Medgyessy Péter és általában a szocialisták kommunikációs készségei közé tartozik a hibák vagy a tökéletlenség elismerése. A kormányfő már a választási kampány során volt bátor nyíltan beismerni kommunikációs és retorikai gyengéit (nem a szavak embere), és példamutatóan tud esendőnek mutatkozni. Az erőszakszervek képviselői, Lamperth Mónika belügyminiszter és Salgó László országos főkapitány is hasonlóképpen tud kerek szemekkel és halk hangon szerepelni. A kormányoldal legjobb kommunikátorai közül Kovács László és Lendvai Ildikó gyakran kísérletezik azzal, hogy elnéző és megbocsátó együttérzést váltson ki a közönségből. Az ilyenkor jellegzetes hanghordozás és testtartás mellett Kovácsra jellemző az, ahogy – orrán ülő szemüvege fölött – aggódó tekintettel igyekszik együttérzést kelteni. A szocialisták e téren professzionálisnak mondható kommunikációja és metakommunikációja nagyrészt a kommunista politikai kultúrából és szocializációból származik. Habár az állampárt arra való hivatkozással tüntette fel magát élcsapatnak, hogy az átlagemberekhez (kisemberekhez) képest magasabb rendű képességekkel rendelkezik, ami igazolja a hatalom privilégiumát, a belső uralmi viszonyok miatt a legfelsőbb pártvezetőn kívül senki sem lehetett tökéletes. Többek között erre vezethető vissza az önkritika rituáléja a Rákosi-rendszerben. De a Kádár-korszakot is végigkísérte a hibák beismerése, azok kijavításának és a szükséges változtatásoknak az ígérete. Amíg azonban a Rákosi-rezsim látszatteremtő propagandája és a valóság között brutális ellentmondás volt, a kádári szociotechnika lényegéhez hozzátartozott a tökéletlen, hibát vétő, de változni és megújulni kész, a társadalom kritikáját a társadalom érdekében igénylő párt imázsának kialakítása. Kádár esendő élcsapata ezzel jól érzékelhető távolságot tartott Rákosi szinte már übermensch rezsimjétől, mégis jellemző, hogy csak hibák és torzulások korszakának állították be a Rákosi-diktatúrát.
A kommunista rezsim csődje már az ötvenes évek elején nyilvánvaló volt. Az 1956-os forradalom egyben végkifejlet, a totális társadalmi válság politikai és rendszerválságba kulminálódásának a következménye volt. A Kádár-korszak szocialista modernizációja lényegében nem volt más, mint válságkezelés az 1956 hatására módosított politikai kereteken belül. A Kádár-rendszer olyan technikák keresésére és alkalmazására ösztönözte a kádereit, amelyekkel a rezsim és gazdaságpolitikája miatt folyamatosan keletkező válságjelenségeket a hatalom birtokában és a hatalom megtartásáért kezelni tudják. Ennek a válságmenedzselésnek a terméke a nyolcvanas évek „liberális” gazdaságpolitikája, ami igazán abban különbözött és különbözik a nyugati demokráciák liberális gazdaságpolitikai alternatíváitól, hogy rendeltetése szerint mindenekelőtt a hatalom megtartásának vagy megszerzésének gazdasági eszköze. (Lásd a költségvetés hiányait pótló privatizációs gyakorlatot.)
Parlamenti demokráciában már rendkívül szűk határok állnak rendelkezésre a hibák és torzulások kijavítására: egy választási ciklus. A reális politikai versenyhelyzetben viszont a Kádár- kori kommunikációs technikák kevésbé lehetnek hatásosak akkor, amikor nem ellenzékben és választási kampányban, vagy közvetlenül a hatalomátvétel után alkalmazzák azokat, hanem válsághelyzetben és a választások közeledtével. A késő Kádár-kori kommunikáció ma már maga is a válság forrásává vált, mert azt az illúziót kelti, hogy a tetszési indexek a bajok, a válságjelenségek sikeres kezelése, és nem a propaganda miatt alakulnak kedvezően. És viszont: mintha a népszerűség visszaesésének nem a kormány elhibázott gazdaság- és közpolitikái, hanem az ellenzék „rágalmai” és „hazugságai” lennének okai. Lásd ehhez a postaládákba minap bedobott Tények és hazugságok, avagy a valóság, és a Fidesz rágalmai című propagandaanyagot, amelynek egy korábbi változatáról azt írtam, hogy nem sokban különbözik a nyugati imperialista körök által a szocializmust építő magyar nép ellen elkövetett ideológiai diverziós leleplezésétől.
Kádár és Medgyessy mottóban idézett kijelentései – klasszikusokat idézve – nem feloldhatatlan (antagonisztikus) ellentétei egymásnak, hanem olyan dialektikus egységet képeznek, amely más formában ma is jellemző a szocialistákra. A hatalom megtartásáért folytatott válságmenedzselésnek már a nyolcvanas évek végén bevett módszere volt a szakértelmet propagáló technokratikus ideológia és a nemzeti összefogás összekapcsolása. A konszenzus ideológiája mindenekelőtt a hatalmi alternatívát kínáló ellenzék leszerelésére volt hivatott. De alkalmas volt a válság miatti saját felelősség elkendőzésére és a hatalmi pozíció védelmére is: a hatalomban lévő párttal kellett összefogni. A szakértelem ideológiájának pedig az volt az üzenete, hogy a pártnak vagy bizonyos csoportjainak mindenképpen hatalomban kell maradni. Minél inkább uralkodik el a szocialisták retorikáján a nemzeti összefogás, a konszenzus, a közmegegyezés, annál biztosabb, hogy képtelenek és képtelennek érzik magukat a válságkezelésre. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után még mindig kísért a KISZ egyik legutolsó, összefogásra ösztökélő szlogenjének szellemisége: „Jövőnk a tét!”
Az ellenzéket leszerelő „közmegegyezés” stratégiájának kudarca után a kormányoldal kampánya most a baloldali populizmust igyekszik ötvözni a „szakértelem” technokratikus ideológiájával. A szocialista retorikában egyre inkább jelenik meg – Horn kormányzása után – megint az, hogy az MSZP a kisemberek pártja, és az elhibázott lépéseket a kisemberek érdekeivel igazolják. Ez az a rossz értelemben vett populizmus, aminek technikáját a magyar baloldali értelmiség elutasítja, feltéve ha külföldön alkalmazzák azt jobboldaliak, mert lényege az, hogy elitcsoportok saját céljaik érdekében ellenőrzik és mozgósítják vele az alsóbb osztálybeli, politikailag iskolázatlanabb szavazói csoportokat. Egy jó értelemben vett populizmus az alsóbb osztálybeliek szembenállása és önszerveződése lenne az elitek hatalma ellen. Ha azonban az MSZP valóban a kisemberek pártja lenne, azok már rég fellázadtak volna a nagytőke párton belüli irányító szerepe és a párt azt kiszolgáló politikája ellen.
A kisember-központú populizmus és a szakértelem elitideológiájának válságtermelő egységét napnál világosabban tükrözi a „Több pénzt az embereknek!” és a „Jóléti rendszerváltás” jelszava, valamint az, hogy tizenkilencezer forintot adtak azoknak a nyugdíjasoknak is, akiktől korábban természetesen senki nem vett el semmit, mert nem érintette őket a differenciált nyugdíjemelés. Egyszerűen több pénzt ígérni olyan gazdaságfilozófiai nonszensz, amit egy magára valamit is adó gazdasági technokrata már csak szakmai büszkesége és tartása miatt sem engedhet meg magának. (A feltétlen tekintélynek számító Surányi György hallgatott, Szabó Iván pedig tiszteletteljes tekintettel figyelte Medgyessy Pétert annak egyik kampányrendezvényén.) Feltéve, ha nem a hatalomról szól a történet. A kisemberek és a szakértelem ideológiája azért forrása a válságnak, mert a kisemberek szavazatát továbbra is ilyen ígéretekkel és juttatásokkal lehet megnyerni: választás előtt megint több pénzt vagy valami hasonlót kell ígérni és adni, osztogatni, hogy aztán az emiatt keletkező gazdasági problémák kezelésére megint csak egyedüli szakértőkként vállalkozzanak. Ron Werber szerepe azért kevésbé kétes a kormányoldalon, mert agresszív kommunikációra ösztönzi tanítványait. Ebben legfeljebb annyi újat hozott, hogy professzionálissá tette a szóbeli agresszió addigi alkalmazását. Jelentősége sokkal inkább az, hogy a kormány marketingeseként neki már szinte az egész cikluson át kell eladnia a kormányt, s nem csak az MSZP-t a politikai és választási piacon. Mi sem jellemzőbb, hogy az MSZP uniós választási kampányának vezetője, Horn Gyula szinte jelentéktelen szerepet játszik, és a párt Werbertől független kampányáról lényegében nem tudni semmit.
Ellenzéki miniszterelnök-jelöltként Medgyessy Péter azt nyilatkozta (Népszava, 2001. 03. 17.), hogy szakterülete a gazdaság, amihez elég jól ért, ami ráadásul egy olyan szakterület, amelyen keresztül az emberek elsődlegesen mérik le egy kormány sikerességét. Az emberek a gazdaságpolitikán keresztül értelmezik boldogulásuk lehetőségeit. Nem fűti hatalomvágy, mondta, neki a hatalom csak eszköz nagy feladatok megoldásához: a szegénység kérdésének és az agrárium problémáinak megoldásához, az infrastruktúra fejlesztéséhez és az uniós csatlakozáshoz.
Az uniós választási kampányban a kormányoldal mindeddig kerülte annak propagálását, hogy a szakértő kormány mekkora lépést tett a szegénység felszámolásában, az infrastruktúra fejlesztésében és az agrárium problémáinak megoldásában. (A „hazugságok” és „rágalmak” leleplezése az alkalmazott hazugságokkal, féligazságokkal és csúsztatásokkal más műfaj.) Az uniós választási kampányban a kormányoldal legkevésbé szól arról, hogy a koppenhágai csatlakozási egyezmény és az ország még sikeresebb uniós felkészítése nyomán kellene a kormány teljesítményét a választópolgároknak szavazataikkal jutalmazni. A Fideszt leleplező szocialista propagandaanyag szerint „ha valaki a kékről azt állítja, hogy zöld, az vagy színvak, vagy hazudik. Tudja ezt minden józan ember, a Fidesz mégis hasonló hazugságokkal igyekszik eltorzítani a valóságot, becsapni az embereket”. A válságot tagadó propagandaanyag olyan dialektikus egységet képez Medgyessyék önkritikájával, mint Kádár és Medgyessy cikkem elején idézett 1988-as kijelentései. A brosúra agráriummal foglalkozó fejezetének címe: „Versenyképes mezőgazdaság. A nagy kérdés most az, hogy a sikeres és szakértő kormány feje vállalkozik-e olyan kampánykörútra, amelyen egyszerűen csak learatja a mezőgazdaság versenyképessé tételének sikereit. Üdvözlésre és köszönésre nyújtott kérges gazdakezek ezrei és ezrei élő cáfolata lehet az ellenzék ideológiai aknamunkájának. Az uniós versenyképesség tudniillik objektív tény, amelyen keresztül a gazdák, józan emberek, valóban elsődlegesen mérhetik le a kormány sikerességét.”
A gazdák józan paraszti ésszel valóban a kormány agrárpolitikáján keresztül értelmezhetik boldogulásuk lehetőségeit. Nem kell hozzá csapatmunka, Werber vagy abortuszkérdés. Ha meg mégis, akkor válság van. És válságban van a kormány is, amely először is saját magát kénytelen Ron Werberrel válságmenedzselni.
A szerző politológus
origo.hu
Orbán Viktor: Gratulálok, Márton Viviana! - fotó
