A Duna sebei a veszélyeztetett Föld sebei

Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény. Tizenkét évvel a Duna elterelése után a rajta ejtett iszonyú sebek nemhogy végre gyógyulni kezdenének, egyre csak gennyesednek, mérgesednek. Mitől is gyógyulnának, ha senki sem gyógyítgatja őket? A magába zárult városlakó, akinek szemhatára nemegyszer csak a tévé képernyőjéig terjed (napestig dolgozik, este kikapcsolódik, az országot járni nincs ideje), mindebből keveset észlel, és talán azt hiszi, hogy személyes életét a dolog nem érinti. Mintha a ránk következő idők átvészelhetők volnának a magánélet búvárharangjában. Pedig a Duna sebei az ország, az egész Kárpát-medence sebei is, és ma már nem választhatók el a földi élet általános fenyegetettségétől sem. Ki ne hallana nap mint nap a globális felmelegedés víziójáról? Az emberiség szemhatára néhány év alatt erősen megváltozott, ha erről egyelőre nem is akarunk tudomást venni. Pedig sokat számítana, ha egészségesen, a maga természeti valójában hömpölyögne keresztül hazánkon a Duna a ránk következő, egyre forróbb időkben.
Másokat viszont az ökológiai válság hírei annyira megrémítettek, hogy már csak dermedten várják, mi lesz.
Közöny és rettegés széjjel nem választhatók, és éppen ebbe bukhatunk bele.
Ma már, többé-kevésbé, mindahányan ilyen magunkba zárult városlakók vagyunk. A természetben mélyen benne élni ma már tulajdonképpen senki sem tud, az sem, aki lakóhelye szerint ott él a közvetlen közelében, a Duna menti települések valamelyikében, és egész életvitelében a nagy folyó éltető erejére szorulna. A világvégi emberiség beton- és fémvilága mélyen beágyazódott a természeti folyamatokba, s nem engedi, hogy velük harmóniába kerüljünk. Így azután végső soron mindenki szorong, a közönyös és a környezetvédő egyaránt. Szorongásunk igazi gyökere azonban a jövőt illető tájékozatlanságunkban rejlik, amelyről talán nem is nagyon tehetünk. Rá kellene látnunk a felszíni, többnyire mesterségesen gerjesztett csetepaték mögött működő erőkre, amelyek a maguk szuggesztióival könyörtelenül irányítják az emberi tudatott. Ott formálódik az igazi politika.
Die Wüste wachst; a sivatag egyre csak növekszik – mondta Nietzsche, és ezt a mondatot manapság sokan idézik, ahogy a lelki sivatag, idebent, és a külső sivatag, odakint, ijesztő gyorsasággal teret hódít a Földön. A sivatag növelése végig a partokon, a Dunát ért atomcsapás után is lankadatlanul folytatódik: ezeket a munkálatokat neveztük már korábban a nagymarosi gát hosszanti megépítésének.
Küszöbön állnak a Szlovákiával folytatandó Duna-tárgyalások (mire írásom megjelenik, már hallunk is róluk valamit talán): ebben az (újra egyszer) kritikusnak tetsző időpontban, április 3-án, a Duna Charta és a Védegylet, jeles természettudósok és más környezetvédők közreműködésével, konferenciát rendezett a táti halászcsárdában. Célunk ezúttal nem a nagymarosi gát kérdésének firtatása volt: örök lidércnyomás, de sajnos nem lehetetlen, hogy foglalkoznunk kell előbb-utóbb azzal is, noha a miniszterelnök és az MSZP tőle szavakban többször is elhatárolódott; szerettük volna azonban – és továbbra is szeretnénk – a táti összejövetelt valamiféle új kezdeménynek tekinteni: szélesebb összefogással szegni útját a Duna partjait romboló folyamatoknak, a hosszanti gátépítésnek.
A bölcsek a vizeket szeretik, az emberszeretők a hegyeket – mondta Konfucius; 2500 év távolából zeng felénk e szó. A legfőbb jóság olyan, mint a víz, mondta egy másik kínai mester. Bölcsesség és emberszeretet, vizek és hegyek a régi kínai metafizika számára nem vetélytársak voltak, nem egymással ellenkező hatalmak: közös erővel emelnek a magasba, mint a madár két szárnya. Ilyen volt annak a kultúrának a filozófiája, amely ember és természet összhangjának a lehető legnagyobb fontosságot tulajdonította. Konfucius mondása aktualizálható: minekünk ma a hegyek a Zengőt jelentik, a legfőbb jóság a Dunát.
Mily baljós kép fogadta azonban az érkezőket: a csárda alatt, szemben a táti szigetekkel, az ártéri ligeterdő kivágva, süvít a fűrész, vöröslik a rönkfa, a szemhatárig nyúlik a nietzschei sivatag. Mintha a nagymarosi országrombolás napjait élnők.
S nem azokat éljük-e tényleg, még mindig vagy újra? A zordon mű persze csupa érvényes engedéllyel lett megvalósítva, egy védőgáttal kombinált (úgynevezett) elkerülő út érdekében, egy portánkénti, a beruházást ellenző korábbi népszavazás és egy újabb aláírás semmibevételével, elsöpörve a józan ész érveit is, amelyek lényegesen környezetkímélőbb megoldásokat tettek volna lehetővé, a szárazföld felől, a dombok alatt vezetve el például az utat. A táti ügyre reményeink szerint még visszatérünk (Amíg a gát meg nem épül és az aszfalt rá nem kerül a gátra, a mérkőzés még nincs lefutva – mondta egy lokálpatrióta); itt egyelőre annak a gyászos ténynek az illusztrációjaként szerepeljen, mekkora károkat nem tud okozni újra meg újra egy dunai Vásárhelyi-terv hiánya. És ezzel újra ott vagyunk a filozófiánál.
Mert a dunai térségben, a folyóval való együttélés újratanulása helyett még mindig a militáns, régi, szado-mazochista szemlélet uralkodik: a folyó (s egyáltalán a természet) az az idegen, aki ellen védekezni kell, akit le kell győzni, akit, ha végre legyőztünk, a végsőkig ki kell zsigerelni. Hogy ezzel a végső győzelemmel (Endsieg) önmagunkat is legyőztük, a táti lokálpatrióta tudja már, valószínűleg mindig is tudta, a hivatalokhoz azonban még nem érkezett el a hír. E XIX. századi, doktriner materializmussal kell (és állhatna) szemben az az organikus világkép, amely olyan régi, mint a világ, de amelyhez az emberiség most újra csak kínkeservesen jut el. Több mint félszáz holtág van a Dunán, amit még meg lehetne menteni; a szigeteket békén kéne hagyni; az árterekben vissza lehetne térni a természetközeli gazdálkodási módra; ha nem is annyi helyen, mint a Tiszán, ideiglenes tározókat lehetne kialakítani (így például az egész gönyűi részt lehetett volna és még ma is lehetne tározónak használni). S a hajókat kell a jövőben is a folyóhoz igazítani, nem a folyót a hajókhoz.
Nem Szlovákia és a szlovák követelések fenyegető közelsége teszi-e, ha a Dunán ez a szemléletváltás elmaradt? Nem teljes joggal vagyunk-e tele súlyos aggodalommal? Innen a fortélyos félelem: távolról sem lehetünk bizonyosak abban, hogy a kormány (a „mi kormányunk”, ugyebár), némi köntörfalazás után nem a régi bős–nagymarosi tervhez akar-e visszatérni, az „előfeltételek nélküli” – gyanúsan hangzik e szótárgyalások alatt vagy után. Hisz annyira szerették; és mihelyt lehetett, Horn Gyula alatt íziben fel is elevenítették. De miért akarnának e hivatalnokok rosszat nekünk? A gyakorlat embereinek szavai nemcsak az általuk követett útirányt takarják el (ó, mennyi meggyőződéssel tudnak beszélni!), hanem azt a tartományt is, amelyből értékválasztásaik, preferenciáik erednek. Elképzelhetetlen, hogy a természetrombolókat pusztán a nyereségvágy vezetné. (Vagy akkor kérdezhetjük azt is, mi pusztított ki belőlük minden egyebet.) Kevesen gondolkodnak ma úgy, mint Konfucius, kevesen hisznek a Biblia „Kezdetben teremté Isten az Eget és a Földet” szavában, a magyar világ szó világló jelentését is csak kevesen fogják fel; a nihilista kozmológia azonban – és végső soron minden XIX. századi politikai szemle ezen a nihilista kozmológián alapszik, azon a mély meggyőződésen, hogy a világnak az égvilágon semmi értelme nincsen – nem is válthat ki egyebet az emberi lélekből, mint az Erich Fromm által leírt nekrofíliát, korunk fő perverzióját (ezt bezzeg nem tárgyalják a kereskedelmi csatornák), az élet gyűlöletét, a halott tárgyak iránti leküzdhetetlen vonzalmat.
Félő, hogy a Szlovákiával való megbékélés természetes emberi vágyát a mi kormányunk és az övéké (főleg, ha odaát elnökké választják Vladimír Meciart) valamilyen kompromisszum összetákolására próbálja majd felhasználni. Ilyesmibe semmiképp sem szabad belemennünk. A Duna nagy részét már elrabolták tőlünk, miben lehetne itt engedni még? Minden további lépés a teljes önfeladáshoz vezetne. Ellenállásunkról viszont egy szép napon kiderülhet, hogy még a szlovák népnek is javát szolgálta. Nemcsak azzal, hogy így megóvjuk ivóvíztartalékainkat, környezetünk természetes állapotát, ami még nekik is jól jöhet, hanem mert általa segítünk visszaadni elveszett értelmét a Földnek. De ebben hinnünk is kell, ezt ki kell fejeznünk, erről beszélnünk kell újra meg újra, amíg csak maga a Duna is, az egész, a maga eredeti medrébe vissza nem tér.

A szerző a Duna Charta és a Védegylet elnöke