Gazdasági adatainkra kritikusan néz a világ

Azt gondolnánk, hogy a piacgazdaságra való visszatérésünk második évtizedében a nagyközönség már jól eligazodik a nemzetgazdasági kérdésekben. A szerencsésebb sorsú nyugati országokban köznapi társalgási téma az időjáráson túl az inflációs ráta, a tőzsdeindex vagy a munkanélküliségi hányad alakulása. Nálunk nem egészen így van. Kiterjedt személyes tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy az emberek nagy része nem ismeri a nemzetgazdasági adatokat, és amit a sajtóban hall ezekről, azt bizalmatlansággal fogadja. Hasonló képet mutatnak a nagy mintás közvélemény-kutatások is: az infláció és a munkanélküliség mértékére vonatkozó vélekedések igencsak eltérnek a hivatalos tényadatoktól – mégpedig rendre pesszimista irányba.
De kell-e egyáltalán sokat törődni a nemzetgazdasági adatokkal? Valóban fontos-e a nagyközönség számára a GDP, a folyó fizetési mérleg és egyéb homályos tartalmú makromutató alakulása? Tulajdonképpen jogosan utalhatnánk mindezt a közgazdászszakma belső ügyei közé, ha nem állna fenn két sajátos körülmény. Az egyik: maguk a mutatók elég különös állapotot írnak le, és tényleg helye lenne valódi vitának arról, hogy merre halad a magyar gazdaság. A másik egy külső tényező: ezen makrogazdasági mutatók alapján ítélik meg hazánkat (is) az Európai Unióban, és ezek teljesülésétől zsebbe vágó következmények származhatnak.
Nézzük hát az adatokat, a mögöttük meghúzódó tényleges folyamatokat! Az érdeklődők eligazodását nem segíti a hivatalos tájékoztatás, mely a legutóbbi időben roppant optimistán szólt a növekedési viszonyokról és kilátásokról, miközben ami valóban meghökkentő és gondolkodóba ejtő, az legkevésbé sem a növekedési ütem. A kincstári optimizmus abból az adatból táplálkozik, mely szerint az első negyedévben a bruttó hazai termék (GDP) a tavalyi év azonos időszakához képest 4,2 százalékkal nőtt. A kormányszervek az európai parlamenti választások előtt a fordulatszerű javulás jeleként értelmezték az adatot. Tavaly éves szinten 3 százalék körüli volt a gazdasági növekedés, és ehhez mérve a 4,2 százalékos tavaszi részadat nyilván jobb. A részletek ismeretében azonban idénre mégis csak 3,5 és 4 százalék közötti gazdasági növekedést valószínűsítenek az elemzők. Ők ugyanis azzal is számolnak, hogy az idén az első negyedév 91 napból állt, míg tavaly 90 napból, és már a szökőnap tényéből adódó hosszabb idei negyedév is egyszázaléknyit megmagyaráz a növekedési adatból.
Az olvasó talán különösnek találja az ilyen részletek taglalását, és igaza is van, mert az idő előrehaladtával az év további részében a naptár sajátosságai mind kevésbé szólnak bele a termelési adatokba. Illetve mégis, hiszen ha az ünnepek és a hétvégék egybeesnek (amint a munkavállalók szomorúságára az idén elég gyakori), akkor már ebből is némi termelésimutató-javulás következik. Egyébiránt nincs nagy különbség a három és fél, valamint a négy százalék között, mert a lényeg ugyanaz: jó közepes tempó, mely jobb, mint a német gazdaságé, és elmarad a valóban lendületesen növekvő lengyel vagy szlovák gazdaságétól.
Amire viszont minden elemző felkapta a fejét: az esztendő eddigi hónapjai során rekordméretű lett a folyó fizetési mérleg hiánya. A legfrissebb adatunk az áprilisi: egyedül ebben a hónapban egymilliárd eurónál nagyobb lett a mérleghiányunk. Amióta korrekten mérik nálunk a makrogazdasági adatokat, ilyen nagy havi deficitet nem regisztráltak. Egymilliárd euró jó 1,2 milliárd dollárnak felel meg: korábbi időkben talán fél év alatt gyűlt fel ekkora hiány a fizetési mérlegben, amely hazánk és a külvilág közötti kereskedelmi, turisztikai és pénzügyi elszámolási forgalom tételeit mutatja ki. Most két fő tényező miatt ugrott meg a deficit: a korábbinál sokkal nagyobb a külkereskedelmünk hiánya, valamint nagyobb a külföldiek tőkejövedelmének hazautalása.
Az előbbi tényt még lehetne azzal magyarázni, hogy gyorsul a gazdasági növekedés, és ezért most sok nyersanyagot és gépet importálnak a vállalatok, amiből majd egyszer kivitel lesz. Ennyire viszont nem gyorsul a magyar gazdasági növekedés. Ez a magyarázat tehát nem túl hihető. Az EU-belépéssel együtt jár a kibővült unión belül a vámok eltörlése és a külvilággal szembeni vámok egységesítése, így többek szerint a várható változásokra tekintettel a cégek „bespájzoltak” nyersanyagból, és ezért nőtt meg az import. Ebben lehet valami, majd meglátjuk egy hónap múlva. A külföldi tulajdonosok pedig jogosan utalják haza kamatjövedelmüket és osztalékukat, bár ha ez a folyamat gyorsul, az arra is utalhat, hogy csökken az újrabefektetési kedvük. Végső következtetésünk nem lehet más, mint hogy nehezen megítélhető tényezők hatására egészében romlott a magyar gazdaság külső egyensúlyi helyzete.
Ehhez járul az államháztartás belső egyensúlytalansága, amelyet világosan jelez a költségvetés komoly hiánya. Ez évben már eddig 1000 milliárd forinttal költött többet a magyar állam, mint amennyi a bevétele, holott elég szépen adóztunk az idén is, például a nagyobb áfaterhelés és számos illeték megemelése következtében.
Nem ok nélkül bukkant fel a kampány során, hogy az állam megszorításokra készül, amit a kormányzó pártok vehemensen tagadtak. De azt aligha lehet cáfolni: ha súlyosan deficites az államháztartás, az következményekkel jár, még akkor is, ha egyelőre a költségvetés hiányát a hitelezők hajlandók finanszírozni. Az államadósság nő, és ez önmagában sem jó. És itt lép fel egy új elem: amióta uniós tagok vagyunk, a költségvetési deficit és adósság mértéke immár nem marad meg belügynek. Olyannyira nem, hogy az Európai Unió minden bizonnyal hivatalosan megrója a magyar kormányt az említett makrogazdasági mutatók alakulása miatt, és felszólítja a hibák kijavítására.
Két kérdés azonnal adódik. Az egyik: van-e joga az uniónak beleszólni egy tagállam gazdasági ügyeibe? A válasz az, hogy joga és jó oka is van erre. Hiszen egymáshoz ezer szállal kapcsolódó nemzetgazdaságok esetében közös érdek, hogy a tagországok kormányai viszonylagos rendben tartsák pénzügyeiket, és minderről kötelező erejű megállapodások születtek.
A másik: lesz-e következménye a „rovónak”? Itt már bonyolultabb a válasz. Az új tagországok még nem használják a közös európai valutát, ezért hiába állapítják meg némelyikükről a brüsszeli szervek a „túlzott deficit” elnevezésű vizsgálat során a megengedett makrogazdasági határértékek túllépését, egyelőre büntetést befizetniük nem kell. Tegyük hozzá: Németország és Franciaország ugyan tagja az eurókörnek, és egy ideje mindketten túllépik e határértékeket, de a pénzügyminiszterekből álló grémium többsége úgy döntött, hogy esetükben nem indítják be a szankcionálási eljárást. Amiből nem következik, hogy Csehországgal vagy hazánkkal szemben ne alkalmaznák a fegyelmező eljárást – feltéve persze, hogy egyszer bejutunk az eurózónába. Ám – és itt van különös jelentősége e misztikus makroadatoknak – csak olyan országot fogadnak be a közös európai pénzt használók közé, amelynek költségvetési hiánya és adósságállománya nem lépi túl a megadott határértékeket, továbbá az inflációja és a kamatszintje is szerény mértékű. Hazánk – egyedül az új EU-tagok körül – jelenleg egyik megadott feltételnek sem tesz eleget, és ahogy a dolgok állnak, nem is lesz képes a következő években gyorsan közel kerülni a belépést lehetővé tevő szinthez. Ugyanis nehéz elképzelni a Medgyessy-kormányról, hogy két év felelőtlen pénzügypolitikája után jószántából politikai mandátumának második felében térne rá a pénzügyileg konzervatív, azaz deficitkerülő, inflációellenes politikára.
De nem csak az euró átvételének késedelme a tét. Szólni kell még arról, hogy érhet-e minket anyagi kár az EU részéről túlzott deficitünk megállapítását követően. Egy nagy fegyelmező aduja igenis van az uniónak a deficitet felhalmozókkal szemben: kirekesztheti őket a strukturális és felzárkóztató uniós pénzalapokból. Ez bizony komoly érvágás lenne, mert nem kis pénzekről van szó. No meg a politikai presztízsveszteség is óriási lenne a kormány számára, ha gazdaságpolitikai hibái miatt zárnák ki az országot az uniós pénzekből.
A makrogazdasági adatokból kiolvasható helyzet tehát komolyabb annál, mint ahogy a hivatalos megszólalások sugallják. A fizetési mérleg további nagy hiánya, különösen ha az a hivatalos devizatartalékok csökkenésével, külső eladósodásunk mutatóinak újbóli romlásával jár együtt, provokálhat tőkementést. A piacgazdaság láthatatlan keze – hogy Adam Smith XVIII. századi képi kifejezőeszközét idézzük – kimérhet reánk büntetést a hiteltelen gazdaságpolitika miatt. A korrekció – ezt láttuk a Horn-kormány nyolc hónapos pepecselését követően, 1995 tavaszán – valóban stabilizálási csomag bevezetését igényelheti. Emellett most megjelenhet nádpálcájával a brüsszeli bizottság látható keze is, ha úgy ítélik meg: a magyar kormány nem tesz meg mindent eddigi gazdaságpolitikájának korrigálására.
A kényelmes tempó, a kínos és népszerűtlen döntések állandó elnapolása, amely az elmúlt két évet jellemezte, és leginkább felelős a mai makrogazdasági állapotokért, aligha lesz folytatható. Jelezhet a külvilág, s egy külső fegyelmező jelzés az utca embere számára nagyon is érezhető lenne a forint gyengülése, az árak emelkedése formájában. Remélem, hogy elkerülhető a külső figyelmeztetés. Ám az adatok nem megnyugtatóak, és helyzetünket ezekben a napokban sokan vizslatják árgus szemekkel.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár