Európa-ellenes magyar pénzpolitika

Az 1970-ben megjelent Werner-terv szerint 1970 és 1980 között a közös európai pénz már bevezethető lett volna. Ma már tudjuk, hogy a bevezetésig hosszabb idő telt el, az úton a vártnál több akadály keletkezett. A tagországok döntő hányada és az unió népességének zöme azonban elfogadta az új pénzt, és azt bevezetése óta sikerrel használja. A 2004. május 1-jével csatlakozó újabb tíz ország mindegyike tervbe vette az euró bevezetését, de az időpontokban jelentős eltérések vannak. Az új tagországok egy bizonyos hányada rövid határidőn belül, akár 2007-ben kész a bevezetésre, míg mások ezt egy későbbi időpontban látják megvalósíthatónak.
A régi tagországok eurótól történő részbeni távolmaradásának megvan a politikai és emocionális érveken túli mindenkori gazdasági racionalitása is. Egyik esetben sem a maastrichti kritériumok teljesítése a távolmaradás oka. Ezeket ugyanis minden régi tagország teljesíti. Nagy-Britannia esetében nagy súllyal esik latba a volt gyarmatbirodalom országaival folytatott, hagyományosan fontban számlázott jelentékeny kereskedelem, az USA és Nagy-Britannia között fennálló tradicionális gazdasági és politikai kapcsolatrendszer, valamint a londoni City sajátos súlya az angol gazdaságon belül. Csökkenő jelentőséggel, de a szigetországi választók tradicionális Európa-szkepticizmusa is szerepet játszik.
A polgári kormányzat 2001-ben úgy látta, hogy az euró magyarországi bevezetésére reálisan 2007-ben nyílik lehetőség. Furcsa metamorfózison ment át ezzel szemben a baloldal euróról alkotott véleménye. A Horn-kormány alatt a pénzügyi adminisztráció felső vezetői (Bokros és Surányi) gyakorta hivatkoztak arra, hogy a megszorító intézkedéseket az euróhoz vezető maastrichti kritériumok betartása miatt szükséges bevezetni. Tették ezt akkor, amikor még a csatlakozás időpontja sem volt kijelölve. Ma ismét a baloldal van kormányon, és személy szerint ugyanazok a pénzügyekért felelős vezetők (Bokrost 1996-ban Medgyessy követte a pénzügyminiszteri székben, ma ő a miniszterelnök, Draskovics pedig Bokros közigazgatási államtitkára volt, ma pedig pénzügyminiszter). Az urak ma a minél távolabbi jövőbe szeretnék az euró bevezetését kitolni. 1996-ban a sietésnek láttuk, ma a halogatásnak látjuk kárát. 1996–97-ben az euró akkor még a realitásoktól elrugaszkodott bevezetéséhez elengedhetetlen maastrichti kritériumok mögé bújtak, amikor jött a Bokros-csomag, de nyolc évvel később ismét csomagokat hoz a posta, az euró bevezetésének dátuma viszont a ködbe vész.
Amióta a pénz a gazdasági élet szereplője, igény van arra, hogy a pénz egyben stabil is legyen. Ha megszerezzük, biztosan szeretnénk tudni, hogy holnap mit ér. Először ezt a stabilitást a nemesfémek biztosították. A súlyegységre mért arany vagy ezüst birtokosa kezében mindig meghatározott és előre jól számítható vásárlóerőt képviselt. Amióta pénz forog a forgalomban, nagy a kísértés a pénzérték rontására is, mert ebből a pénzrontó mindig hasznot húz. A nemesfémek idején a pénzrontással a pénzt verető uralkodók éltek. Csökkentették a pénzérmék aranytartalmát, esetleg a súlyát is. Papíralapú pénz esetében, az állam mellett, a pénzértékek rontására alapított üzleteket a nemzetközi spekuláció is végzi. A pénzügyi rendszerek működése ellenőrzésében a demokráciadeficittel rendelkező országokban, mint hazánk, nem ritka a két tényező összefonódása. Súlyos demokráciadeficitet jelez ugyanis a rendszerváltás után a valutaárfolyamokban és magas inflációban megnyilvánuló pénzrontás. Távolról se higgyük, hogy az EU régi tagországaiban az euróhoz vezető út kikövezett volt. Elég, ha visszaemlékezünk a 70-es és részben a 80-as évek nagy valutaválságaira, spekulációira. Angliában, Olaszországban vagy Franciaországban nem volt ritka a tíz százalék körüli vagy azt meghaladó infláció, a 15 százalék feletti kamatláb. A nemzeti pénzrendszerekben megismétlődő válságjelenségek tették véglegessé az igényt, hogy az európai közös piac egészséges gazdasági működésének szükségszerű és elengedhetetlen velejárója a stabil és közös pénz. Ez a felismerés nálunk még hiányzik. Igaz, több generáció élt nem teljes értékű pénzrendszerben hazánkban. Hosszú ideig ugyan stabilak voltak az árak, de a pénzért alig lehetett valamit vásárolni, külföldi pénzre pedig egyáltalán nem lehetett váltani. A rendszerváltozás után pedig a rohanó infláció és a romló árfolyam tette kizárttá a stabil pénzhez kapcsolódó életérzés kialakulását hazánkban.
A helyzet eltérő kulturális szokásokat is szült. Svájcban vagy Németországban a pénzrontó minisztereket vagy jegybankelnököket a gúny és megvetés nyilai érik, míg nálunk Surányinak, Bokrosnak, Draskovicsnak, ha diadalív nem is, de médiaováció mindenképpen kijár. Brüsszel pénzzel kapcsolatos elképzelései a stabil pénzt felmutató I. világháború előtti jó magyar hagyományokat idézik elénk. Az 1946-tól bevezetett forinthoz inkább a nemzeti szuverenitás illúziója, mint a stabilitás tartós élménye tapad. A közönség még nem érti, hogy a forint kívülről (némi belső segítséggel) sokkal jobban manipulálható, mint az euró. Az euró bevezetése előtt voltak félelmek Európában is. A németek nagyobb része attól tartott, hogy a márka évtizedes stabilitása után ugyanezt az euróban nem látják viszont. Az angolokban a sok racionális szemponton túl természetesen motivál a font megtartása mellett egy, a korábbi angol gyarmatbirodalom dicsőségeire hivatkozó nosztalgikus érzés is. Nyilvánvaló, hogy a stabil pénzre vágyakozó magyarokban is felvetődik, miért nem lehet stabil a nemzeti pénz, a forint. A kérdésre a válasz megkerülhetetlen: azért, mert az elmúlt 15 év jórészt a forint elleni külső-belső spekulációról szólt.
Ami a pénzérték stabilitást illeti, a rendszerváltás után eltelt másfél évtized nem sok jó tapasztalatot hozott. Az IMF-tagság után bekövetkező folyamatos monetarizálódás már a 80-as évek közepétől az áruhiány helyett és mellett felfedeztette a magyarokkal újra az inflációt. A korábbi rossz mellé, hogy a forintot külföldön nem fogadták el, újabb átok társult: folyton csökkent a vásárlóereje. Az 1990-ben kormányra jutott demokratikus erők sem szolgáltak jóval, tovább folytatódott, sőt fokozódott az infláció, nőttek a deficitek (államháztartás és fizetési mérleg), elkezdték a bankrendszer konszolidálására az adófizetők százmilliárdjait költeni.
1994–98 között a pénzrontás állameszmévé vált és intézményesült. Az egyszeri nagy forintleértékeléseket a folyamatos csúszóárfolyam váltotta fel (afrikai modell), és tetőpontjára érkezett az instabil pénzt meghonosító pénzügyi vezetők heroizálása (Surányi–Bokros álompáros). A rendszerváltás utáni 15 évben a polgári kormány üdítő kivétellel szolgált. Az 1998–2002 közötti években végre a pénzérték stabilitása irányába haladtunk, az infláció mértéke jelentősen csökkent, az állam eladósodottságának mértéke is belülre került az EU által a maastrichti kritérium keretében megszabott hatvan százaléknak, jó esélyünk volt arra, hogy néhány éven belül az éves költségvetési hiány sem lépi túl a bruttó társadalmi termék három százalékát. A forintnak egyre nagyobb becsülete lett, a magyar polgárt büszkeség töltötte el, hiszen egy ideig egyre kevesebb forintot kellett adnia az euróért, ha külföldre ment nyaralni, sőt, urambocsá!, a mindennapi élethez szükséges egyes fontos termékek árai nemcsak emelkedtek, hanem csökkentek is (pl. üzemanyagárak). A legalacsonyabb keresetűek (minimálbéren élők) fizetése is nagyságrenddel nőtt. Pénzügyi rendszerünk fejlődésében jól érzékelhető jelei voltak az unióhoz történő közeledésnek.
A 2002-es parlamenti választások után ismét a pénzrontás heroizált figurái kerültek helyzetbe. Most már nemcsak a pénzügyi, hanem a politikai irányítás legfelső magaslatait is elfoglalták, és újult erővel láttak munkához. A miniszterelnök- és pénzügyminiszter-jelölt nem hagyott kétséget afelől, hogy szálka szemükben az erős forint. Igaztalan volt, hogy az exportőrök érdekeire hivatkoztak, és azokat látták veszélyeztetve az erős forinttól. Ezzel a propagandafogással sok jó szándékú embert megtévesztettek, akik úgy gondolták, hogy ha az export növekszik, az több devizabevételt s ezen keresztül stabilitást hoz az országnak.
Nos, láthatjuk, nem ez történt. Az országból történő árukivitel a forint árfolyamrombolásának hatására némileg emelkedett, mégis inkább devizát vesztett, mint nyert az ország, még a jegybank devizakészletei is apadtak. A romló forintot mindenki inkább eldobni igyekezett magától. A forint helyett elkezdte szeretni az eurót, a svájci frankot, esetleg a dollárt. Ismét meglódult az infláció, minden korábbi mértéket felülmúlóan nőttek a deficitek (éves költségvetési hiány, az állam eladósodása, a fizetési mérleg deficitje). A pénzügyi rendszer az európai kívánalmakhoz való közeledés (konvergencia) helyett ismét az attól való eltávolodás irányába halad. Pozitív élményként kezelhető viszont, hogy időközben fordulatot vett a magyar társadalom pénzzel kapcsolatos értékítélete. Mára már kevéssé illeti meg a babérkoszorú és a diadalív a pénzrontókat, mint a Horn-érában. A közvélemény nagy része ma már a stabil és nem a romló pénzt tekinti európainak. Joggal merül fel a kérdés: miért vállalják mégis a saját európaiságukat oly kitartóan hangoztató baloldaliak, hogy ebben a maguk által keltett hírnévben is megtépázzák őket?
A szakmai dilettantizmus nem magyarázat, a választ az érdekek mezsgyéjén kell keresnünk. Keresgélnivaló van bőven. Romló pénz mellett sokkal gyorsabban lehet átrendezni a tulajdoni és jövedelmi viszonyokat, erről a rendszerváltás után az ősbemutatót Magyarországon a Bokros-csomag idején láthattuk. Úgy tűnik, a baloldalnak szüksége van egy utolsó átrendezésre. Leértékelt forint mellett a maradék állami vagyon is olcsóbban szerezhető meg. Ez azoknak kedvez, akik külföldi pénzben fizetnek. A leértékelődő forinttól várják a hatalom jelenlegi birtokosai a gazdaság versenyképességének javulását is. A versenyképesség rontásában eddig ugyanis megtették a magukét, az emelkedő kamatok, a leértékelés miatti magas energiaárak ugyanis rendkívüli mértékben emelték a forintból finanszírozott magyar gazdaság költségszintjét, s rontották versenyképességét. A versenyképesség-romlás egy részét szeretnék a reálbérek infláltatásával visszaszerezni, a munkavállalókra hárítani. Ismét a régi nótát fújják: túl magas a fogyasztás, túl jól él a magyar. Ha jön az euró, vége a kontroll nélküli játszadozásnak.
Az euró sohanapján történő bevezetésének alig elfojtott vágyát árulja el a 2010-es kormányzati céldátum. Amellett, hogy ezzel az újonnan csatlakozott országok között a sor végén kullogunk, a dátumból mélységes cinizmus is kiviláglik. 2010 ugyanis választási év. Példa arra még nem volt, hogy egy ilyen lépésre kormány vállalkozott volna választások előtt. Ha 2009-ben ők vannak kormányon, tovább tolják a dátumot, ha más, akkor had botladozzon, hiszen a 2010-es dátumot előre hozni 2006-ban már majdnem lehetetlen. 2010-ben pedig nekifutni kockázatos. Maradjon tehát a végtelenségig a pénzrontáson alapuló, a magyar társadalmat sarcoló, a médiában stigmatizáció helyett heroizált figurák által irányított Európa-ellenes pénzpolitika.

A szerző országgyűlési képviselő