A konzervatív cowboy

Egy újságíró 1960 nyarán arra kérte fel az akkor még színész Ronald Reagant, hogy konferálja fel őt egy kaliforniai olvasótalálkozón. A találkozó egészen jól indult, hiszen a helyszínül választott tornaterem zsúfolásig megtelt. A probléma akkor kezdődött, amikor a szervezők jelezték Reagannek, hogy a hangosítás nem működik, a hangmérnök eltűnt, a hangosítófülke bejáratát pedig – ami mellesleg a tornaterem mennyezetére volt függesztve – eltorlaszolta valami. A helyzet menthetetlennek tűnt. Reagan ekkor felmászott a mennyezetre, végigcsimpaszkodott a köteleken egészen a hangosító- fülke ablakáig, azt fél kézzel betörte, beugrott, majd bekapcsolta a mikrofont. Egy elegáns mozdulattal kinyitotta az ajtót, lemászott, megigazította az öltönyét, és gyermekien kedves mosolyával megnyitotta az előadást. A siker – mondanom sem kell – osztatlan volt.
A történet kiválóan példázza Reagan kvalitásait: határozottságát, vakmerőségét, eleganciáját és az átlagosnál kiválóbb adottságait. Szüksége is volt e kvalitásokra Amerikának 1981-ben, amikor Reagan beköltözött a Fehér Házba. Amikor ugyanis Jimmy Carter visszavonult a georgiai mogyoróültetvényére, az Egyesült Államok már hosszú évek óta súlyos válságban volt. A munkanélküliség meghaladta a hét százalékot, az infláció két számjegyű volt, a gazdaság növekedése negatív tartományba esett, azaz Amerika recesszióba süllyedt. Az amerikai fiataloknak először kellett szembesülniük a rémképpel, hogy talán rosszabbul fognak élni, mint szüleik. De a problémák közel sem csak gazdaságiak voltak.
Az 50-es évek óta egyre erősebben jelentek meg azok a hangok az Atlanti-óceán nyugati partján, amelyek a kapitalizmus és a demokrácia létjogosultságát kérdőjelezték meg. A katonai vereség Vietnamban, a Watergate-botrány, a 60-as évek polgári jogi zavargásai és a 70-es évek gazdasági válsága mind-mind felerősítették ezeket a véleményeket. Az átlagos amerikaiban kezdett meginogni a hit, hogy az amerikai demokrácia a legjobb államberendezkedés.
Ebben a bizonytalan, cinikus világban merőben más mentalitás foglalta el a Fehér Házat a 80-as évek elején. Reagan szinte korlátlanul hitt az amerikai álomban és az amerikai emberben – szerinte ugyanis a probléma gyökere nagyon egyszerű. Ideológiájának alappillére a szabad ember, aki minden fejlődés legfőbb motorja. Szerinte az embert fel kell szabadítani a modern kor terheitől, hogy alkothasson: az állami függéstől, az állami szabályok súlyától és a tornyosuló adóterhektől. „Problémáink megoldása nem a kormány: a kormány maga a probléma.” Reagan véleménye szerint a nagy, centralizált kormányok, melyek az emberek lakóhelyétől távol hoznak döntéseket azok mindennapjairól, súlyosan korlátozzák az ember szabadságát. A modern kor nagy tévedése szerinte, hogy elhitte, néhány tucat ember jobban ismerheti az emberek problémáit, mint az emberek maguk. Reagan szerint senki sem lehet más sorsának kovácsa, az embereknek vissza kell adni a saját sorsuk feletti döntéseket. A gondolatmenet logikus és könnyen érthető, sokan írtak róla korábban is hosszú esszéket, könyveket – azonban politikai vezető még soha nem vállalta fel ennek a következményeit. Reagan megtette: Amerika 40. elnöke az ország történelmének legnagyobb adócsökkentését, az élet teljes deregularizációját és debürokratizálását, valamint az állami apparátus radikális leépítését hirdette meg.
Reagan hasonlóan határozott volt a külpolitika területén is. A Szovjetunió 70 éves regnálása alatt talán nem Reagan volt az egyetlen, aki ki merte mondani, a kommunizmus a gonosz birodalma, az viszont bizonyos, hogy Reagan volt az egyetlen, aki ezt államfőként tette. Hite rendíthetetlen volt, hogy egy olyan állam, ami az emberektől megfosztja a szabadságot, és központilag irányítja azok mindennapjait, a történelem szemétdombján fogja végezni. Ezért számára a Szovjetunió elsősorban nem partner, hanem ellenség volt. Jól látta, a béke nem önmagában vett érték – békéről csak szabadságban lehet beszélni. Reagan határozott céljai mellé a legkeményebb külpolitikát választotta: a fegyverkezést. Tudta, hogy a fegyverkezés nemcsak Amerikát erősíti a nemzetközi színtéren, hanem előbb-utóbb csődbe viszi a szovjet gazdaságot is.
És persze minden úgy lett.
Az amerikai gazdaság 1982-ben az állam történelmének egyik legnagyobb, nyolc évig tartó gazdasági fellendülésébe kezdett, amelyben a gazdasági mutatók emelkedése mellett az infláció csökkent, húszmillió új munkahely teremtődött, és az USA véglegesen maga mögé utasította az akkori nagy gazdasági vetélytársat, Japánt. A reagani változtatások igazi eredményei jóval túlnyúlnak az elnök nyolc évén, hiszen például a gazdaság strukturális átalakítása alapozta meg az USA történelmének eddig legnagyobb gazdasági növekedését a 90-es években. Ezt hívják mára reaganomicsnak. Emellett a tervgazdaságok valóban csődbe mentek: a berlini fal darabjait mára széthordták, a Szovjetunió sírját pedig már az exkommunisták sem koszorúzzák a történelmi zsákutcák temetőjében. Azt hiszem, mára kétségtelen, Amerika hite visszatért.
Reagant nem értették, sőt legtöbben ostoba fajankónak tartották, aki felelőtlenségével és vakmerőségével csődbe viszi majd Amerikát. Az ő szellemi kvalitásával a világ összetettsége nem érthető meg: ki ne emlékezne az együgyű cowboy képére a világsajtóból? Az intellektuális világ képtelen volt megemészteni a reagani politika alaptézisét, miszerint a modern világ valójában nagyon egyszerű, és az emberi társadalmakat ugyanazon problémák kísértik az ember első napja óta. Reagan megmutatta, hogy a legfontosabb kérdések mentesek a cizellált eszmefuttatásoktól és egyetemi tankönyvektől, csak a hit mutathatja meg a helyes utat e döntéseknél. Mint minden nagy politikus műve, a reagani is kopírozhatatlan és megismételhetetlen. Szükség van ugyanis hozzá valamire: egy vakmerő cowboyra, akinek helyén van a szíve és a hite, és aki képes végigmászni egy tornaterem mennyezetén fél kézzel kapaszkodva, majd betörni egy ablakot, hogy bekapcsoljon egy mikrofont.

A szerző a Magyar Konzervatív Jogi Társaság társalapítója