Piszkos Fred, a Kapitány rokonszenve – vesd össze az idevonatkozó klasszikusokkal – öl, butít és nyomorba dönt. A vén tengeri medve persze ki is tudja használni ezt a rengeteg eszével: akit a többiekkel meg akar utáltatni, azt egyszerűen védelmébe veszi. Mint Fülig Jimmyt például, akit ebből a szempontból emblémájává is választhatna a magyar orvostársadalom. Jaj nekünk, ha az aktuális Piszkos Fred felülről kinyilvánítja irányunkba rokonszenvét!
Miért van az, hogy ha kamarai vagy minisztériumi szinten csak szó esik az egészségügyben dolgozók megalázó béreiről, ha a jobbító szándéknak csak a szikrája is felcsillan, a furcsa véletlenek játékának köszönhetően (?) hamarosan feltűnnek a médiában a műhiba következtében maradandóan károsodott, megsértett, félrekezelt páciensek, és visszhangzik a cybertér a halapenz.hu kapzsi doktorainak rémtetteitől? A szegény magyar sorsú és magyar egészségű átlagpolgárnak, akinek egészségnevelése a fentiekben nagyrészt ki is merül, ennyi bőségesen elég ahhoz, hogy ismét fellobbanjon benne az indulat az elszenvedett kórházi lidércnyomások, SZTK-s kálváriák és kínkeservvel összekuporgatott borítékok miatt. Én is százezret adtam a dokinak annak idején – hangzik ilyenkor itt is, ott is –, a szomszédasszony meg kétszázat a műtétekor, különben rá se néztek volna, és még nyavalyognak, hogy majd éhen vesznek! Mi pedig újra és újra felvesszük a fehér köpenyt, nyakunkba akasztjuk a sztetoszkópot, és megpróbáljuk azokat nem úgy viselni, mint szégyenbélyeget: megpróbáljuk tisztességesen ellátni a hivatásunkat, amelyről hisszük, hogy szebb és nemesebb annál, mintsem hogy megvetés tárgyává váljon a szórványosan előforduló műhibák vagy a hitünk szerint jelentős kisebbségben maradó etikátlan kollégák viselkedése miatt.
Nem szabadna engednünk, hogy személyünkről és hivatásunkról csupán munkánk anyagi oldala jusson az emberek eszébe. Az igaz, hogy sokaknak közülünk (is) komoly anyagi gondjai vannak, de ez nem tartozik a betegekre. Nem lehetünk annyira plebejusok, hogy a hozzánk fordulók vállára tegyük ezt a terhet. Vannak kollégák, akik inkább a szerényebb életkörülményeket választják, mint a legfelső bársonyszékből immár nem először elhangzó javaslatot, a paraszolvencia szentesítését. Megosztott és a kérdéshez sokszor önmaguk számára is ambivalensen viszonyuló képviselőink, az egészségügyi tisztségviselők láthatólag tehetetlenül vergődnek a hálapénzprobléma polipkarjaiban. Nem lehet elég határozottan leszögezni, hogy a gyógyító tevékenység feltételéül szabott (akár előre, akár utólag átnyújtandó) pénzes boríték súlyos etikai (és gyakorlatilag köztörvényes) vétség, amelyet nem menthet semmilyen kenyérgond. És ki a megmondhatója, hol húzódik a határ a kényszerből, illetve az önként fizetett paraszolvencia között?
Nem szabadna engednünk azt sem, hogy az egészségüggyel kapcsolatos asszociációk csaknem törvényszerűen zökkenjenek bele az orvosi tévedések, műhibák közhelyes kerékvágásába. Ha lépten-nyomon félrekezelt betegekről, szakmailag felkészületlen doktorokról hall az ember, százszor is meggondolja, hogy ilyen-olyan régóta viselt panaszával, tünetével felkeresse a rendelőt. Egy fejlett polgári kultúrában alapvető lenne, hogy mindenkit érdekeljen a saját egészsége, testi állapota, s hogy elfogadja és ne zaklatásnak vegye az orvosi segítséget. Nálunk jelenleg egy felnőtt ember előbb mondja meg, mi fán terem a hengerenkénti üzemanyag-befecskendezés vagy a LAN hálózati kártya, mint azt, hogy mire való a vese. Egészségnevelő programjaink eleve halálra vannak ítélve, ha nincs meg a befogadásra való készség, ha hiányzik a bizalom, amelyet a média vissza-visszatérő, szenzációhajhászó stílusban bemutatott orvosellenes tudósításai rendre aláásnak.
Mi tagadás, egészségügyünk sem szakmailag, sem morálisan nem áll úgy, ahogy szükséges és kívánatos lenne, az itt dolgozók erkölcsi és anyagi megbecsülése messze elmarad a megérdemelttől. De ezúton üzenem minden egészséges és beteg honfitársamnak, hogy a töméntelen ellenkező híresztelés dacára a praxisok, szakrendelések és kórházi osztályok nagy részén tisztességes, szakmailag jól felkészült kollégák dolgoznak, akik mindig meg fogják tenni, ami tőlük telik, bármilyenek is a körülmények. Keressék őket, ha baj van! Piszkos Frednek pedig nem kell bedőlni.
Dr. Király Péter
csecsemő- és gyermekgyógyász
Szombathely
origo.hu
Nézőpont Intézet: Áradt a Duna, apadt a Tisza
