Keresztbe szelt politikai törésvonalak

A politológiában az egyes országok pártrendszerének vizsgálatához az egyik megközelítést a politikai törésvonalak elemzése jelenti. Ezzel a megközelítéssel a sok-sok politikai párt felszíne alatt azokat a mélyebb és stabilabb társadalmi-politikai megoszlásokat kívánják feltárni, amelyek döntő módon meghatározzák, hogy milyen politikai pártok tudnak tartósabban fennmaradni a pártversengésben. A következőkben néhány társadalomelméleti szempontot szeretnék felvillantani a politikai törésvonalak feltárásához, vagyis bizonyos fokig azok mögé igyekszem nézni, és feltárni, hogy a modern társadalmak makrostrukturális szerkezete milyen hatásokat fejt ki a politikai törésvonalak alakulására. Előre jelzem, hogy az absztrakt fejtegetések után nagyon is konkrét következtetéseket szeretnék megfogalmazni.
1. A modern társadalmaknak kettős szerkezete van. Egyre inkább kibomlott a funkcionális teljesítményekre egy bonyolult intézményrendszer, és a funkcionális alrendszerek belső és öszszekötő mechanizmusai jelentik egy-egy társadalom szerkezetét. A társadalom azonban emellett tartósan nagy embercsoportokra is tagolódik, és ezek a tagolódások is egy stabil struktúrát adnak neki. Ezek az embercsoportok etnikailag, vallásilag, jövedelem szerint, kulturálisan stb. tartósan elkülönülnek egymástól, illetve belső kohézió és szolidaritás tartja össze őket. Az elkülönült és belső szolidaritást mutató csoportok között kisebb-nagyobb mértékben állandó küzdelem folyik a dominancia és a privilegizált helyzet elérésére, illetve ennek érdekében a többi embercsoport alárendelt helyzetbe szorításáért. Ugyanez a küzdelem – a sikeresebb csoportok között – össztársadalmi szinten is végbemegy az itteni dominancia és alárendelés biztosítására.
2. A társadalom funkcionális alrendszerei közül a jogi alrendszer, az oktatás, az egészségügy, a tudomány, a tömegkommunikációs szféra stb. nem jelentenek gondot az egyes alrendszerek elhatárolásában. A gazdaság azonban mint alrendszer külön vizsgálatot igényel. Polányi Károly már kimutatta – egy osztrák közgazdász nyomán –, hogy a gazdaságnak két teljesen eltérő értelme és területe van, amit rendszerint öntudatlanul összefognak a közgazdászok és a társadalomtudósok is. Külön kell ugyanis választani a termeléssel azonosítható „szubsztantív” gazdaságot és a piaci mechanizmusokat összefogó „formális” gazdaságot. Ez azért fontos, mert a piaci mechanizmusok eredetileg ugyan a termelésben – a mezőgazdaságban és az ipari szektorokban – alakultak ki, de az 1800-as évek második felétől kibomló többi funkcionális alrendszer szervezésébe is kezdett kiterjedni az 1900-as évektől. A többivel egyenrangú alrendszerként csak a szubsztantív gazdaság (anyagi termelés) helyezhető el, de piaci alrendszer reálisan csak mint az összes alrendszer fölött elhelyezkedő és bármelyiket szervezni képes össztársadalmi integrációs alrendszer fogható fel. A piac, a pénz és a bankszektor mechanizmusai jelentik a piaci alrendszer főbb összetevőit.
3. A társadalom funkcionális szerkezetében a piaci alrendszer mellett a másik össztársadalmi integrációs alrendszerét a politikai alrendszer jelenti. Ez szintén az összes alrendszer kereteinek szervezését el tudja látni. Pontosabban, a modern társadalmakban a demokratikus választásokra épült politikai rendszer a közigazgatási-jogi alrendszeren keresztül képes az össztársadalom funkcionális koordinációjára és vezérlésére. E két össztársadalmi vezérlési és integrációs alrendszer részben egymást kiegészítő jellegű, de a konkurencia viszonya is fennáll közöttük. Bizonyos alrendszerekből a politika teljesen kiszoríthatja a piaci szerveződést, és teljes mértékben közigazgatási szervezésben működtetheti ezeket, például az oktatást, az egészségügyet vagy a katonai szférát. De lehetséges az is, hogy e szférák depolitizálására, deregulációjára és államtalanítására kerül sor a piaci mechanizmusok kiterjesztésével párhuzamosan, és ettől kezdve a piac szervezi ezeket is.
4. A két össztársadalmi integrációs mechanizmus nemcsak egyszerűen konkurál egymással hatókörének kiterjesztéséért, hanem eltérő terjedelmű társadalmi körben is szerveződnek. Míg a politikai alrendszer és a neki alárendelt közigazgatási-jogi alrendszer döntően nemzetállami szinten szerveződik, addig a piaci-pénzügyi mechanizmusok szerveződése a nyugati civilizáció társadalmainak összessége viszonyában egyre inkább néhány pénzügyi centrumba kerül át, alapvetően az Egyesült Államok pénzügyi központjaiba. Ez végbement már nagyrészt a II. világháború utáni évekre, de a szovjet birodalom léte és katonai fenyegetése felülírta 1989-ig ezt az amerikai pénzügyi hegemóniát nemcsak Kelet-Európa vonatkozásában, hanem a nyugat-európai társadalmak esetében is. A szovjet tömb eltűnése óta a nyugati civilizáció társadalmain belül már akadálytalanul bomlik ki az USA pénzügyi köreinek ellenőrzése és vezetése. Ennek következtében a nemzetállami szintű politikai és közigazgatási vezérlés, illetve a globalizált pénzügyi vezérlés küzdelme nyíltabban jelenik meg a közvélemény előtt.
5. A társadalom kettős szerkezetét szem előtt tartva be kell hozni az elemzésbe az előbbi funkcionális dimenzió mellé az embercsoport-küzdelmek dimenzióját is. A társadalomban így nemcsak funkcionális történéseket – teljesítményeket, hatékonyságot, illetve hatékonytalanságot – láthatunk, hanem azt is, hogy az egyes embercsoportok milyen funkcionális teljesítmények és erőforrások birtokában képesek össztársadalmi dominanciát kiharcolni maguknak, és képesek tartósan alárendelt helyzetbe kényszeríteni a velük küzdő többi embercsoportot. Míg a társadalom funkcionális szerkezetét a legmélyebben a funkcionalista rendszerelmélet volt képes az eddigiekben feltárni, addig a társadalom embercsoportjai közötti küzdelmekre, az uralkodásra és az elnyomásra kétségkívül Marx kiindulópontjai adják a leghatásosabb választ. Marx azonban a XIX. században élve a termelés felett domináló embercsoportot emelte ki mint a termelőeszközök tulajdonosait jelentő uralkodó osztályt. Polányi kettős gazdaságtézisét felhasználva és a piaci-pénzügyi alrendszer össztársadalmi vezérlő szerepét szem előtt tartva úgy kell módosítani a marxi tézist, hogy uralkodó embercsoportként a globális pénzhatalommal rendelkező pénzoligarchiát emeljük ki. Nagyrészt persze ezt már megtette az 1900-as évek elején Rudolf Hilferding, de az azóta eltelt változások még nagyobb igazságot adtak e tézisnek.
6. A nagy gazdasági tőkéscsoportok között a dominanciáért folyó küzdelem az 1900-as évek elejétől mint a kereskedelmi-pénzügyi körök és az ipari-mezőgazdasági körök küzdelme jelent meg, sokszor az utóbbin belül még egymás között is. Ebben a küzdelemben – mind Európában, mind az Egyesült Államokban – a kereskedelmi-pénzügyi körök már ekkor sikeresebbek voltak az újonnan kibomló szellemi alrendszerek (tömegkommunikáció, filmszektor, egyetemi szféra, könyvkiadás stb.) ellenőrzés alá vonásában és ezek hatalmi eszközként felhasználásában. Ennek következtében a pénzoligarchia hatalmi eszköztárát hatásosabban ki tudta egészíteni a szellemi-kommunikációs hatalmi erőforrásokkal. Az 1900-as évek utolsó évtizedeire ez az egyenlőtlen helyzet a gazdasági tőkéscsoportok között a nemzetközi pénzoligarchia javára még inkább létrejött. Így a politikai demokrácia választásainak sikerességétől függetlenül – noha a szellemi-kommunikációs hatalmi erőforrások itt is fontos támogatást jelentenek – a pénzoligarchia szellemi szektorokban lévő dominanciája és hatalma mindig nyomasztóan jelen van. Vagyis függetlenül attól, hogy a pénzoligarchia érdekeit felvállaló pártok nyerik-e a választást és vele a kormányhatalmat, vagy belekerülnek-e koalíciós partnerként a kormányba, a szellemi szektorokban levő hatalmuk – a médiahatalom, a kulturális hatalom – e nélkül is önállóan létezik és hatása van.
7. A kiindulópontok közé beemelt marxi szempont azt is jelenti, hogy a gazdasági erővel rendelkező embercsoportoknak – túl a globális pénzoligarchia embercsoportjain – kiemelt szerepet kell tulajdonítani egy-egy ország politikai törésvonalai alakulásában. Vagyis a politikai törésvonalak elméletét úgy kell módosítani, hogy tartósan nagy politikai pártot csak annak függvényében látunk stabilizálhatónak, amennyiben komolyabb gazdasági-pénzügyi forrásokkal rendelkező embercsoport áll mögé. Lehet egy törésvonal vallási alapú vagy nemzeti-etnikai alapú, de ha az ilyen felszínen megjelenő jelszavakkal fellépő párt mögé nem áll be egy gazdaságilag erősebb vállalkozói csoport, akkor tartósan nagy pártként nem tud fennmaradni. Így a politikai törésvonalak elméletének bizonyos fokig gazdasági törésvonal-elméleti felhangot kell adni.
8. A fenti elemzés summájaként következik az, hogy a nyugati civilizációhoz tartozó társadalmak legfőbb politikai törésvonalát a globális pénzoligarchia dominanciájáért küzdő politikai tábor, illetve vele szemben a nemzetállami politikai-közigazgatási szervezést preferáló tábor törésvonala jelenti.
9. Az 1989-es rendszerváltást követő másfél évtized hazai politikai életében ez a legalapvetőbb politikai törésvonal állandóan éreztette hatását az egyes politikai viták nagy alternatíváiban, de maga a pártrendszer csak bizonyos elemeiben képezte le tisztán az e szerinti szembenállást. Pedig a kiindulópont 1989 őszén még azt valószínűsítette, hogy a pártrendszer egésze is e törésvonal szerint alakul majd. Az átalakuló állampárt Pozsgay Imre vezetésével a nemzetközi pénzoligarchiával szemben erősebben a nemzetállami szerveződés prioritásait emelte ki, és a Pozsgay köréhez tartozók által szervezett MDF mint természetes szövetségest tekintette kezdetben e pártot. Velük szemben az SZDSZ közvetlenül az amerikai pénzügyi körökre és alapítványaikra támaszkodva tisztán mutatta már a kezdetektől a pénzoligarchia hazai bázisának megvalósítását. Ez a tiszta kiindulópont azonban egyrészt a volt állampárt apparátcsik rétegének Pozsgay ellen fordulása, másrészt az MDF felső vezető csoportjainak cseréje révén eltolódott, és a nemzeti vonalat kiszorító MSZP, illetve az Antall József köré szerveződő MDF élesen szembekerült egymással – ahogy azt új könyvében Bogár László kitűnően elemezte mint az MDF „antalli ellenforradalmát”.
10. Az MDF, amely az első ciklusban a legnagyobb magyar párttá vált, ezzel a fordulatával a hazai gazdasági és vállalkozói csoportok széles körét veszítette el, melyek a privatizáció során ráadásul tekintélyes részt szereztek meg a társadalmi erőforrásokból. Emellett az MSZP-n belül is azokat a csoportokat gyengítette az antalli MDF radikális állampártiság-ellenessége, akik beállítottságuk és érdekeik alapján szemben álltak az SZDSZ által képviselt nemzetközi pénzoligarchia törekvéseivel. A szocialisták és a szabad demokraták egymásra találását és 1994-es koalíciókötésüket nemcsak a szabad demokraták nyitása tette lehetővé, hanem az MDF merev elzárkózása a teljes szocialista tábortól, benne azoktól is, akik ugyanúgy szemben álltak a pénzoligarchiával, mint az MDF maga. Később már a Nagy Sándor körül szerveződő szakszervezeti vonal vagy a Kósa Ferenc és társai által szervezett nép-nemzeti vonal csak alárendelt szerepet játszhatott az SZDSZ köreivel összefonódó szocialista vezető csoporttal szemben.
11. A mai magyar politikai tábormegoszlás a legélesebben a keresztbe szelt politikai törésvonalak létét mutatja. A szabad demokratákról fokozatosan leszakadó Fidesz 1993-tól induló nyitásában (korábban nem!) benne volt az a felismerés, hogy a globális pénzoligarchia törekvései szemben állnak a magyar nemzeti társadalom érdekeivel. Ám a fokozatosan a nemzeti-polgári tábor legnagyobb pártjává váló Fidesz nem tudta levetkőzni a 90-es évek eleji politikai szocializációjának azokat a beidegződéseit, amelyek fő ördögként a volt állampárt egészét mutatják. (Kivétel talán a Bokros-csomag idején, amikor ideiglenesen együttműködés jött létre a Fidesz és a szocialisták Nagy Sándor körüli csoportja között a Bokros-csomaggal szemben.)
12. A mostani helyzetet tekintve ebből adódik, hogy miközben a gazdaságilag erős hazai vállalkozói csoportok kisebb-nagyobb fokban szemben állnak a globális pénzoligarchia nyomásával, mégis két egymástól élesen elkülönülő politikai táborba tömörülnek, egyrészt a Fidesz, másrészt az MSZP mögött. A pénzoligarchia tulajdonképpeni hazai pártja, az SZDSZ mint párt alig jelentős, igaz, a szellemi szektorok nagy részének megszerzése révén a pénzoligarchia mint a médiahatalom és a szellemi-kommunikációs hatalom birtokosa hatásosan le tudja bénítani az ellene irányuló politikai szerveződéseket, és ez adja az SZDSZ igazi erejét.
13. A fentiekből kettős felismerés következik:
I. A globális pénzoligarchia uralma nem magyar specialitás, hanem a nyugati civilizáció egészén belül jött létre. Ezért a teljes szembefordulás vele hazai politikai erők szintjén csak mint politikai öngyilkosság lenne értékelhető. Ám ezen uralom törekvéseinek visszafogása és a piaccal szemben a nemzetállami közigazgatási szervezés preferálása, illetve a hazai gazdasági csoportok támogatása a globális pénzoligarchiával szemben követhető politika. Ez utóbbit máskülönben az Orbán-kormány lényegében meg is tette. A probléma azonban az volt, hogy miközben ezt a politikát az SZDSZ médiakörei és a globális pénzoligarchia hazai szellemi csoportjai támadták a legerőteljesebben, a Fidesz – a már említett régi beidegződései miatt – fő ellenfelének differenciálatlanul a szocialistákat tekintette és tekinti.
II. Pártként valóban a Fidesz és az MSZP szembenállása polarizálja mai pártrendszerünket. Ám a fő politikai törésvonalat ez csak részben fedi le. A Fidesz ugyan tisztán áll a törésvonal egyik oldalán, de az MSZP-n belül ez kettészeli a gazdaságilag erős csoportjaikat, illetve a szellemi hátterüket. Többek között a Fidesz differenciálás nélküli szembenállása háttérbe tolja a szocialisták már említett nemzetközelibb csoportjait, és a pénzoligarchia, illetve az SZDSZ felé nyitott vezérkart tartja pozícióban. (Lásd a nemzeti vonalhoz tartozó Németh Miklós és körének ledarálását a 2002-es választások előtt, és helyettük a bankárkormány létrehozását, benne az SZDSZ és a pénzoligarchia túlnyomó képviseletével.) Míg 1995 táján a szocialisták soraiban még komoly erőt képviseltek a szabad demokratákkal élesen szemben álló nép-nemzeti csoportok, mára ezek háttérbe szorultak. Ennek reaktiválódásához saját erőfeszítésük is kell, de a Fidesz tudatos nyitása ebbe az irányba egy idő után politikai földrengésszerű változásokat indíthat meg ezen a téren.
Ezért fontos rámutatni a legalapvetőbb politikai törésvonal keresztbe szelt voltára a hazai pártrendszerben. A globális pénzoligarchia erőinek korlátok közé szorítása a hazai politikában csak úgy lenne reális célkitűzés, ha a velük szemben álló hazai vállalkozói-gazdasági csoportok teljességét szövetségbe lehetne hozni.

A szerző egyetemi tanár