Polgári áttörés Budapesten

Többen és több szempontból értékelték az elmúlt héten az európai parlamenti választások eredményeit. Eltelt egy hét, ez elég idő arra, hogy higgadtan, a jelentőségének megfelelően vizsgáljuk meg az eredményeket. Az értékelések országos áttekintésben készültek, de érdemes egy-egy helyi eredményt is megvizsgálni. Budapest az ország fővárosa, központja, vidéken is megkülönböztetett figyelemmel kísérik, mi történik itt. Ez nem ma alakult ki, ez történelmi tény hazánkban, és nem is egyedülálló a világban. Gondoljunk csak arra, hogy 1956-ban egy ország figyelte a tüntető műegyetemistákat, a pesti munkássrácokat, és mozdultak meg példájuk nyomán. Egy folyamatot erősíthet vagy gyengíthet az, hogy Budapest miképpen áll hozzá az országban zajló eseményekhez. Rögtön az elején a legfontosabbat ki kell jelentenünk: Budapesten polgári áttörést hozott a választások eredménye. Szerényen és visszafogottan értékeljük ezt a tényt, de ez adjon erőt mindenkinek hazánkban, hogy 2006-ban fordítani tudunk sorsunkon.
Az ország 2002-ben utat tévesztett, de Budapest sokkal rosszabb helyzetben van, itt 14 éve még az útkeresés sem kezdődött meg. Ahogyan legutóbb Orbán Viktor fogalmazott: Budapest valóságosan és képletesen is kátyúban van. Demszky Gábor az SZDSZ-szel és az MSZP-vel együtt talán még tehetetlenebb és tehetségtelenebb Budapesten, mint közös kormányuk az országban. Bár a választás az uniós parlamenti helyekről szólt, de szólt a kormányról is. Szili Katalin azt mondta a választás előtt, hogy „Az európai parlamenti választás egyfajta közvélemény-kutatásként is felfogható, eredményei ismeretében pedig minden politikai pártnak le kell vonnia a szükséges következtetéseket.” Pontosan megtudtuk, hogy mi az emberek véleménye a kormányról. Csöndesen hozzátehetjük: azt is megtudtuk, hogy mi a véleménye a budapestieknek a fővárosi vezetésről.
Ma már sem Demszky Gábor kényszeredett mosolya, sem Kuncze Gábor kincstári öröme és kijelentése nem feledtetheti a fővárosi szimpatizánsaikkal, hogy Budapesten is megbuktak. Bár liberális áttörésként értékelték az eredményeket, azért érdemes a számokat is megvizsgálni. Ha így nézzük, akkor legfeljebb liberális fénytörésről beszélhetünk a fent említett politikusok látásmódját illetően. 2002-ben minden párt több szavazatot kapott Budapesten az országgyűlési választásokon, hiszen a részvétel hetven százalék fölött volt. Most 49 százalék körüli volt a részvétel a fővárosban, így érdemesebb a 2002-es önkormányzati választás listaeredményeit összevetni az EP-lista eredményeivel. Akkor ötven százalék fölött volt a részvételi arány, tehát közelebb volt a mostanihoz, és érdekes lehet már csak azért is, mert Budapesten akkor is Demszky Gábor volt a listavezető, és most is őt tették az EP-lista vezetőjévé mint „sikeres főpolgármestert”. Akkor 24 százalékot kapott az SZDSZ, most 12 százalék körül, akkor 170 ezren szavaztak rájuk, most 87 ezren Budapesten. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a fővárosban megfeleződött a támogatottságuk. Ezen tények után liberális áttörésről beszélni sajátos értelmezése az eredményeknek. Erről az a klasszikus történet juthat eszünkbe, amikor a néphadsereg egyszerű politikai tisztje a legénységi foglalkozáson, forradalmi hevületében azt mondta a katonáknak: Elvtársak, ma a világ egyhatodán már győzött a szocializmus. Nincs messze az idő, amikor az egynyolcadán, egytizedén, sőt egyhuszadán is győzni fog!
Mi lehet az oka annak, hogy Budapesten elfordultak az MSZP-től és főleg az SZDSZ-től? Elsősorban saját választási kampányhazugságaikkal vívták ezt ki. Sokakkal elhitették, hogy a Fidesz Budapest-ellenes, és minden rossz, ami Budapestet éri, az a Fidesz-kormány hibája. A polgári kormányzat valóban nem tudta megfelelően bemutatni mindazt, amit tett. Az MSZP–SZDSZ-es fővárosi vezetés közben előkelő idegenként úgy viselkedett, mintha semmi köze nem lenne a városban zajló folyamatokhoz. Ehhez támogatást kaptak a médiától és hagyományos értelmiségi köreiktől. Ha valamit elég sokszor ismételnek, akkor azt el is hiszik.
2002 óta ugyanazok kormányoznak és vezetik a várost, ehhez képest nem tudnak mit kezdeni Budapesttel. Elég csak megismételni mindazt, amit nap mint nap tapasztalunk: a város tele van kátyúkkal, már-már középkori útviszonyok vannak; a tömegközlekedés színvonala évről évre rosszabb, és a vezetésnek elképzelése sincs a megoldásról. Aki gyakran jár kórházba, rendelőintézetbe, keserves napi élményeket szerezhet, erre a kormányzat és a budapesti vezetés csak a privatizáció ötletét tudja újra és újra ismételgetni. Megígérték a lakótelepek rehabilitációját, mondván: azt a pénzt, amit a polgári kormányzat otthonteremtési hitelek támogatására fordít, azt ők felújításokra fogják fordítani. Most se kedvezményes hitelek, se panelrehabilitáció. A pénzt pedig valahol elmutyizzák. Ígértek elkerülő utat, északi Duna-hidat. Négyes metrót is ígértek, de még építési engedélyt sem voltak képesek szerezni rá, és most már valahová a mesebeli jövőbe teszik a megvalósítását, persze, ezért is mindig a polgári kormányzatot fogják felelőssé tenni. Ha mindezeket mérlegre tesszük, Demszky Gáboréknak valóban büszkének kell lenniük a teljesítményükre, hiszen csak megfelezték a szavazóik számát.
Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy az SZDSZ továbbra is el tudja hitetni magáról, bár egyre szűkebb körben, hogy ők tulajdonképpen mást akarnak, mint az MSZP. Még akkor is, ha együtt kormányoznak. Blöffölnek, amikor adócsökkentési ötleteiket adják elő, mert ha valamennyi adót csökkentenek is, akkor azt visszaveszik többszörösen közműdíjemelésekben. Az áfatörvény módosítása mellett kampányolnak, még módosítást is benyújtanak a parlamentben, hogy aztán saját javaslatukat ne szavazzák meg. Minden mozdulatukat, minden megnyilvánulásukat ez hatja át, ez a látszatnak megfelelés, az, hogy valamit elhitessenek magukról, valami legendaszerűt, valamit, ami őket mások fölé emeli. Az is szánalmas volt, ahogyan Demszky Gábor a tornádóveszélyre hivatkozva megpróbálta távol tartani a szavazókat a választás előtt két nappal. De politikushoz méltatlan volt másik kijelentése is, mely szerint Budapest utcáit az al-Kaida támadása miatt hamarosan vér öntheti el, miután a Fidesz elnöke felvetette, a fogolykínzások miatt sem morálisan, sem pedig emberileg nem vállalható tovább hazánk iraki missziója. (Demszky kijelentése egyben logikai bukfenc is volt: Madridot a spanyol csapatkivonás előtt támadta meg az al-Kaida, nem azután.)
Budapest már nem hisz az ámításoknak. Tetteket vár, teljesítményt, elképzeléseket. Üres fecsegésből, elképzelés nélküli szólamokból eleget kapott az utóbbi időben. Fábry Sándor mindannyiunk véleményét fogalmazta meg akkor, amikor azt mondta, abban reménykedett, hogy a rendszerváltás után Budapesten is valami minőségi változás lesz, előbb-utóbb eltűnnek a szörnyű épületek, amelyek a szocializmus idején csúfították el a várost, valami rend lesz itt körülöttünk, de nem, ehhez képest itt semmi nincs a helyén. Ehhez annyit tehetünk hozzá: ebben a városban bárhol bármit meg lehet csinálni, hivatkozva a piacgazdaság mindenhatóságára, függetlenül attól, hogy ez jó-e az ott élőknek, vagy sem. Ezt a várost nem vezetik tizennégy éve, itt nincs elképzelés arról, hogy hogyan kellene emberi módon élnünk. Az élet furcsa fintora, hogy miközben elképzelése sincs arról, hogy milyennek kellene lenni egy európai nagyvárosnak, Demszky Gábor minden magyar városlakó képviselőjének kívánta magát kikiáltani. Ennek sikerességéről elég megnézni az SZDSZ budapesti és nagyvárosi eredményeit.
2002-ben az országgyűlési választások második fordulójában a vidék mozdult meg, hogy a polgári oldalt győzelemre vezesse. Akkor ott érezték meg leginkább, hogy mit veszíthetnek. Most Budapest is példát mutatott, itt is megérezték az emberek, hogy mit veszítettek. A múlt héten vidéken járva a barátaim azt mondták, hogy közösen nézték a választási eredményeket a televízióban. Saját környezetük eredményeiben nem kételkedtek, ott tudták, hogy a polgári oldal nyerni fog. A budapesti eredményeket várták izgalommal, és amikor megtudták, hogy itt is a polgári oldal nyert, kitörő örömmel fogadták azt.
Andrzej Wajda Vasember című filmjében van egy jelenet, amikor a főszereplő munkás az egyetemista fiával arról beszélget, hogy mikor miért buktak el a lengyelek megmozdulásai az államszocialista hatalom ellen. Először, amikor a munkások utcára mentek, akkor az egyetemisták a kollégium ablakából nézték harcukat, másodszor, amikor az egyetemisták az utcára mentek, a munkások nézték őket. Harmadszorra együtt mentek, és a szocializmus elkezdte tragikomikus végjátékát.
Magyarországon 2006-ban sorsdöntő választások lesznek. Minden, ami most történt, csak ebből a szempontból lesz érdekes. Ha együtt mozdul a vidék és Budapest, akkor Magyarország újra reménykedhet. Most Budapest is üzent, és együtt sikerült. Mert csak együtt fog sikerülni.

A szerző a budapesti Fidesz elnöke