A kormány más vetését aratja

A minap abban az örömteli megtiszteltetésben volt részem, hogy az ország egyik legkiválóbb borászának, Tiffán Zsoltnak a borkóstolóján vehettem részt egy baráti társaságban. Mélyen lenyűgözött az a bölcs alázat, ahogy a mester a természethez, annak ajándékaihoz és az emberi teremtő alkotás folyamatához közelített – mert bizony a jó bor készítése (vagy ahogy a franciák mondják: nevelése) legalább annyira művészet, mint mesterségbeli tudás. A jó borász ismeri szőlőjének minden egyes apró tulajdonságát, az avatatlan szemnek fel sem tűnő rezdüléseit, együtt lélegzik a természettel, és jelen van a nemes nedű érésének minden egyes pillanatában. A jó bornak, mire odakerül, hogy egy ünnepi vacsorán szertartásos mozdulattal, halk hüppenéssel kihúzzuk az üvegből a parafa dugót, kitöltve a poharakba az orrunknak, szemünknek, nyelvünknek és szívünknek egyaránt kedves italt, már gazdag előélete van. Benne van minden egyes cseppjében a természet szépsége és ajándéka, a föld szeretete, a nap éltető ereje, Kárpát-medencei hazánk istenadta adottsága és szépsége, a hagyományok tisztelete és ápolása, a gazda gondossága, figyelmessége és bölcs józansága, az emberi szellem alkotóereje. Mindez ott csillog vörösesen poharunkban, ahogy a fény felé emeljük.
Hallgatván ezt a kiváló embert, aki édesapjával együtt példát mutat nekünk nemcsak a mesterség szeretetéből, hanem hazafiságból és emberségből is, azon gondolkodtam: miért van az, hogy nemzetünk kiváló borászai között még csak mutatóban sem lehet találni liberális vagy baloldali értékrendűt. Aki közülük megszólal közéleti kérdésekben, egytől egyig a nemzeti-konzervatív, polgári értékrend mellett teszi le a garast. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg egykori és mai élsportolóink között is, amire nem nehéz magyarázatot találnunk: ha valakik, akkor ők aztán tudják, mit jelent, amikor megszólal a Himnusz, vagy amikor a közönség egy emberként zúgja: Hajrá, magyarok! De mi a magyarázat a borászoknál?
Túlzottan egyszerű lenne azzal magyarázni jobboldali kötődésüket, hogy családjukat tekintve valamennyien üldözöttei voltak a kommunista állami terrornak, a legfelső szintről megtervezett és kivitelezett fosztogatásnak, rombolásnak és gyilkolásnak, ami szerves része volt a szocializmus építésének. Kell hogy legyen mélyebb magyarázat is. Ezt pedig abban látom, hogy minden rendes gazdálkodó – köztük az elitet jelentő neves borászok – számára nyilvánvaló: pontosan aszerint fognak aratni, ahogy vetettek. Amint az Írás mondja: aki bőven vet, bőven arat, aki szűken vet, szűken is arat. A vártnál kevesebb persze bármikor lehet, hiszen bármikor jöhet egy természeti csapás vagy egy nem kevesebb nehézséget okozó baloldali kormányzás, de több biztosan nem. No, ez az a pont, amelynél egy baloldali másképpen kezd gondolkodni: ők ugyanis pontosan azt szeretik learatni, amit mások vetettek.
A tilosban aratás célja és annak gyakorlati megvalósulása végigkíséri a baloldali szocializmus történetét. Már Marx és Engels is azzal lázította a szerencsétlen sorsú vagy éppen lumpen életmódot folytató társadalmi rétegeket a Kommunista Kiáltványban, hogy ha beállnak a szocializmus mint földi paradicsom megvalósításának munkájába, akkor övék lehet mindaz a földi jó, amit a gazdagok egy élet, de még inkább több generáció alatt felhalmoztak. A bolsevik diktatúra ennek egy egészen szélsőséges változata volt, amikor az egyenlőséghez vezető utat mintegy százmillió ártatlan ember holtteste szegélyezte. Szerencsére a nyugati szociáldemokrácia kellő időben letett az osztályharcról, de a vetés és aratás viszonyának megítélésében, illetve felülírásában ők is kommunista elvtársaik nyomdokain haladtak. Közhely, hogy egy nyugati típusú váltógazdálkodásban a konzervatívok azok, akik rendbe hozzák a gazdaságot, míg az őket követő szociáldemokraták nagyvonalúan szétosztják a felhalmozott javakat (meg még többet is, hitelre), lerontva ezzel éppen a jólét forrásait biztosító gazdasági növekedés feltételeit. Ezt láthattuk a német gazdasági csoda, a szociális piacgazdaság kereszténydemokrata modelljének megvalósulásában, illetve az ugyanitt ezt felváltó szociáldemokrata jóléti államban, a maga elburjánzott osztogató-fosztogató politikájával, ami – Nagy-Britanniához hasonlóan – rövid időn belül nehéz helyzetbe taszította a gazdaságot.
Ebben az összehasonlításban a Medgyessy-kormány sem marad el balos előképeinek – Marxtól Sztálinon, Kádáron és Brandton át Schröderig húzódó – példájától. A nyugati szociáldemokráciával szemben azonban van egy súlyosan negatív vonása a budapesti kormánynak: míg Willy Brandt vagy Bruno Kreisky szociáldemokráciája valóban jólétet eredményezett, még ha a gazdaság teljesítőképességének gyengülése árán is, addig hazai szocialistáink úgy ültetik fenékre gazdaságunkat, hogy eközben a jólét legfeljebb a kormány jól fizetett kommunikációs tanácsadóinak szemüvegén keresztül növekszik. No persze ez némileg érthető is, ha saját anyagi helyzetük alakulását tekintik országosan jellemző mintának. A kormányhoz közeli körökben a jólét valószínűleg valóban dinamikusan növekszik – úgy is mondhatnánk, hogy szinte privatizálták maguknak a jóléti rendszerváltozást.
Ami hogyan is kezdődött? A frissen hatalomra került posztkommunista-balliberális garnitúra egyszer csak talált néhány száz milliárdot a Pénzügyminisztériumban járva-kelve, amit menten szét is osztott. Ebből lett a száznapos program, a saját nagyszerűségétől elájuló második restaurációs kormány gyakran emlegetett büszkesége. Learatni nagy dicsekvéssel azt, amit más vetett – vérbeli szocialista gondolkodásra vall. A baloldali hagyományoktól ugyanakkor el is térnek azzal, hogy honi szocialistáink és balliberális szekundánsaik a nagytőke és a külföldi érdekcsoportok kijárói lettek. A „jóléti rendszerváltozás” elvi kezdeményezettjeinek így csupán az asztalról lehulló morzsák maradtak, maradnak.
A nehézségek a kormányzás második évében jöttek: ekkor már a saját vetést kellett volna aratni – csakhogy nemigen volt mit. Ehelyett először a léha királyok kedvelt pótlólagos anyagi forrásához, a pénzrontás eszközéhez nyúltak. Majd elkezdték ismét nyakló nélkül felvenni a hiteleket. De miután ez sem bizonyult elegendőnek, megszorító csomagok sorozata következett, illetve várhatóan még következik is. Valahol ez is példátlan bravúr: hitelfelvételek és megszorítások úgy, hogy az államkassza hiánya csak nem akar csökkenni. De akkor hová megy ez az irdatlan sok pénz? Mert hogy a gazdaság fejlesztésére nem, az biztos. A kormány befékezett vagy éppen meg is szüntetett szinte minden olyan előrevivő kezdeményezést, amely a Széchenyi-terv országépítő programjában évekre kijelölte volna Magyarország számára a kívánatos fejlődési pályát. Ehelyett egymásnak is ellentmondó rögtönzéseket, a stratégiai szemlélet teljes hiányát, a máról holnapra élés rövidlátó politikáját láthatjuk.
A szocialista-balliberális koalíció megalakulását – valamilyen rejtélyes okból – oly lelkesen ünneplő nemzetközi sajtó lesújtó kritikák sorát közli a kormány gazdaságpolitikai teljesítményéről. Mindenekelőtt a kabinet koncepciótlanságát és szavahihetetlenségét, a hitelesség hiányát ostorozzák. De hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan kormányt, amely két év alatt már a harmadik időpontot jelöli ki az eurócsatlakozás dátumaként, anélkül, hogy a nemzetközi gazdasági környezetben bármilyen jelentős változás lett volna? Amely kormány saját költségvetését teszi nevetségessé röpke néhány hét alatt azzal, hogy a még ki sem nevezett leendő pénzügyminiszter megüzeni Kenyából az államháztartás hiányának „valós” mértékét? És amely kormány a jóléti rendszerváltozás blöffje után lépésről lépésre nehezíti mindennapi megélhetésünket, és ássa alá jövőre vonatkozó terveinket?
Hacsak feleannyi energiát fordítana a kormány a gazdaságpolitika stratégiai szemléletű tervezésére és irányítására, mint amennyit az egyre inkább orwelli jelleget mutató kormányzati kommunikáció (valójában propaganda) keresztülvitelére, talán már lehetne látni a fényt az alagút végén. Az állomás fényeit – mert amit most látunk, az bizony a közeledő vonaté. És ha már mindenképpen importált tanácsadók szerződtetésére van ingere a balkormánynak, talán jobban járna az ország, ha valódi gazdasági szakembereket hívnának meg az agresszív politikai marketing csodadoktorai helyett. Az sem kerülne több pénzbe.

A szerző közgazdász