Manipulatív politika a tömegtársadalom korában

A magyar történelem, ahogy politikusaink legnagyobb tömege látja, kiemelkedő szimbolikus események láncolata, ezért viszonylag jól reprezentálható egy-egy állami ünnepségen vagy pártgyűlésen. A felvilágosodás korára jellemző „nagy elbeszélések” e hevenyészett formájukban a politikusi és a „véleményformáló értelmiségi” ajkakon élik túl önmagukat, és szimbolikus erejüknél fogva az intolerancia forrásai maradhatnak egy olyan korban, amelyben a felvilágosodás igénye az értelemre és az érvelő meggyőzésre egyébként elveszett. A felvilágosodás eredeti programjából, amely az intellektus hatalmával akarta legyűrni a természet félelmetes erőit és véletlenszerűségeit, az egységes ész mítoszának ledöntése után mindössze a pőre – illúzió és cél nélküli: metafizika-ellenes, ügyintéző, adminisztratív – hatalomhoz való ragaszkodás maradt fenn, amelynek legfontosabb eszköze befelé az aktatologatás, kifelé – jobb híján – a manipuláció. A politika a tömegtársadalom, az irracionalizmus, a metafizika-ellenesség korában alighanem definíciószerűen manipulatív. Ezen nem változtat a manipulálók kiléte. Egyszerűen nincs a politikán túlmutató cél, ami a politikát észszerűvé tehetné. Nem véletlen, hogy egy ilyen közegben a „nagy elbeszélések” (népmegmozgató fikciók és azonosságkereső mítoszok, szóljanak azok a hősiségről, a nagyságról, a szabadságról, vagy éppen a kicsinységről) manipulatívnak tetszenek – ugyancsak az ajkak hovatartozásától függetlenül. A manipuláció és az ellenmanipuláció ennek a – metafizika utáni, tömegtársadalmi és erősen információhiányos – helyzetnek és nem egymásnak a következményei, jóllehet a manipuláció legitimitását alighanem befolyásolja az az átmeneti, illuzórikus cél, amelynek érdekében bevetik. Ma például Európa-szerte legitimnek tekinthető a szabadságról, a jólétről és az „egység” visszaállításáról szóló komplex manipuláció. Ennek szorosan vett realitásáról (a „jó”-hoz való viszonyáról) azonban pont annyira értelmes vagy értelmetlen beszélni, mint a „hunn, új legendáéról”, kivéve, hogy az előbbi piaca ma éppen nagyobb, és bár nem minden ok nélkül nagyobb, az okok itt másodlagosak. A manipuláció realitása és a legitimitása keveredik össze.

A nyugati álom és a magyarok

A manipuláció hitelessége szempontjából léteznek „szerencsésebb” és „kevésbé szerencsés” politikai kultúrák. Közhely, hogy a magyar az utóbbiak közé tartozik, amelyben – és ennek felismeréséhez nem elég és nem is kell teljesen tudatlannak vagy ágrólszakadtnak lenni – a manipuláció főként magánérdekeket, cinikus, gyakorta aljas célokat szolgál. Alighanem mégis pontosabb ennél a jogos, de némiképp felszínes megfontolásnál azt előtérbe állítani, hogy mégsem sikerült egységes vevőtábort kialakítani egy-két meghatározó manipuláció mellett. Ma szeretjük számon kérni a pártokon az egyetértés hiányát, ez az egyetértés azonban csak azoknak hiányozhat, akik biztonságosabbnak érzik az álmukat attól, ha minden este ugyanazt a sárkányos mesét hallják édesanyjuk szájából. Mivel ébrenlétről szó sincs az esetükben. A magyar politikai kultúrát egyelőre kevésbé járta át az a manipuláció, amely végképp képes álomba ringatni a pizsamás fogyasztókat. Rossz-e ez? Nem hiszem.
Szomorú és gyalázatos, hogy a felvilágosodás dialektikája szerint felbomló, ma már a mítoszteremtő képességét is elveszített nyugati tudat követendő példa lehet egy olyan szkepsziséből még valamit őrző országnak, mint a mienk. Mi, magyarok megint nem tudunk élni a későn jövők (elalvók) előnyeivel, tudniillik hogy kellő távolságból, fülvédővel a kezünkben ismerkedhetnénk meg a nyugati mesékkel. A magyarokat is kielégíteni látszik (homályosan bár) a fogyasztás szőtte és a vele szoros összefüggésben definiált emberi jogok őrizte nyugati álom, amelyben a valóság reprezentációjának helyét – anélkül, hogy túl blikkfangosba vonulnánk át – egyértelműen a vágyak reprezentációja veszi át, és a politika a zavaró tényezők sorába szorul vissza.
Honfitársaink körében háromféle reakciót ismerünk a konkrét politikai „kihívásra”, olybá vehető tehát, hogy háromféle politikai fogyasztónk van. Az egyik – a „leghaladóbb” – azonmód bezárja értelmét, eldobja a kulcsot, és elmegy a telekre kapálni, közben szól benne az RTL Klub. Választások idején vagy hazajön, vagy nem, ha süt a nap, biztosan nem. A második felfüggeszti – ha nem is számolja fel mindjárt – értelme működését, fellapozza a Pesti Műsorban a „kedvenc pártom aktuális rendezvényei” címszót (a bekezdések hülyeségfok és radikalizmus szerint egytől ötig megcsillagozva, elég jól kezelhető, egész alakos aktivistaportrékkal, keresse az újságárusoknál), majd cselekszik. Választások idején elvisz még egy embert. A harmadiké a legfáradságosabb út: folyamatos ellenőrzéssel megpróbálni kialkudni a legjobb választást. Az illető parlamenti választások idején magába fordul, gyakran sír. Ez akár értelmezhető viccként is, de nem az. Méghozzá kétszeresen nem: egyrészt bár a parlamenti választás a manipuláció része (és egyszersmind célja), mégis meg kell becsülni. Másrészt a manipuláció kritikája nem érhet célt (ha elfogadjuk a cikk elejének gondolatmenetét), tehát a választástól való távolmaradás sem járható út. Házasodj vagy ne házasodj, úgyis megbánod – mondja Kierkegaard, aki kedvesen illúziómentes filozófus volt. Azzal, hogy választasz, jóváhagyod a manipulatív környezetet, de csakis azáltal választhatsz, hogy ilyen környezetben élsz – mondja ez az írás.

A mítoszok mögül eltűntek a megoldandó problémák

Ehhez adódik a magyarkérdés. Politikusainkra tudniillik úgy szakadt rá a manipuláció kegyelmi állapota, amelyben jószerivel mindent megtehetnek, amit nem szégyellnek (hadd utaljak egy-két absztrakciós szinttel lejjebb, a bravúrosan keveset taglalt, a brókerbotrányról szóló György–Mong-könyvre), hogy az ország mögött százötven abszolút vérzivataros és ötszáz elkanyarodós (mindazonáltal távolról sem zivatarmentes) év állt. Ezt sikerült – történelmi mércével mérve – egy röpke délutánon felgöngyölíteni azzal, hogy a sosem látott egyetértésben az antiszemita–kommunista ellentétet tettük meg a Mohács óta domináns politikai törésvonalnak, imigyen szavatolva a magyar történelem folytonosságát, és benne saját mucsai világunknak a bejutását a Magyar Köztársaság parlamentjébe. (Tamás Gáspár Miklóssal szemben, aki egykor liberálisokra és mucsaiakra osztotta fel ezt az országot, e cikk írója Mucsát jóval szélesebben és kevésbé szigorúan értékeli: Mucsa mi vagyunk, liberálisként anti-antiszemiták, akik az antiszemitizmust gondosan magunk definiáljuk, nemzetiként meg antikommunisták, akik a kommunizmust véletlenül sem hagynánk végképp kimúlni. Stb.)
Elég sok veszett tehát Mohácsnál. Mondjuk, a tizenöt évvel ezelőtti rendszerváltozás is. Ezzel az aktussal elértük, hogy a köztársaság társadalmi kohéziója és jogi felépítménye egy csapásra légüres térbe került, hiszen a kommunista mítosz csakúgy, mint az antiszemita, zárt tudásformát nyújt, amelyből kirekednek a társadalmi problémák érzékeléséhez szükséges komplex képességek, következésképp az általuk nyújtott megoldások nem létező prizmán megtört (nem létező) problémákra reagálnak, illetve ilyeneket hoznak létre. A helyzet folyamatos eszkalációja odavezetett, hogy mára a mítoszok mögül legitim módon eltűntek a megoldandó problémák, leszámítva azt az egyet, amely a mítosz magvát adja. Az ország ködös hitvilágokban él, amelyek egy része a fenekedő antiszemitizmust irtaná, a másik aláírások nagy kvantumnyi gyűjtésével akarja sírba küldeni a bolsevizmust. Klasszikusan igaz rájuk, hogy az sem igaz, amit kérdeznek. Mégis több és szebb ez, mint a nyugati tudat. Mert küzd ez utóbbi ellen. Megmaradt benne (szerencsére ártalmatlanul) a nagy kérdések iránti lelkesedés parazsa. Nem látom be, miért kellene kioltani ezt a parazsat, miért kellene lemondani arról, hogy Mucsáról még származhat jó. Ez a cikk az emlékezés és a cselekvés kötelessége mellett érvel. Nem a nevetés és a felejtés mellett. Egyúttal viszont toleranciára szólít fel az ellentétes hitvilágokkal kapcsolatban, mert az ő létük és játékuk adja az esélyt a mi túlélésünknek is. Manipuláltassunk kritikusan, de nagylelkűen!

Liberálisaink dogmatikus intoleranciája

Van nekünk egy Bibónk, akinek az élete ment rá arra, hogy feltárja a zsákutcás kelet-közép-európai fejlődés, benne az antiszemitizmus, kóros elmeállapotunk, valamint az egész társadalom felelőtlenségének és erkölcsi süllyedésének okait és ismérveit, alig hiszem azonban, hogy politikusaink tizede vagy közíróink negyede tudná, hogy miről beszélt és milyen következtetésekre jutott. Ha Bibó nem tudta a megoldást, miért tudná Kuncze és Pető? Bibó hű fia volt nemzetének és hű ismerője nemzete sorsának, amelyre nem talált gyógyírt. A pszichés, nemzeti és etikai (Sittlichkeit) ügyekkel szembeni dogmatikus intolerancia viszont nap mint nap tort ül liberális pártunk és rokonszenvezőinek jogállami felfogása fölött. Profán együgyűség! Konrád György külföldre címzett állásfoglalása az írószövetségi ügyben (ÉS, március 26.) példának okáért hemzseg a dehonesztáló és egyben megfellebbezhetetlen megjegyzésektől, holott a munkát, amire az író kötelezhető lenne, véleményem szerint nem végezte el. Ráadásul ezeket a gondolatokat Németországban eladni nincs is szükség kirívó elmeélre, ismerve a német politikai kultúra magas fokú, érthetően steril érzékenységét az antiszemitizmussal szemben. És amit mi, magyarok tettünk a zsidóság ellen, az ugyanilyen fokú sterilitást érdemelne, de hogy nem kapja meg, az nem a zsidókra jelent veszélyt, hanem az országnak jelenti az ellépés lehetőségét az előre megálmodott álmoktól. Így aztán lehet, hogy bölcs meggyőződésnek tűnik antiszemitizmusügyben nem engedni a negyvennyolcból, üvöltöző antiszemita osztagokat vizionálni Budapest utcáira, de ki hiheti, hogy egy norma imamalomszerű hajtogatása hamarabb elhozza a kívánt eredményt, mint a normával szemben (állítólag) idegen környezet feltárása. Az idegenségben nem hiszek. E feltárás során azonban lehetne beszélni a magyar társadalom féloldalas modernizációjáról, nemzetté válásának befejezetlenségéről (pláne egy olyan időszakban, amikor a nemzet ügye talán végleg lekerül a politikai napirendről), az antiszemita indulatok mögött rejtőző esetleges valós élményekről (hadd takarózzam Bibóval), a rendszerváltozás haláláról, vagy pusztán a három-öt millió hazánkfiát érintő, generációról generációra öröklődő szegénységről és tudatlanságról. Ez a tragédiánk, és ez a mentsvárunk. Vajon mit jelent ezeknek a népeknek a gazdasági és politikai problémák perspektivikus, kifinomult, „európai” megközelítése? Valószínűleg pont annyit, amenynyi szavazója van az SZDSZ-nek. Sem ez a párt, sem a liberalizmus nem tett sokat eleddig, hogy politikai napirendjét konfrontálja a magyar társadalom komplex hiteivel és indulataival. Hogy politikusan szóljunk. És meg ne haljunk.
Igazi szívmelengető tragédia.

A szerző filozófus