Az RMDSZ orrhosszpolitikája Erdélyben

Sok meglepetést nem hozott a június 6-i romániai helyhatósági választás. A kormánypárt – a bukaresti csúfos vereség dacára – tartja első helyét országos szinten, Kolozsváron megbukott Funar, Marosvásárhelyen vesztett az RMDSZ jelöltje, Kelemen Atilla, Székelyudvarhelyen harmadik mandátumát kezdheti meg Szász Jenő. Az RMDSZ országos összesítésben több polgármestert mondhat magáénak, mint négy éve, nem csoda, hogy beindult az 1999 óta jól ismert szövetségi sikerpropaganda. (Ekkor az RMDSZ által is támogatott etnodiszkriminatív tanügyi törvény megszavazása után vált szét végképpen a valóság és a pártszlogenek világa. Azóta akkor is sikerről regél a szövetség, amikor épp kudarc éri. Mint ahogy most is csak a számszerűségre hivatkozva lehet szó RMDSZ-sikerről, hisz több stratégiai jelentőségű helység polgármesterségét elvesztették.)
Mint az köztudomású, az RMDSZ tulajdonképpen ellenfél nélkül szerepelt a helyi önkormányzati választáson, így a sikerként eladható eredmény borítékolható volt. Választási hangulatban még a politikától való általános elfordulás jelensége mellett is megszólítható a magyar választópolgárok számottevő része, s a magyarként számon tartott szervezetre fog szavazni. Még akkor is, ha az példátlan sportszerűtlenséggel, a román hatalommal összejátszva zárta ki ellenfelét a küzdelemből, s még akkor is, ha annak politikája a magyar érdekek feladására épül. Az apró lépések taktikájáról szóló pártszlogenek a „csak rosszabb ne legyen” pszichózissal átitatott választók körében kedvező fogadtatásra találnak. Annál inkább is meg lehet kockáztatni ezt az állítást, mert látott már hasonlót az erdélyi magyar történelem: a Román Kommunista Párt fiókszervezete, a Magyar Népi Szövetség is hasonló módszerekkel tette lehetetlenné a magyar szociáldemokraták működését a második világháború utáni áldemokratikus közjáték idején. Ráadásul az MNSZ is maga mögött tudhatott akkoron egy közfelháborodást kiváltó önfeladó gesztust, tételesen azt, hogy a szervezet százas intézőbizottságának 1945. november 15. és 17. között megtartott ülésén (tehát a párizsi békeszerződés előtt) elfogadtak egy nyilatkozatot, miszerint az erdélyi magyarság nem kívánja a trianoni határok megváltoztatását. Az MNSZ-től való nagyarányú elfordulás dacára a szövetség a következő választáson begyűjtötte a magyar szavazatok nagy részét.
Az MNSZ-hez hasonlóan önfeladó politikát folytató RMDSZ is abból profitált, hogy egy nemzeti szempontból kiélezett léthelyzetben a magyar választók többsége a „magyar” szervezetet támogatja, még akkor is, ha az erkölcsi mélypontra érkezett, még akkor is, ha az legfőbb célkitűzésének, az autonómia megteremtésének a lehetőségével kecsegtető történelmi helyzetek sorát hagyta ki, még akkor is, ha az a román állammal összejátszva vette el a megméretés lehetőségét a konkurens magyar szervezettől. Azt viszont látni kell, hogy a tisztességtelen eszközökkel elért mostani RMDSZ-sikerrel a mérkőzés nincs még lejátszva. Az RMDSZ eljárásával maga ellen fordította a fair játékszabályokban gondolkodó erdélyi magyarokon kívül a magyarországi nemzeti oldal fő erejét, a Fideszt is. Figyelemre méltó, hogy Orbán Viktor, aki még a tusnádfürdői táborban, az erdélyi autonomisták és a Fidesz másfél évtizedes múltra visszatekintő közös rendezvényén is évről évre következetesen általánosságokban fogalmazott erdélyi belmagyar kérdésekben, most igen határozott hangot ütött meg: „Lehet közéleti vitákat vívni Székelyföldön, Erdélyben, Magyarországon, az Európai Unióban, de az ilyen vitáknak nem szabad felemészteniük az erkölcsi tartást. Márpedig erkölcsi kérdés a népakarattal szembefordulni, fönnálló szabályokat szándékosan félreértelmezni, elvenni az emberektől a jogot, hogy képviseltessék magukat a közéletben. Szeretném, ha a magyar közélet sürgősen kihúzná magát ebből az erkölcsi züllésből. Mert erkölcsi züllés az, hogy magyar emberek nyújtanak segédkezet a román hatóságoknak ahhoz, hogy a közéletből magyar közéleti szereplőket, sok tízezernyi magyar akaratot iktassanak ki” (EU-s jegygyel a magyar autonómiáért, Gazda Árpád interjúja Orbán Viktorral, Krónika, 2004. május 24.).
S most szóljunk arról is, amit az RMDSZ-propaganda elfedni igyekszik. A kolozsvári győzelem kétes értékű, hiszen a második fordulóba (az RMDSZ-nek is köszönhetően) nem jutott be egyik olyan jelölt sem, akire a magyarság jó szívvel adhatná voksát. Jellemző, hogy az RMDSZ a kormánypárti Ioan Rus támogatására szólított fel, aki számos magyarellenes megnyilvánulás mellett azzal írta be magát a magyar közemlékezetbe, hogy Ioan Miclea Nagy-Románia párti képviselőnek a szabadságszobor újbóli felállításával kapcsolatos interpellációra adott válasza mellékletében „Magyarország mindörökké” emlékműnek nevezte a szoborcsoportot, amely „a románság kollektív emlékezetében a terrorizmus, a rasszizmus és a sovinizmus dicsőítéseként él”. A miniszteri kabinettől származó szöveg emellett a „fasiszta jellegű irredenta és revizionista gondolkodás emlékművének” nevezi a műalkotást. Megoldásként a zárt térben való elhelyezést vagy Magyarországnak való átadást jelöli meg, átvéve a soviniszta uszítás megannyi rágalmát: így többek között azt, hogy a kivégzett tábornokok az erdélyi románság szemében „a lehető legvéresebb agresszió jelképeivé váltak, akik arra törekedtek, hogy a többségi nemzet ismét szolgává alacsonyodjon önnön hazájában”. S előjön az unos-untig ismételt rágalom is, miszerint a tábornokok népirtásban marasztalhatók el, 40 ezer polgárt, köztük ezer ortodox lelkészt ölettek meg, 300 falut égettek fel. Mindez annak fényében kap jelentőséget, hogy Kolozsváron – ellentétben a legtöbb román többségű, hajdan magyarok által lakott várossal – volt olyan jelölt, aki megérdemelte volna a magyar támogatást. Itt indult Sabin Gherman, az Elegem van Romániából című, nagy port kavaró röpirat szerzője, a romániai devolúciónak, illetve Erdély gazdasági autonómiájának közismert harcosa, valamint a magyarság jogaiért az 1989 óta eltelt másfél évtizedben következetesen kiálló Smaranda Enache is. Most Rus vetélytársa a hozzá hasonlóan magyarellenes nézeteket valló Emil Boc. Vagyis a Kolozs megyei RMDSZ-ben a választások második fordulójával kapcsolatban kiélesedett vitának tulajdonképpen nincs tétje, vélelmezhető is a nagyarányú magyar távolmaradás.
Marosvásárhelyen pontosan az történt, amire számítani lehetett. Négy évvel ezelőtt az RMDSZ mindkét szárnya által támogatott Fodor Imre még kis híján győzött. (S ha Markó Béla nem függeszti fel alapszabályzat-ellenesen a kampány teljében Kincses Előd megyei elnököt, akkor vélelmezhető, hogy meg lett volna az első fordulós győzelemhez még szükséges pár száz szavazat.) Nem kellett különösebb profetikus tehetség ahhoz, hogy megjósoljuk: ha az RMDSZ nem olyan jelöltet állít, akit az autonómiapárti vonal is magáénak érez, akkor a bukás egyértelmű. Mint tudjuk, az RMDSZ-vezetés választása Kelemen Atillára esett, akire még akkor sem szavaznának ezrek, ha nem ő lett volna az, aki Kincses félreállításakor eljátszotta 2000-ben a komiszszárszerepet. Ez az epizódszerep sokkal könnyebben feledhető a közember számára, mint a Kempinski szállodában a román nemzeti ünnep alkalmából megejtett koccintás, ahol Verestóy Attila és Kelemen Atilla képviselte az RMDSZ-t. Kelemen jelöltsége tulajdonképpen lehetetlenné tette a magyar választási egységet, és eleve kódolta a bukást. Egyesek szerint ez is volt a kormánypárttal kötött háttéralku célja. Akár igaz, akár nem e híresztelés, nyugodtan leszögezhető: az RMDSZ önhittségből, korlátoltságból vagy Júdás-pénzért ismét feladta Marosvásárhelyt.
Székelyudvarhelyen meggyőző fölénnyel nyert (független jelöltként) Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) elnöke. Szász győzelme is igazolja, hogy volt potenciál az MPSZ-ben, hogy a választók tekintélyes része ellenáll a csapból is folyó RMDSZ-propagandának. Az is világos, hogy összmagyar szempontból sokkal szerencsésebb lett volna két szervezet indulása, hiszen több magyar jelölt lenne ma a tanácsokban. Az RMDSZ taktikai húzása, az MPSZ indulásának lehetetlenné tétele rövid távon behozta a remélt hasznot, hosszú távon azonban megmérgezi a két magyar szervezet esetleges együttműködését. A pluralizálódás intézményes folyamata ugyanis megállíthatatlan, a szervezeti egység a múlté. 2004 júniusa után nehéz lesz a nemzeti felelősségre apellálva azt kérni a bukaresti parlamenti képviselet értelmében egyébként is kételkedő autonomista tábortól, hogy segítse be az RMDSZ-t ősszel a törvényhozásba. Az RMDSZ csúcsvezetése nem látott tovább az orránál: ma legalábbis úgy tűnik, hogy eljátszották az őszi közös fellépés, a magyar erők optimalizálásának lehetőségét. S alighanem a szervezet parlamenti jelenlétét is.

A szerző politológus