A ciprusi népszavazás és a kisebbségek jogai

Réges-régen volt, tán igaz sem lehetett, amikor a szabadelvűség (idegen szóval: liberalizmus) hajnalán Kölcsey Ferenc eltöprengett azon, hogy a dolgok másként látszanak, ha szabad szemmel, ha kicsinyítő vagy nagyító szemüveggel, ha innen vagy onnan nézzük őket. Úgy gondolta, az önkényes, tekintélyelvű hatalom abban különbözik ettől, hogy kiválaszt egy nézőpontot, s minden eszközzel (beleértve a Tekintélyekre hivatkozást, az önkényt és az erőszakot) érvényesíteni akarja annak kizárólagosságát. Úgy, ahogy az írószövetségből kilépők követelik. Úgy, ahogy az MSZP politikusai hirdetik. Úgy, ahogy a szlovák, román, szerb politika teljes egységben meghatározza a maga nemzeti érdekét. Természetesen a magyarral, az idegennel szemben. Mindezt a ciprusi népszavazás eredményén eltöprengve láthatjuk sajátos megvilágításban. Ciprus görög lakosságát az EU jelenlegi vezetői bátorították, hogy következmények nélkül utasítsák el a kisebbség jogainak elismerését. A népszavazás eredménye miatti sajnálkozás – képmutatás. Az egyszerű magyar szavazópolgárt nem kell, hogy különösebben érdekelje a ciprusi kérdés. Jó ide elrepülni, mert gyönyörű a tengerpart, szépek a hegyek, jók a szállodák, s kapható minden, ami szem-szájnak ingere. A télen enyhe éghajlatú szigetet – ahol korán tavaszodik – kedvelik labdarúgóink, akik itt néha nemzetközi mérkőzéseken is találkozhatnak a győzelem (kívánatos) ízével. És kedveli a pénzvilág az itt bejegyzett off-shore cégeket. Jól lehet itt, a hazai adóhatóság és a rendőrség hatáskörén kívül, nyereségeket (és azzá változtatott veszteségeket) saját számlára átkönyvelni. Az Afrodité sziklájánál örvénylő tengert bámuló turisták sajnálhatják, hogy vállalkozásaik ki nem fizetett munkabéreit és különböző adósságaikat nem íratták ciprusi számlákra, mert az így szerzett haszonból sok jó koktélt rendelhetnének. A sziget története egyébként a mienknél is viharosabb. Buda eleste körül került török uralom alá, 1878-ban kaphatott angol kormányzót, s 1960-ban – hidegháborús körülmények között – függetlenné vált.
A nyugtalanabb magyar turisták találkozhattak még itt brit támaszpontokkal, hallhattak az innen indult palesztin terroristákról, és a Saron család izraeli bíróságon perelt befektetéseiről. Eljuthattak Makariosz elnök hegyek között rejtőző, szenthelyként mutogatott kolostor-palotájához, s ott – egyebek mellett – elgondolkodhattak azon, vajon mit szólt Kósáné Kovács Magda és pártja ahhoz, hogy az ortodox egyház teljhatalmú érseke – kommunista támogatással – bizony „lenyúlta” a szigetet. Az itteni görögöket ugyan ez sem mindennapi életükben, sem üzleteléseikben nem zavarja, de a most lezajlott népszavazás arról szólt, hogy – az MSZP és a média beszédmódját használva – e lenyúlási szándék nem egészen sikerült. Az északi részen élő muzulmán vallású török kisebbség ugyanis nem lelkesedett ezért, ragaszkodott hagyományaihoz, nyelvéhez. Amikor a görög fegyveres erő rájuk akarta kényszeríteni saját hatalmi érdekeit, segítséget kért az anyaországától. A török hadsereg pedig megtehette azt, amiről Európa kisebbségei (köztük magyarok) álmodni sem mernek: megvédte őket. A kiirtástól (ahogy az etnikai mészárlások helyszíneit mutogató török kisebbség állítja)? Vagy csak a más vallású, más hagyományú, más nyelvű többségi hatalom könyörtelen gyakorlatától? Mindkét megoldást – és összefüggéseiket – ismerjük a közelmúlt történelméből. Annyi bizonyos, 1974 óta a világ minden rosszallása ellenére a sziget északi részén ott parádézik a török hadsereg, mert az ország elég hatalmas ahhoz, hogy ezt mindenkinek tudomásul kelljen vennie. A kisebbség és autonómia fogalmával kapcsolatban persze Ankara sem mutat több megértést, mint Pozsony vagy Bukarest.
Ciprus kormányának jelentős üzleti érdekekre hivatkozó budapesti nagykövetsége néhány éve azt még meg tudta akadályozni, hogy Malév állami légiforgalmi társaság utazási irodája társasutazásokat szervezzen a sziget északi részére, de azt már nem, hogy a magyar turista Törökországon keresztül (kicsit bonyolultan, kétszeres vízumfizetési kötelezettséggel, de csoportosan és egyénileg is) eljuthasson oda is. Ha valaki az ország mindkét részén járt, megállapíthatja: itt nagyobb a szegénység és az anyaországi segítségnek kiszolgáltatottság. (Az itt termelt gyümölcs csak törökországi cégek termékeként adható el az EU piacán.) De a tenger és a táj gyönyörű, a szállodákról és az ellátásról is elismerően lehet nyilatkozni. A tanárembert azonban a legjobban az a kísérlet nyűgözi le, ahogy a ciprusi török értelmiség nagy szorultságában megkísérli a sokat emlegetett tudásipar lehetőségeinek kihasználását. Arra törekszenek, hogy – elsősorban angol nyelven – világszínvonalú tudást kínáljanak a tanulni vágyó muzulmán fiatalságnak. Különösen azoknak, akiknek a hazájában az egyházi szellem többé-kevésbé háttérbe szorítja a világias természettudományos, műszaki, matematikai-informatikai képzést. S ugyanaz a világ, amely nem hajlandó a ciprusi török állam létjogát elismerni, nagy számban küldi a jól fizetett szakembereket ezekre az egyetemekre. Arra is kész, hogy világszínvonalú szakemberré képezze ki a ciprusi törököket, akik közül sokan élnek egyetemi tanításból.
A most népszavazásra vezető helyzet a többségi hatalom és a kisebbség viszonyáról szólt. Az elfogult és egyoldalú kinyilatkoztatásokat kedvelő világ következetesen csak a szélsőségesen képviselt görög érdekeket vette tekintetbe. A magyar kormányok is csak őket ismerték el, sajtónk soha nem utalt rá, hogy a török lakosok helyzete sokban hasonlít a határainkon kívüli magyar kisebbségekéhez. Jelenti ez nyilván azt is, hogy amikor a törökök saját nézőpontjukról tekintenek a sziget jövőjére, másként ítélik meg a kérdések mibenlétét, mint a görögök. Valljuk be, a Nicosiát kettévágó fal megrendítő látvány, s az is érthető, hogy a török területről harminc évvel ezelőtt elmenekült görögök nem akarnak beletörődni egykori tulajdonuk végleges elvesztésébe. (Akkor sem, ha, akárcsak a palesztinok esetében, Cipruson is nehéz elképzelni, hogyan költözhetnének vissza régi otthonaikba.) Az Európai Unió vezetői (részben a saját török és muzulmán kisebbségeik körüli megoldhatatlan gondoktól vezetve) következetesen hangoztatták, csak az egységes Ciprust veszik föl tagjaik közé. Elhitték, a ciprusi görögökkel elhitették – és most visszaigazolják –, hogy a szigeten csak a többség jogait ismerik el. A görögöknek tehát a mostani népszavazáson nem volt veszteni valójuk, nem volt miért engedményeket tenni, hiszen az áhított tagságot így is, úgy is elnyerik. A jelek szerint az ENSZ (talán a muzulmán országok növekvő nemzetközi befolyására) kivételesen fogékonyabbnak bizonyult a kisebbségek védelmére. És most feketén-fehéren láthatjuk, hogy az eddig az egyesítésről szónokló többség hallani sem akar másról, mint a kisebbség feltétlen alávetettségről. Az EU minden kétséget kizáróan (most is) a hatásos nemzeti önérvényesítést jutalmazza. Annak ellenére, hogy nehéz a kisebbségi autonómiaigényt elutasító görög álláspontot másnak, mint (szélsőségesen) nacionalistának nevezni. Ehhez tehát, s ez a választása igazi tanulsága, a „liberális” európai (és amerikai) felfogás szerint egyeseknek joga van, másoknak nincs.
A júniusi EU-választás egyik tétje, hogy az általunk küldött képviselők tudnak-e majd (és akarnak-e) lassú, szívós meggyőzéssel ezen az elfogult egyoldalúságon változtatni. Günter Verheugen és a hasonló gondolkodású szocialisták ellenében.

A szerző egyetemi tanár