Molotov meg akarta büntetni a magyarokat

Eduard Benes a második világháború kitörése után Csehszlovákia elnökeként szerepelt a londoni külügyminisztérium protokoll-listáján. Valójában azonban jogtalanul használta ezt a címet, hiszen a müncheni egyezmény létrejötte nyomán, 1938-ban lemondott róla. De a menekültekből álló emigráns csehszlovák kormány tényleges irányítójaként londoni életének első korszakában mégis mint hazája egyes számú vezetője lépett fel. Azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy rávegye a nyugati demokráciákat, segítsenek neki Csehszlovákia eredeti határainak visszaállításában. Benes el akarta érni továbbá, hogy a náci Németország katonai vereségét követően a többnemzetiségű ország homogén szláv állam legyen. Emellett igyekezett újabb határ menti német, osztrák, lengyel és magyar területeket szerezni, hogy hazája Kelet-Közép-Európa vezető hatalmává váljon.
A cseh politikus nagyszabású terveit a kollektív büntetés elvének alkalmazásával, valamint erőszakos migrációval akarta megvalósítani. Az „idegen”, „nem szláv” nemzetek kiűzése mellett meg akarta szerezni a hazájuk elhagyására kényszerített emberek magánvagyonát is. Azt tervezte, hogy elkoboztatja házaikat, földjeiket, üzemeiket, műhelyeiket. Bezáratja a német és a magyar tannyelvű iskolákat, feledésre kárhoztatja a München előtti Csehszlovákia nem szláv polgárainak kulturális és vallási hagyományait. Mindezzel pedig, fejtegette Benes angolszász tárgyalópartnereinek Londonban, mintegy életműve betetőzéseként, megteremti a gazdag, prosperáló második csehszlovák köztársaságot.

Kaméleoni fordulat

Az évek múlásával azonban az amerikai és angol uralkodó elit csupán részben mutatkozott hajlandónak, hogy támogassa a Benes vezette csehszlovák politikai emigráció nagyszabású elképzeléseit. Eleinte még a teljes német lakosságnak a Szudéta-vidékről való kitelepítéséről előadott ötlet is erős ellenállásba ütközött a londoni hatalmi folyosókon. Már csak azért is, mert a Németország megbékélését szolgáló, morálisan erősen megkérdőjelezhető müncheni politika számos vezető képviselője ekkor változatlanul fontos szerepet játszott a brit döntéshozók körében. Az 1939 elején ugyancsak a müncheni egyezmény megkötése nyomán Varsóhoz kerülő, nagyrészt lengyelek lakta, geopolitikailag és gazdaságilag igen fontos tesini vidék visszacsatolásáról pedig hallani sem akart a Londonban működő lengyel emigráns kormány, amely a második világháború alatt szinte mindvégig nagyobb befolyással rendelkezett Angliában és az Egyesült Államokban, mint a benesi emigráns adminisztráció. Ráadásul a lengyelországi fegyveres ellenállás eredményei a szövetségesek számára sokkal imponálóbbak voltak, mint a német megszállást legfeljebb passzívan elutasító cseh lakosság puhány magatartása.
Ami pedig a teljes felvidéki magyarság tervezett kitelepítését illeti – ezt az elképzelést a polgári érzelmű Jan Masaryktól és Hubert Ripkától a kommunista Vladimír Clementisig a londoni cseh és szlovák emigráció szinte teljes politikai spektruma végig tüntetően támogatta –, Benes nagyon komoly akadályokba ütközött. „Magyarországot illetően szeretnénk elfoglalni a München előtti határainkat. De sem Roosevelt, sem pedig Churchill nem fejtettek ki nekem e kérdéssel kapcsolatban semmi határozottat”, panaszkodott a cseh politikus Moszkvában 1943 decemberében Molotov szovjet külügyi népbiztosnak.
Eduard Benes ezért – afféle ultima ratióként – fordult Moszkvához 1943-ban. Tárgyalásai során területi terjeszkedésre épülő, tulajdon külpolitikai doktrínáját és a sztálini birodalom zsákmányszerző terveit igyekezett közös felfogásnak beállítani. Igaz, szíve mélyén nem rajongott ezért a kényszerű fordulatért a csehszlovák külpolitikában. Hiszen számos egykori prágai politikustársával, így Tomás Masarykkal, az első republika, vagyis a München előtti Csehszlovákia megteremtőjével szemben ő maga korábban sohasem hangoztatott oroszbarát nézeteket. Sőt az 1920-as években a prágai kormány külügyminisztereként mindent megtett, hogy elhúzódjon a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti diplomáciai kapcsolatfelvétel; az általa kezelt titkos pénzalapokból pedig sokáig jelentős összegeket juttatott a bolsevikellenes fehér emigráns félkatonai különítményeknek.
A Szovjetunió iránti viszonyán Benes csupán az 1930-as évek közepén változtatott igazából, amikor németellenes alapon körvonalazódni kezdett egy katonai egyezmény Prága, Moszkva és Párizs között. Ettől kezdve más csehszlovák üzemekkel együtt a Škoda gyár harci felszerelést, gépeket és alkatrészeket gyártott a Vörös Hadsereg számára. Sőt amint ez nemrég publikussá vált, a legnagyobb titokban a csehszlovák vezérkar is vásárolt Moszkvától modern hadiipari termékeket. Az NKVD, a szovjet politikai rendőrség prágai rezidentúrája pedig – az 1937–1938-as moszkvai nagy terror éveiben a háború alatt Londonban szabályos szovjet ügynökké vált – Moravec ezredestől, Benes bizalmasától megkapta a Csehszlovákia területén élő német, cseh és más nemzetiségű trockistákra, valamint a legaktívabb orosz fehér emigránsokra vonatkozó rendőrségi anyagokat. A Trockij hatásától még a politikus 1940-es meggyilkolása után is halálosan rettegő Sztálin ezt igazi hűségdemonstrációnak tekinthette.

Kárpátalja mint váltópénz

A Sztálinnal való jó kapcsolat vágyától vezérelve ezután Csehszlovákia elnöke még tovább ment. 1937. július 4-én – amikor Moszkvában javában folyt a Sztálin elleni puccs megszervezésével hamisan vádolt Mihail Tuhacsevszkij pere – az ősi prágai várban, a Hradzinban Benes fogadta Alekszandrovszkij szovjet nagykövetet. Részletesen kifejtette neki, hogy a jövőben kizárólag a sztálini típusú szovjet rendszerre, nem pedig általában Oroszországra kíván támaszkodni. Megüzente a Kreml urának: nagyra tartja a mai Szovjetuniót, a sztálini rendszert, mivel az nem veszélyezteti az ő országának a szabadságát. A Szovjetunió megerősödésének tekinti a moszkvai pereket.
Mindennek tetejében Benes súlyosan terhelő adatokat közölt Tuhacsevszkijről. A legnagyobb titokban elmondta például a prágai szovjet nagykövetnek, hogy „tavalyi franciaországi útja során Tuhacsevszkij magánbeszélgetéseket folytatott francia barátaival. (…) Az eszmecsere során Tuhacsevszkij a legkomolyabban kifejtette: lehetőséget lát a szovjet–német együttműködésre, még Hitler uralma alatt is.”
Amikor azonban ez a szövetség 1939 augusztusában valóban létrejött – korántsem Tuhacsevszkij jóvoltából, hanem azért, mert Hitler és Sztálin megállapodott Kelet-Európa felosztásáról –, a hosszú hónapok óta londoni száműzetésben élő Eduard Benes úgy tett, mintha a két zsarnok szövetsége teljesen rendben lévő lenne. 1939. szeptember 22-én felkereste Ivan Majszkij szovjet nagykövetet. Alázatosan elmondta neki: teljes mértékben egyetért azzal, hogy a Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti tartományait. „Gondolatban már akkor is a Szovjetunió részének tekintettem (Kárpátalját – K. M.), amikor Csehszlovákia elnöke voltam”, mondta.
Két hónappal később viszont, a Majszkijjal való újabb megbeszélés alkalmával Benes ismét felvetette Kárpátalja státusát. Az a legfontosabb, mondta, hogy a csehszlovák–szovjet határ a Kárpátok mentén húzódjon. Magyarországnak ellenben „nincs joga Kárpát-Ukrajnára”. Igaz, az 1940-es évek elején az övéi között Benes olykor még kifakadt, hogy jó lenne túljárni a szovjetek eszén, és mégiscsak megtartani Kárpátalját. De tisztában volt vele, hogy Moszkva komolyan igényt tart erre a területre. Ezért, amikor az új csehszlovák külpolitika demonstrálására Moszkvába utazott, s ott Sztálin meg Molotov jelenlétében kiterítette a lapjait, már csak afféle váltópénzként emlegette Kárpátalját.
A cseh politikus kétségtelenül jól választotta meg a moszkvai látogatás időpontját. Hiszen 1943 késő őszén még nem látszott egészen közelinek a háború vége, de a náci Németország kapitulációját siettető folyamat már visszafordíthatatlan volt. Az angol és az amerikai csapatok fölényes győzelmet arattak Rommel hadosztályai felett az észak-afrikai El Alameinnél, majd partra szálltak Olaszországban. A Vörös Hadsereg túl volt a sikeres sztálingrádi ütközeten. Imponáló szovjet győzelemsorozat született az Észak-Kaukázus lejtőin és Kurszknál. A teheráni csúcstalálkozón, 1943. november 28-a és december 1-je között pedig Joszif Sztálin, Franklin Delano Roosevelt és Winston Churchill már javában dolgozott a háború utáni világ térképének megrajzolásán. Benes sietett, hogy még időben keresztülvigye elképzeléseit a Kremlben, s Moszkva támogatását megszerezve mintegy felértékelje a saját politikai szerepét London és Washington szemében.

„A minimum a kitelepítés”

A Londonból Moszkvába vezető út azonban váratlanul hosszúnak bizonyult. Benes 1943 novembere végén repült Angliából a szovjet fővárosba Kairón és Bagdadon keresztül. Időközben megtudta, hogy Sztálin és Molotov csupán jókora késéssel hajlandó fogadni őt. Ezért az iraki főváros melletti angol katonai támaszponton megszakította útját. Itt váratlanul beállított hozzá Alekszandr Kornyejcsuk. A szovjet külpolitika szláv vonaláért felelős helyettes külügyi népbiztosa – civilben sikeres drámaíró, a hivatalos irodalom csillaga – igyekezett a legjobb tudása szerint felkészíteni Benest, hogy meddig mehet el a moszkvai megbeszéléseken.
Ez a tárgyalás sokban kárpótolta a cseh politikust a hosszú és kellemetlen utazásért. Kornyejcsuk szavaiból ugyanis megértette, hogy a londoni lengyel kormány és a szovjet vezetés szembekerült a Katynban és másutt (még 1940-ben, NKVD-különítményesek által) kivégzett lengyel állampolgárok sorsa miatt. Ezért ő, Benes jelentősen felértékelődhet – főleg, ha elvállalja a közvetítő szerepét. (A gátlástalan politikus számára ez nem volt nehéz vagy akár kivételes helyzet. Molotov később a Milovan Gyilasszal, Tito bizalmasával folytatott moszkvai tárgyalásain elmesélte, mit mondott neki egyszer Benes: „Amikor aláírtuk vele a barátsági szerződést, nyitva hagytunk egy kiskaput, hogy Lengyelország is csatlakozzon hozzánk. Akkor Benestől azt hallottam, hogy semmire se megyünk a lengyel reakciós körökkel. Őket ki kell nyírni.”)
A cseh politikust, aki 1943-ban végül vonaton, Bakun keresztül érkezett meg Moszkvába, egy másik kellemes meglepetés is várta. A pályaudvaron a legrangosabb államfőknek járó külsőségek közepette fogadták. Egyik munkatársa lakonikusan fel is jegyezte naplójába: „Díszőrség, vörös szőnyeg. Molotov külügyér, az ország második embere. Szinte az egész szovjet kormány megjelent. Vagy húsz tábornok. És egy csomó diplomata.” Ezt követően nem volt olyan nap Moszkvában, hogy Benes tiszteletére valahol ne rendeztek volna díszebédet vagy bankettet. Ezeken általában Molotov, de olykor Sztálin is megjelent. A szovjet vezetők szinte minden este filmbemutatót tartottak számára. Színházba is ellátogatott, és a szünetekben Sztálinnal megbeszélhette a legaktuálisabb politikai kérdéseket. Munkatársaik szóról szóra feljegyezték az elhangzottakat.
Ilyenkor Eduard Benes kedvenc magyarellenes szólamait hangoztatta. Kornyejcsuk szerint a cseh politikus homloka a szenvedélytől verítékezni kezdett, amikor a németek vagy a magyarok kollektív megbüntetéséről, minimum a kitelepítésről beszélt. Egyszer a maga nyakatekert módján még a magyarság fizikai megsemmisítését is felvetette. Ez a gyöngyszem megmaradt a szovjet külügyminiszterrel folytatott tárgyalásait rögzítő jegyzőkönyvben: „A következő kérdés a magyarokra vonatkozik. A mieink közül sokan gondolják, hogy a magyarokat a németekhez hasonlóan meg kell semmisíteni. Jómagam nem képviselnék ennyire radikális nézeteket. Így csupán egy nagyhatalom beszélhet. Mi nem tehetjük. Én azonban e téren is szeretném hozzácsiszolni a mi politikánkat az önökéhez. Fel kell vetni Magyarország megszállásának kérdését. Azt hiszem, fontos lenne, hogy nemcsak az amerikaiak meg az angolok, de önök is részt vegyenek Magyarország megszállásában.”
Molotov erre buzgón helyeselt: „Feltétlenül meg kell büntetni a magyarokat! Ami pedig a megszállást illeti, mi azért közelebb vagyunk Magyarországhoz, mint mások.” Benes a lényegében kitérő válaszból megérthette, hogy a kemény magyarellenes csehszlovákiai szankciókhoz Joszif Sztálin beleegyezését kell megszereznie.

A szerző történész