. Így aztán kínos zárójeleket sem lehet a nevem mögé biggyeszteni. Szakmai teljesítményéhez pedig – amiből azért a publicisztikai tevékenységet óvatosan kivenném – ezúton gratulálok.
Csontos János