A neokonzervatívok válsága

Mikor ez év áprilisában napvilágra kerültek azok a fényképek, amelyeken amerikai katonák, férfiak és nők vállvetve kínozták az iraki hadifoglyokat, az amerikai kormány hivatalos állásfoglalása kezdettől fogva az volt, hogy ezeket a bűnöket csak egy pár megtévedt katona követte el, ilyen esetek pedig sajnos minden hadseregben előfordulnak. Az utóbbi napokban azonban olyan tényekre is fény derült, amelyek már az amerikai katonai parancsnokság legmagasabb szintjén levők felelősségét is feszegetik. Többek között egy, a genfi egyezmény sarkalatos pontjai elleni összehangolt akcióról van szó. Még az afganisztáni háború idején történt, hogy az igazságügyi minisztérium néhány mindenre elszánt jogtanácsosa azt javasolta a Fehér Háznak, a tálibokkal szemben ne vegye figyelembe a genfi egyezmény egyes kritériumait, nehogy az amerikai vallatókat később háborús bűnökért felelősségre lehessen vonni, mert úgymond kínozták a rabokat. A Pentagon propagandagépezete érezhetően azt a látszatot akarta kelteni, hogy a tálibok a szó szoros értelmében nem tekinthetők hadifoglyoknak, mert nem viseltek egyenruhát, nem tartották be a háborús szabályokat, és úgy általában messze estek a nyugati civilizáció által elfogadott hadviselő erők viselkedési normáitól.
Röviddel a szeptember 11-i terrortámadások előtt a CIA is véleményezést kért az időközben foglyul esett tálib és al-Kaida-harcosokkal szemben alkalmazandó vallatási módszerekkel kapcsolatban. Az igazságügyi minisztérium válasza azonban még a veterán ügynököket is meglepte. Csak a súlyos sebesüléssel vagy halállal végződő vallatást lehet kínzásnak tekinteni, a többi teljesen legitimnek számít. Ez az állásfoglalás nyilvánvalóan nem kevés lehetőséget biztosított, a vallatásban serénykedők legnagyobb örömére. Az már csak hab a tortán, hogy az igazságügyiek még ennél is tovább mentek, és azt állították: az Egyesült Államok elnökét nem kötik törvények a kínzásokkal szemben, mert a mindenkori elnök alkotmányos jogai köré tartozik a háború kihirdetése is. A Word Trade Center leomlása után Dick Cheney alelnök kijelentette, hogy az amerikaiaknak minden rendelkezésükre álló eszközt jogukban áll felhasználni a terroristák ellen, és az elemzők egybehangzó véleménye szerint Cheney ezzel a kijelentésével de facto legitimálta a kínvallatást. Az iraki háborút követően azután valóban elszabadult a pokol, és az Abu Graib börtönben történt atrocitások méltán sokkolták a világ közvéleményét. Az eset szomorú pikantériája, hogy az egyik fényképen szereplő feltűnő szépségű katonalányról, Sabrina Harmannról később kiderült, hogy úgy három éve prostitúció gyanújával vették őrizetbe Oklahoma állam egy kisvárosának még kisebb lokáljában.
Mint azt már többször is említettük a Magyar Nemzet hasábjain, a posztbipoláris világ egyik nagy veszélye az erőegyensúlyok eltolódása, majd teljes megszűnése volt. A világ legtöbb részén ma az Egyesült Államok politikai akarata érvényesül, ami önmagában még nem lenne probléma, ha nem párosulna egy olyan misztikus küldetéstudattal, amely meg akarja váltani a világot – természetesen eredeti amerikai mintára. A Pax Americana, az amerikai világbéke ezt a küldetéstudatot oltja be a föld távoli részein szolgálatot teljesítő amerikai katonákba, és ezzel különös módon egy magasabb szintre emeli őket – így a katonai konfliktus hirtelen keresztes háborúvá avanzsálódik. Ez a misztikus elhivatottság magát az elnököt sem kíméli. Bush köztudottan mélyen vallásos férfi, aki azonban kritikusai szerint meglehetősen balga módon, de komolyan hiszi, hogy őt az Úr egy különös feladattal bízta meg: történetesen azzal, hogy megteremtse a békét a Közel-Keleten. Aki pedig ennek az útjába áll, az az Úr akaratának szegül ellen. Ez az érvelés vallási oldalról nézve még meggyőző is lehet, de politikailag már több sebből is vérzik, hiszen az iszlám fundamentalisták hasonlóan vélekednek az ő sajátos küldetésükről e földön – a többi csak nézőpont kérdése. A nemrég elhunyt amerikai elnök, Ronald Reagan fia édesapja ravatalánál azt mondta, hogy apja az ellene elkövetett kis híján halálos merénylet után szentül hitte, Isten megóvta őt azért, hogy valami jót cselekedjen, de ezt a néhai elnök úgy tekintette, mint felelősséget, és nem úgy, mint egy felhatalmazást. Ezek a szavak nyilvánvalóan a jelenlegi elnöknek voltak szánva. Az ifjú Reagan, apjával és Bushsal szöges ellentétben, egész életében a háborúellenes mozgalmak egyik élharcosa volt.
Természetesen az elnök küldetéstudatának van egy gyakorlati oldala is, ami az őt kritizálók szerint érzékenyen érinti azokat a tudományos kutatásokat, amelyeket Bush vallási okokból nem támogat. Ilyenek például a génkutatások vagy különböző fogamzásgátló programok anyagi támogatása és így tovább. Igazából azonban az iraki háború az, amely mélyen megosztja az amerikai szavazókat, és az Abu Graib-féle horrorisztika után még a mérsékeltebb republikánusok is egyre nagyobb aggodalommal figyelik az eseményeket. Mindezek ellenére a demokrata jelölt, John Kerry nem képes megszilárdítani előnyét Bushsal szemben: a legutóbbi felmérések szerint Kerry és Bush fej fej mellett állnak 48, illetve 49 százalékkal. Ami azonban igazából különös, az az, hogy a választók csaknem fele támogatja elnökük vallási elkötelezettségét döntései meghozatalakor, tehát a fent említett küldetéstudat nagyarányú társadalmi támogatottságot élvez. Még az iraki háború kezdetén a világsajtót bejárta egy fotó, amelyen egy amerikai tábori lelkész éppen áldást oszt azt őt körbevevő, teljes fegyverzetben imádkozó harcosokra. A katonák arcán elszántság és áhítat tükröződik, talán nemes elődeikre gondoltak, azokra a templomos lovagokra, akik 1099-ben Bouillon Gottfried vezetésével elfoglalták Jeruzsálemet.
Amikor egy amerikai elnök háborúra szólítja fel népét, általában egy nemes cél elérése érdekében teszi, habár mint a vietnami háború mutatta, a cél nem mindig szentesítette az eszközt. Az amerikai kormány kínosan vigyáz arra, hogy a világ ne egyfajta vallásháborúként értékelje az iraki konfliktust. Bush elnök, amikor az iszlám vallásról beszél, dicséri azt, mert erkölcsi felelősségre tanít, és hangoztatja, hogy az iszlám a béke vallása, amelyet most gonosz terroristák használnak fel saját népük ellen. Mindazonáltal az arab világban kevesen vevők az efféle retorikára, mert az ő szemükben Bush mint agresszív hódító jelenik meg, aki egy olyan politikai rendszert – demokráciát – akar ráerőltetni az ottaniakra, amely teljesen idegen az iszlám kultúrától. Az amerikai külpolitikát irányító neokonzervatívok, mint köztudott, mélyen vallásos emberek, és ez vonatkozik a védelmi miniszterre, Donald Rumsfeldre is. Rumsfeld tavaly áprilisban egy memorandumot intézett a déli hadseregparancsnoknak, amelyben részletesen leír 24-fajta kihallgatási módszert, amelyet a foglyokkal szemben alkalmazhatnak a kihallgatók, de ebből négyet csak a védelmi miniszter külön engedélyezésével vethetnek be. Ez utóbbi közé tartozik az alvásmegvonás, a kikötözés és a különböző pszichológiai traumát okozó módszerek, a homoszexuális aktusra ösztönzés és így tovább. A börtönbotrány ellenére Rumsfeld már nem foglalkozik a lemondás gondolatával, mert elnöke és pártja támogatását is maga mögött tudhatja. Vasárnaponként ő is szorgalmasan jár templomba, és utána kedvenc unokáival tölti a délutánt.
Összegezve az elmondottakat, az USA domináns szerepe a posztbipoláris világban immár olyan legitimációs hangsúlyeltolódásokkal jár, amelyek hosszú távon alapvető jogértelmezési problémákat okozhatnak. Ha a genfi egyezmény előírásai úgynevezett terroristákra nem vonatkoztathatók, akkor ez a kör ki is bővülhet például úgy, hogy a jelenlegi izraeli kormány is terroristáknak bélyegzi a palesztin felkelőket, és az már világos, hogy ez az út hová is vezethet. Ezért is problematikus (és rettentően naiv) a világot csak jókra és rosszakra osztani, mert ez egyrészt alternatívák egész sorát közömbösíti, másrészt pedig a felosztást végzők értelemszerűen az első csoportba tartoznak, ami nemcsak tudománytalan hozzáállás, de ízléstelen voluntarizmus is.
Az amerikai külpolitika válaszúthoz érkezett. Az nyilvánvaló, hogy a neokonzervatív kézi vezérlés elbizonytalanodott, hiszen jelenleg sem Iránt, sem pedig Szíriát nem fenyegeti egy Irakhoz hasonló megszállás, sőt az iráni mollák egyre agresszívabban kritizálják az Egyesült Államokat. Izrael, habár Szaddám Huszein rakétáitól már nem kell tartania, igazából nem tudott új barátokat szerezni a Közel-Keleten. Az amerikai elnök elutasító viselkedése Jasszer Arafattal, a palesztin állam legitim képviselőjével csak tovább mélyíti az ottani árkokat. Ha John Kerry esetleg nyerne novemberben, akkor ennek a hozzáállásnak a gyökeres átértékelése maradna az egyetlen járható út a közel-keleti béke eléréséhez.

A szerző politológus, egyetemi oktató