A hazugság a közösség tagadása

Roppant érdekes volt a miniszterelnök viselkedése az aranyfiúk ügye kapcsán. Ismeretes, hogy Medgyessy Gergely és Baráth Gergely cége – utóbbi Baráth Etele államtitkár fia – több száz millió forintot kapott magyar cégektől brüsszeli lobbizásra. Nem a jól elvégzett munka jutalékaként, hanem az esetleges, majdani siker reményében. Az egyik vállalat előzőleg többmilliárdos adókedvezményben részesült. E tényeket a szóvivők elismerték, az adókedvezmény megítélése a hivatalos közlönyben megjelent. Ezek után a kormányfő a parlamentben letagadta az egészet.
Tudjuk, hogy mennyire nehéz igazat mondani, mivel a szavak már nem azonosak a tényekkel, értesüléseink tükör általiak, következtetéseink pedig meg-megbicsaklanak elfogultságainkon. A komoly ember élete ezért állandó küzdelem, hogy a szavai, gondolatai és tettei közti egységet újra és újra megteremtse.
Az igazság a közösség kötőszövete. Az igazság földi mása és vágya az igazmondás. Általa alakul ki maga a nyelv, a csoporton belüli benső egészség; hogy ki-ki megbízhat a másikban, annak híre, ígérete, állítása, következtetése tény. Ami igaz, az valódi. A közösség tehát a valóság talaján áll, s e valóságot a tagok személyes hite és tapasztalata alapozza meg. Így a valóság egyszerre mutatkozik természeti és természeten túli észlelésnek, más szóval fizikainak és metafizikainak. Ezáltal harmonikusnak. Harmónia ugyanis csak e kettő együttesében terem meg.
A hazug működésében természetesen a közösségre támaszkodik. A közösség tagjaként jelenik meg, fölveszi a közbizalom előlegét, miszerint a többiekéhez hasonlóan készpénznek lehet venni a szavát.
A hazugság egyéni életforma, lényegét tekintve élősködés, hiszen abból él, hogy szavait a közösség maradéka elhiszi.
Miért dőlnek be neki? Sokan azért, mert becsületesek, s nem feltételezik, hogy más ne volna az. Mások szeretik, ha újra és újra meghintáztatják őket: a rendszeresen elszenvedett átrázás úgyszólván napi életcsemegéjük. Ismerünk megcsalt férjeket és aszszonyokat, akik epedve várják társuk újabb, átlátszó magyarázkodását, hogy minden mehessen tovább a régiben. A közéletben nyüzsögnek előző rendszerek megalázottjai, akik meghatottan csókolgatják régi smasszereik kezét. Naponta találkozunk bukott ideológiák hűséges híveivel, a pilótajátékok örökös kárvallottjaival. Művészettel, ami az igazinak a rongyaiban páváskodik. Hull a díjeső, sziporkázik a siker, s nyilvánvaló, hogy az egész semmit nem jelent. Nincs Mester, nincs mű, s végképp nincsen szent titok és katarzis. A kritikusok hozsannát vezényelnek, a közönség balekkara sikong és hajladozik, dől a dohány.
A hazugság a közösség tagadása. A hazug kilép a közös valóságból, és szembefordítja vele azt, amit saját egyéni valóságának vél. A válság tehát valóságválság.
Mindannyian Gazdaságkor hazugságtengerében fuldoklunk. Aki öt percig gondolkodik, rájön, hogy nem valódi a piac, hamis értékmérő a pénz, a fejlődés a dolgok ügyesedése emberi nemesedés helyett, a demokráciáknak hitelezőik, az arisztokratikus magánállamok diktálnak, ugyanők irányítják a kezükben lévő sajtón és szórakoztatóiparon keresztül a közízlést és a közvéleményt.
Hazugok és áldozatok – valamennyien benne vagyunk a pácban. A szélhámos a helyzet urának képzeli magát, mert rájött, hogy a legjövedelmezőbb foglalkozás a hazudozás; művészetben, üzletben és politikában egyaránt. Ő pedig tud és mer akkorát lódítani, amitől mindenkinek kiesik a pénztárcája. Meg is teszi, s lám, az események őt igazolják: óriásit kaszál a tőzsdén, megnyeri a választásokat, s konzumidióta tömeget farag a népből. Kevélyen hirdeti, hogy őt lehetetlen leleplezni, mert bármilyen csapdából kivágja magát egy?, száz! újabb maszlaggal. Lefogadná, hogy az Utolsó Ítélet fő tárgyalásán is nyerni fog. Ha másként nem megy, zsebre vágja majd az Örök Bírót.
A nép jól ismeri a mély összefüggéseket; úgy mondja, hogy aki hazudik, az lop is. A bűnök feje sokak szerint a hazugság. A hazug elárulja a közösséget, megzavarja a nyelvet, mesterséges Bábelt, végül pusztulást idéz elő. Jézus mutat rá János evangéliumában (8, 44.) „A ti atyátok az ördög, és atyátok kívánságait akarjátok követni. Gyilkos az kezdet óta. Nem tartott ki az igazságban, mert nincs igazság benne. Amikor hazudik, saját természete szerint beszél. Hazug ő és a hazugság atyja.” Az igazságnélküliségben kialakul a hazugság és a gyilkosság természetes egysége, a gyújtópontban az ördöggel; aki az ördögöt követi, az magától értetődően esik ezekbe a vétkekbe.
A hazugság démona a lelkünket dúló összes szörnyeteg között a legerősebb, a paradicsomi kígyó gyermeke. Olyan csodálatos szellemekbe is befészkelődött, és le is gyűrte őket, mint Dosztojevszkij, aki hosszú éveken át szenvedte a szerencsejátékok rabságát. Ezerszer vesztett a rulett- meg a kártyaasztalnál, és ezeregyedszer is elhitte, hogy holnap nyerni fog. Végül a kislánya gyógykezelésére összekuporgatott pénzt is eljátszotta. Már minden szétbomlott körülötte, mire iszonyú erőfeszítéssel végül képes volt megszabadulni szenvedélyétől.
Amikor a hazugság s vele az álnokok elszaporodnak, akkor a közösség bomlani kezd. A kitartóak lassacskán apró, egymással mind kevésbé érintkező csoportokra szakadoznak, ők lesznek a különcök, akik igazmondással szórakoznak. Mégis ők tartják fönn az egész társadalmat, hiszen alkotás, nevelés, őrzés, valódi fejlődés kizárólag becsületben, hűségben, szeretetben lehetséges.
A kormányfő szavaira a Ház nem dőlt össze. Akkor sem, amikor a koalíciós többség szemrebbenés nélkül igazat adott neki a tények ellenére.
Vajon meddig állhat fönn egy hazugságra épült civilizáció?

A szerző író