Végelgyengülés a fogyó Föld napján

Elfárad az anyag is idővel, mondják. Kopik. Anyagfáradás miatt omlott már össze híd. Fáradtság. Megéri a fáradtságot? Kimerültség. A Sóhajok hídja is leomlik, ha vízbe fulladt. Rezignáció. Erózió. Végelgyengülés. Kimerülőfélben a Föld. A régi indiánok beletörődő bájával emlékezünk a gyermekkori nyarakra, teltebb folyókra, gazdagabb vidékre, mintha természettörvény volna a természet szegényedése. Mintha természettörvény volna a mind általánosabb életfogyás. Ezt a természettörvényt ember méri a természetre, ám ember nem gátolhatja meg, ezért munkál természettörvény gyanánt.
A fogyó Hold időről időre visszatelik, a fogyatkozó Föld azonban soha: emberi telhetetlenségünk és tehetetlenségünk irreverzibilisen üríti ki. Fenékig, barátaim. Annak idején aligha véletlenül vonultam be épp egy fél földgömbbel, földgömbsisakkal a fejemen az elvarázsolt kastélyba, hisz ma már a Földnek a fele sem igaz. Fogyatkozó élőhelyek, szűkülő tartalékok, nézz bárhová. Ennél már csak az a borzalmasabb, hogy a lendület, ami a környezetvédelmi gondolatot hosszú ideig a felelősség hajtáscsúcsába volt képes felpréselni, mára szintúgy mintha kifulladt volna. A mumus nyugdíjba ment, a vészcsengő egy választható csengőhang lett a sok közül, farkasok a kipusztulás szélén, de hogy jön a farkas, arra immár senki sem figyel. Nemcsak a környezet, a környezetvédelmi gondolat is minden jel szerint beteg. A környezetvédelmi gondolat, avagy hadd pontosítsak: a környezetvédelmi gondolat első generációja, úgy tűnik, felélte tartalékait. Lelki vésztartalékait. Ahhoz, hogy megértsük, mi történt, talán nem árt visszatekinteni az első generációs környezetvédelmi gondolat genezisére. Történetére.
Mióta beszélhetünk egyáltalán környezetvédelmi gondolatról? Környezetvédelemről? A huszadik század hatvanas évei óta. Eladdig az ember anélkül élt a Földön, hogy leszállt volna rá. A törzsi, archaikus, primitív kultúrák ugyan színleg természetközelibbek, de lényegileg inkább csak a természetfölötti természetenkívüliség példázatai. Aligha véletlen, hogy a bennszülött kultúrák oly hamar váltak semmivé, porlottak szét a természetért júdás-pénzként felajánlott javakért: alkohol, tűzfegyver, lánglélek… Ugyanígy, a képzőművészetben a szépség statisztáinak szerződtetett tájképek, avagy a költő által metaforának szerződtetett öreg hársak sincsenek még csak köszönő viszonyban sem az ökológiával. A rendszert, az ökoszt, mely emberi ténykedésünk, az ökonomosz tágabb tere, csak most kezdjük érzékelni és valamelyest megérteni. Közel hozzánk még az idő, amikor mindenki magától értetődőnek vette, hogy a környezet sokkalta nagyobb az emberléptéknél, a természet kimeríthetetlen. Rachel Carson Néma tavasz című kultuszkönyve tette a nagyközönség előtt először nyilvánvalóvá, hogy ez nincs így. Az ember igenis képes alapjaiban megrengetni s veszélyeztetni a természetet – és saját magát. A DDT-válságon, a hiperstabil növényvédő szereken, e halmozott hátrányon keresztül jutott be a környezetvédelmi gondolat először a szélesebb köztudatba, s adódott hozzá a nagy londoni szmog már addig is gomolygó pánikjához. Közelinek tűnt a világvége. A peszticidhalott énekesmadarak, a folyókba tisztítatlanul ömlő mosószer habja s a Ruhr-vidék kénes füstje hamar felborzolták a kedélyeket. Orrunk és szemünk láttára vált hovatovább élhetetlenné a körülöttünk lévő világ. A mi világunk. Európa és Amerika. Mindemellett mértékadó források, vészesen görbedő grafikonok, becslések és jóslások azt valószínűsítették, még a mi életünkben eljön az utolsó ítélet, amikor is ninivei, babiloni mohóságunk miatt kifogy a szén és az olaj. Ínség elé nézünk. Ez a látomásos, profetikus, világvégi közhangulat – ködhangulat – jól összecsengett a hatvanas évek könnyűzenei közhangulatával. Úgy tűnik, a háborúpárti, karót nyelt, groteszk és merev apák nemzedékét felváltja egy békepárti, laza, jópofa és szexuálisan is felszabadult generáció. Ez a generáció látszólag nem akart fogyasztani, a virággyerekek ekkor mentek ki Indiába némi „távdiagnózisért”, fű volt a kenyerük, de Coca-Cola volt az italuk. Szimpatizáltak a környezetvédelmi gondolattal, de épp a konfúz és parttalan életérzés miatt kevesen váltak közülük valódi környezetvédővé.
Ma már nyilvánvaló, hogy mindennek semmi köze nem volt a természetvédelemhez. Ami történt, az a legkevésbé sem érintette az ember és természet közti, alapvetően elhibázott viszonyt. Nyers félelmek és önvédelmi reflexek munkáltak csupán. Az első generációs környezetvédelmi gondolat két félelemre épült, jelesül a félelemre, hogy belefulladunk saját fekáliánkba meg a mérgekbe: illetve a félelemre, hogy kitermeljük magunk alól a jólét fosszilis feltételeit. Ezért oly kedvelt szimbólum akkortájt a zárt térben túlszaporodó, majd kipusztuló patkánytenyészet vagy baktériumkultúra. Ezért jelszó akkortájt a nulla növekedés. Aztán a vészforgatókönyv egyszer valóra is válik – az arab államok meghirdette olajembargó nyomán. Ez vár ránk, állítják a Római Klub váteszei, s az olajembargó, a majdani nagy katasztrófa előképeként valóban hozzájárul a környezetbarát szemléletmód európai rögzüléséhez. Kocsi vagy kicsi? – kérdezi Kádár János Budapesten, a Nyugat pedig így válaszol neki: kicsi kocsi.
A nyolcvanas évek elejére a környezetvédelmi gondolat az első világban honosságot nyer, zöldpártok és környezetvédelmi minisztériumok jönnek létre, s a környezetvédelmi joganyag is menthetetlenül hízni kezd. Madách, Tragédia: lám, megjelent az első bölcselő. Euroamerika: lám, megjelent az első környezetvédelmi bürokrata. Nagy sor jövend utána. Mindemellett a mainstraim is módosít. Az öko-Fukuyamák immár nem a játszma végéről beszélnek, nem nulla növekedésről, hanem fenntartható fejlődésről. Az ipar elveszti monstruózus anakronisztikumát, ipari parkokba vonul, kvóták röpködnek az éterben, s a környezetbarát termék kezd legalább oly népszerűvé válni, mint a felfújható rágógumi. Mindez pedig végbemegy anélkül, hogy kihatna a természetvesztés alapvető folyamataira. Mind kevésbé illik a természet meghódítását, leigázását emlegetni, miközben az változatlan erővel folyik tovább.
Az első generációs környezetvédelmi gondolat ma már alkalmasint a természetpusztítás pajzsa, és nem gátja. A menedzsment a valahai környezetvédelem ideáljait, akárcsak a könnyűzenei forradalom ideáljait, a saját képére és hasonlatosságára formálta át. És tehette, teheti, nem csak, mert amúgy tehetős, hanem azért is, mert az eredeti környezetvédelmi gondolat mint apokalipszis megbukott. A „Környezet Tanúi Egyház” most Jehova tanúi nagy gondjával szembesül. Jehova tanúi hosszú ideig azt hirdették, hogy az 1914-ben született generáció mindenképp tanúja lesz a világvégének. Erre az esély mind csekélyebb, így újra kellett értelmezniük a Szentírást. A környezeti válság sem akar összeállni azzá a nagy katasztrófává, ami nukleáris erejű elrettentő képességgel bírna. A „környezet tanúi” szintúgy elgondolkodhatnak. Hiába igaz sok minden, szinte minden, ha nem igaz az egész.
Több oknak is köszönhetőleg nem igaz az egész. Egyrészt: sok becslés rossz volt. A benzinárak alacsonyan repülnek, a demográfiai robbanás lassul, a fejlett világ bizonyos régiói épp ellenkezőleg, népességfogyással és elöregedéssel néznek szembe. Mindemellett – épp az első generációs környezetvédelmi gondolat primitív logikájának következményeképp – azért valami csak történt. A Temze ma tiszta. A DDT-t kivonták a forgalomból, a korszerű növényvédő szerek bomlékonyabbak, nem fenyegetnek az élővilág teljes pusztulásával, az egész tápláléklánc összeomlásával. Környezetvédelmi hatástanulmány nélkül nem lehet beruházni. És a többi, és a többi, folytatható a sor. Az első generációs környezetvédelmi gondolatot generáló félelmek tehát – jelesül, hogy rövidesen belefulladunk a saját piszkunkba és felemésztjük a tartalékokat – ma kevésbé tűnnek reálisnak, mint harminc-negyven éve, gyűljék bár kontinenssé a Csendes-óceán közepén az ember alkotta piszok, s maradjon változatlanul nem megújuló erőforrás a kőolaj.
Időt nyertünk csak, s nem az irány nyert. A nyert idő alatt azonban hadrendbe állhat a környezetvédelmi gondolat második nemzedéke. Még nem tudjuk, mit fog üzenni ez az új nemzedék, ez az új gondolatgeneráció a világnak. Egy biztos, nem apellálhat kizárólag a nyers félelemre, a bizonytalan jóslatokra és az elemi, önvédelmi ösztönökre. Vállalnia kell, hogy értékrend és nem puszta megoldás. Márquez írja önéletrajzában, hogy sok barátja próbálta meg lebeszélni a dohányzásról, eredménytelenül, mígnem valaki azt mondta neki: te azért cigarettázol, mert úgy érzed, ha leszoknál, megölnéd a kedvesedet. Attól a pillanattól fogva soha többé nem gyújtott rá. A másodgenerációs környezetvédelem vajon szolgálhat-e ilyen hatású mondattal az erdő felgyújtóinak?

A szerző író