Tisztelt Szerkesztőség!

Pátosz helyett sok apró siker kellene
Az EU-n belül a nemzeti önzés még mindig erősebbnek látszik az „európai identitásnál”

Kétezernégy csodálatos évnek készül. Az Európai Unió egy csapásra tíz új taggal bővül, és ugyanakkor modern, demokratikus alkotmányt is ígérnek. Ez a reményteljes elképzelés. De mi a valóság?
A gazdasági és pénzügyi stabilizáció fenntartása érdekében kötött szerződést az unió két legfontosabb állama, Németország és Franciaország ismételten megszegte. Európa tervezett alkotmányával kapcsolatban pedig több az eltérő vélemény, mint a közös akarat.
Szaporodó számban vannak a pesszimisták, akik úgy vélik, hogy az Európai Unió egymást kizáró ígéreteket tesz az európai népeknek. Egyrészt integrációt ígér, másrészt respektálni akarja a tagállamok különjogait. Egyrészt új tagokat bocsát be, másrészt az együttműködés elmélyülését ígéri. Tervezett alkotmánya polgárainak egyéni szabadságjogait biztosítja, de mint a tagállamok közötti szerződés jön létre. Közös valutát helyez kilátásba, amely azért mégsem általános. Közös biztonságpolitikát hirdet, amely a NATO-nak ígér hűséget, ugyanakkor a tagállamok szuverenitására is ügyel.
Az Európai Unió a múltban több-kevesebb sikerrel folytatta az „így is, úgy is” politikáját. Ez a jövőben nem fog menni, mert nehéz problémák várnak megoldásra. Mennyi terhet lehet közösen elviselni? Hol legyenek az Európai Unió földrajzi határai? Hogy áll a jogosság és az igazságosság elve? A magyar és a lengyel parasztok egyelőre a francia és az ír parasztoknak kijáró segélyeknek csak az egynegyedét fogják kapni. Miért? Mert évek óta tartó viták ellenére a nemzeti önzés mindeddig megakadályozta az unió mezőgazdasági politikájának reformálását.
A konvent alkotmánytervezete kétségtelenül választ ad sok vitás kérdésre. De lesz ebből a tervezetből egy valódi, minden tagállamot kötelező alaptörvény? Itt van például a vitás kérdések eldöntésének problémája, amelyre az alkotmánytervezet egy demokratikus, a tagállamok lakosságszámát figyelembe vevő megoldást javasol. Ez viszont a lengyeleknek és a spanyoloknak nem tetszik. Az angol külügyminiszter ezért most azt javasolta, hogy halasszák el a döntést 2009-ig. Úgy néz ki, hogy az unió elmélyítésének lehetőségében ma már csak Fischer német külügyminiszter hisz.
A csak tessék-lássék integráció másik példája a tervezett gazdaság- és pénzügypolitika, amely a komissió volt elnökének, Jacques Delors-nak az elképzelése szerint tartós gazdasági fellendülést, erős közös valutát és általános jólétet biztosított volna. Most ugyan tizenkét országban euróval fizetünk, de közös pénzügyről szó sincs, ezen a téren a kormányok igyekeznek külön utakon járni.
Az Európai Uniónak persze sikerei is vannak, főleg olyan kérdésekben, amelyekbe sem a brüsszeli komissió, sem a strasbourgi parlament nem szólhat bele, így például a közös biztonság területe. Az Irak elleni háborúval kapcsolatos viták elmúltával az Európai Unió kormányai nemcsak a közös védelem kérdését tisztázták, hanem egy jövendő európai külügyminiszter hatáskörét is, méghozzá az alkotmánytervezet értelmében.
Ezzel szemben az unión belüli hatalom megosztása, amelyet az alkotmánytervezet megoldottnak vélt, még mindig vita tárgya. De naivság lenne csodálkozni azon, hogy a nemzeti önzés még mindig erősebb, mint az ünnepi beszédekben dicsőített „európai identitás”.
Giscard d’ Estaing egyik beszédében arra figyelmeztette Európa vezető politikusait, hogy az európai szellemben megalkotott alkotmánytervezeten csak ennek a szellemnek a figyelembevételével szabad változtatni. A valóság sajnos az, hogy az „európai szellem” védekezésre szorul, és visszavonulóban van. Az Európai Unió vívmányai, a szabad belső piac, az utazás, a letelepedés szabadsága és a segélyek időközben magától értetődők lettek. Most inkább hibái, gyengéi kerülnek előtérbe, így a brüsszeli bürokrácia komplikált lassúsága vagy a demokratikus berendezés hiánya.
„Európa soha nem lesz egy közös politikai szándékkal rendelkező hatalom – mondta még Michael Rocard volt francia miniszterelnök –, viszont a béke és a jogrend hazája lesz” – tette hozzá, ami valóban nem csekélység, hanem nagy eredmény. Mindebből az tűnik ki, hogy Európának nem pátoszra, hanem sok apró sikerre van szüksége.
Dr. Korbuly Dezső
történész, München

A polihisztor Gábor Dénes emlékezete

Meglepetéssel olvastam György Zsombor cikkét (Egy elhagyatott polihisztor nyomában, MN, 2004. január 21.), amelyben Kovács László tudománytörténész beszámol felfedezéséről, hogyan találta meg egy londoni temető nyilvántartásában a bejegyzést Gábor Dénes elhamvasztásáról. És hogy Gábor Dénes „a közeljövőben végre megkaphatja a neki járó végtisztességet”. A cikkben Kovács László rám is hivatkozik mint az Imperial College könyvtárának igazgatójára, aki arra buzdította, hogy inkább a nagy tudós életművével foglalkozzék temetése körülményeinek kiderítése helyett. Így valószínű, hogy engem is egynek tart a falak közül, amelyeken át kellett törnie küldetése sikeres végrehajtásához.
A válasszal, amit Kovács Lászlónak és más kutatóknak is adtam, teljes mértékben Gábor Dénes végső akaratának szellemében jártam el. Ő ugyanis családjának és barátainak meghagyta, hogy földi maradványait hamvasszák el és a hamvakat szórják szét; fejfával, táblával lelőhelyét se jelöljék. Szelleme műveiben, felfedezéseiben éljen tovább, és szolgáljon buzdításul a jövő tudósnemzedékeinek. A cikk továbbá felrója, hogy Gábor Dénesnek rokonok híján senki nem állított emléktáblát, illetve mivel „nem voltak hozzátartozói…, senki nem tartotta fontosnak, hogy méltó emléket állítson a tudósnak”. Ezzel szemben Gábor Dénest felesége, Marjorie hosszú betegségében odaadóan ápolta, ugyanúgy, mint Marjorie unokaöccse, David Kitchen, aki ma is nagy energiával szolgálja a tudós emlékének megőrzését. Gábor Dénes öccse, André Gábor, a nottinghami egyetem professzora pedig az 1990-es évek elején alapítványt hozott létre egy Dennis Gabor Professorship létesítéséhez az Imperial College villamosmérnöki karán, amelyet a mindenkori dékán tölt be. A család Gábor Dénes könyveit, iratait, levelezését és kitüntetéseit a kollégium irattárának adományozta, ahol a gyűjtemény részletes katalógusával és segítőkészséggel fogadnak minden kutatót. Úgy érzem, hogy Gábor Dénes szellemi örökségét az ő kifejezett kívánsága szerint a nevét viselő alapítványok és tudományos díjak, valamint a róla elnevezett oktatási intézményekben folyó munka őrzi meg méltón, mind Angliában, mind Magyarországon. Ezekben él tovább Gábor Dénes ércnél maradandóbb szelleme. Maradandóbb, mint bármilyen „ünnepélyes körülmények között” felavatott emléktábla.
Czigány Magda
Fellow of Imperial College, London

Kétség nem férhet hozzá, Gábor Dénes szelleme műveiben, felfedezéseiben tovább él mindenféle „ünnepélyes körülmények között” felavatott emléktábla nélkül is. Cikkem mindössze egy fontos felfedezésről számolt be, s nem kívánt semmiféle vitára alapot adni. Ilyesmivel egyébként kár is volna a tudós emlékét beszennyezni.
GYÖRGY ZSOMBOR

Minősítés és rágalom

A Magyar Nemzet 2004. január 15-i számában, a Tilos Rádió előtt tartott demonstráció utáni zászlóégetőkkel kapcsolatos tudósításban többek között az alábbi mondat szerepel:
„…az egyiküknél szélsőjobboldalinak minősített könyveket foglaltak le.” A lap 2004. január 17-i számában a Ki hozta az izraeli zászlót a Tilos Rádió elé? című írásban az egyik gyanúsított nevesített is néhány, a rendőrség által tőle minden bizonnyal „bűnjelként” lefoglalt könyvet, többek között az én munkáimat is.
A Magyar Néphadseregben eltöltött több mint 25 éves katonai szolgálatom bizonyíték arra, hogy távol áll tőlem a szélsőjobboldaliság. Mint olyan tiszt, akit gyermekkora óta érdekelt a hadtörténelem, immár nyugállományban több olyan témájú könyvet írtam, amelyek a második világháború ütközeteivel, illetve a diktatórikus rendszerek titkosszolgálataival és politikájával foglalkoznak. Kétségtelen, hogy ezek tartalma – a rendszerváltozás óta számunkra is kutathatóvá vált, elsősorban nyugati és részben orosz szakirodalom megismerése révén – eltér a korábbi meglehetősen egyoldalú történelemszemlélettől. Azonban minden írásomban markánsan hangot adok a népek, nemzetek és osztályok üldözését és megsemmisítését folytató bűnös magatartással való szembenállásomnak.
Egy zászló meggyalázását pedig mint katona, akinek ez olyan jelképet, ha úgy tetszik szentséget jelent, amelyért szükség esetén az életét is fel kell áldoznia, mélységesen elítélem, és attól a leghatározottabban elhatárolódom. Ugyanakkor vélelmem szerint ha a rendőrség a nyomozás során antiszemitizmust gerjesztő motivációt és indítékot keres, akkor könyveim helyett a Tilos Rádió néhány műsoros kazettáját kellett volna lefoglalnia.
Földi Pál
ny. ezredes, Budapest

Alacsony mobilitás

Január 29-én a Kossuth rádióban két alkalommal is elhangzott a hír, hogy az unióba készülő országok közül Magyarország kitűnik alacsony mobilitásával. Ha például a Danone megszünteti székesfehérvári üzemét, a munkások nem akarnak átköltözni Győrbe. Az Egyesült Államok mobilis polgárai életük folyamán átlagosan tizenegy alkalommal váltanak bérlakást, munkahelyet, szomszédot, barátokat. A magyar ember pedig szégyenszemre ragaszkodik tágabb családjához, a szülői házhoz, a gyerekkori barátokhoz, a megszeretett környékhez. Ezek adnak neki erőt, nem engedik, hogy a multinacionális vállalatok múló érdekei továbbsodorják őket.
Úgy gondolom, hogy megint valami rossz, tőlünk idegen szokást akarnak természetessé tenni, és a nemzetet ezáltal tovább gyöngíteni. Ne legyünk mobilisak, életünket szőjék át a mély, tartalmas kapcsolatok, adjanak békét és erőt. A cégek pedig, alkalmazkodva a nemzeti sajátságunkhoz, települjenek oda, ahol szabad munkaerő van. Ebből még az uniós tagság érdekében sem szabad engedni. Ne a rosszat vegyük át, az élet minőségét nemcsak a jövedelem szabja meg, hanem az is, hogy valahol otthon legyünk a világban.
Dr. Kubinyi Márta
Budapest

PÁKOZDI IMRE (Budapest): Az MSZP és az SZDSZ valótlannak bizonyult vádaskodásokkal szerezte meg a hatalmat, amelynek birtokában tönkretette az ország pénzügyeit, most pedig kiderült: szakemberei annyit se értenek az üzletkötéshez, amennyit egy írástudatlan lókupec száz évvel ezelőtt. A külföld bizalmát már hónapokkal ezelőtt eljátszották: ezt bizonyítja a 12 százalék feletti kamatláb, amit fizetni vagyunk kénytelenek azoknak, akiknek a pénzéből az MSZP és az SZDSZ kétbalkezes politikusai finanszírozni kénytelenek az ország négymilliárd euróra növelt éves költségvetési hiányát. Hol van már az az idő, amikor ez a hiány kétmilliárdra sem rúgott, és azt bőven fedezte a beáramló termelőtőke! Hol van már az az idő, amikor a túlságosan sok ideáramló pénz volt a gond, nem pedig a jelen kínlódása… Az M5-ös esete kapcsán végre a belföldi balekjelöltek – a magyar választók – is láthatják: a kormányzati felelősség pillanatnyi birtokosai alkalmatlanok a kormányzásra. Alkalmatlanok arra, hogy ezt az országot az Európai Unióba vezessék, hiszen tessék mondani: miféle alkuk miféle sikere várható ezektől, akik bejelentik az üzlet tényét, mielőtt megállapodtak volna, így kiteszik magukat a legdurvább zsarolásnak?

DOBAI MIKÓS (Budapest): Nem akarok Cassandra sorsára jutni, de ki kell mondanom: ismét elkezdődött az altatás. A polgári oldal és a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz altatása. Ennek már voltunk tanúi a 2002-es választások alkalmával, s ha nem vigyázunk, lehetünk ismét becsapott tanúi az európai uniós választások alkalmával. Emlékeztetnék mindenkit a 2002-es választási kampány időszakára, a közvélemény-kutató intézetek egybehangzó grafikonjaira, amelyek számokban és szóban a polgári oldal fölényes győzelmét ígérték, s ezzel egyrészt lagymatag kampányra inspirálták a biztos győzelemre számító polgári politikusokat, másrészt kényelmes otthon maradásra a jobboldali választópolgárokat, elhitetve velük, hogy az ő voksuk nélkül is meglesz a győzelem. Nem így történt, és ha nem vigyázunk, megint így járhatunk. A váratlan vereség után nemegyszer hangzott el magyarázatként, hogy nem lehetett számítani a werberi gyűlöletkampány eredményességére, s íme, most itt az újabb altatóadag: az MSZP látványosan összeveszett Ron Werberrel, aki úgymond sértődötten hazament. A trükk jó, mert azt hiteti el, hogy ez a veszély elmúlt, s jön a tiszta, becsületes kampány. Ne higgyük ezt!
*
BURZA TAMÁSNÉ (Budapest): Hogy lehet egy ember hobbijára (Baumgartner Zsolt) négymillió dollárt Gyurcsány Ferencnek közpénzből felajánlania akkor, amikor mást sem lehet hallani: szigorú takarékosságra van szükség a jövő érdekében? Akkor, amikor elvesznek az oktatóktól, kórházaktól, felsőoktatástól, kutatóktól és mindenkitől, a másik oldalon szórják a közpénzt. Hol van Keller úr, aki a közpénzekért felel? Csak az állampolgáron kell takarékoskodni, és mindent megemelni?
*
JOÓ CSABÁNÉ (Nyíregyháza): A kormány szívós küzdelmet folytat az előző ciklus alatt elért eredmények és értékek megkérdőjelezéséért. Érdemes feltenni a kérdést: miért tekintik egyesek még mindig mértékadónak az úgynevezett balliberális pesti értelmiség véleményét? Mert nem tették fel maguknak a kérdést, hogy milyen alkotások, eredmények, tettek minősítik ezen emberek munkásságát? A budapesti értelmiség értetlensége, fanyalgása, a ballib mérték önkéntelen követése nagyban hozzájárult a 2002-es „sajnálatos eseményekhez”. Ez az önálló véleményt nélkülöző massza vádolta az Orbán-kormányt, hogy nem tudta megtalálni velük a közös hangot. (Nem hívták őket fogadásokra, nem bratyiztak velük.) „Csak” méltó feladatokat kaptak: Hídember, Bánk bán, Hamvas Intézet, Terror Háza, Álmok álmodói. A kultúra rangjához méltó épületeket, támogatást kapott (Uránia Filmszínház, Nemzeti Színház, Nemzeti Filharmónia, Operaház, Millenáris). Méltó anyagi és erkölcsi elismerésben részesítette azokat, akik nem csak „maguknak kapartak” (Nemzet Színésze, Corvin-lánc). Ez a levitézlett réteg persze aggódott, hogy az „aczélos” korban kiharcolt előjogok semmivé válnak. A teljesítmény és a minőség előtérbe kerülése számukra nem kívánatos következményekkel járt.