Vajon tesz-e Kulcsár „pizsamás” vallomást?

Montesquieu tántoríthatatlan hívének vallom magam. Nem is annyira A törvények szelleméről című művének, mint inkább a mindkét orwelli rendszer jóvoltából átélt és átszenvedett élményeimnek a hatására. Ugyanezen okból vagyok a fordulat éve (1947. január 1.–1948 nyara) óta lelkes és hívő tagja a guggolók szektájának, amely töretlenül abban bizakodik, hogy azt a „néhány esztendőt”, amíg a kommunizmus megbukik, guggolva is kibírjuk.
Ezért határtalan empátiával olvasom ugyan az Alkotmánybíróság egyik remekbe szabott határozatának (62/2003. Ab) az indokolását, amely szerint „az 1989-ben létrehozott jogállami rendszer megszüntette a pártállami hatalmi koncentrációt, melyet az akkor hatályos alkotmány kifejezett és érvényesített. A hatalom »egységének« elve a párt- és az állami szervek összefonódását, a pártállami szervek alkotmányon felüli, illetve alkotmányellenesen is érvényesülő hatalmi túlsúlyát, hatalmi dominanciáját jelentette. A hatalommegosztás elve, alapvető szabálya alkotmányos rendszerünknek (…) az nem pusztán annyit jelent, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el a másik jogosítványait, hanem azt is jelenti: a demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs, s ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak szükségképpen korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait”. Ennek ellenére idő előttinek tartom, hogy a guggolást abbahagyjam, mert bár az Alkotmánybíróság határozata zene füleimnek, de a rendszerváltozás ürügyén máig kialakult hatalmi helyzet nem ad okot a lassanként mégis csak gyötrő guggolás abbahagyására.
Helyesen állapítja meg ugyanis Fricz Tamás politológus, hogy a kormánykoalíció az ellenzéki politikai tábor pozíciójának határozott legyengítésére, a prominens ellenzéki személyek kiiktatására s ezáltal egy sajátos hegemonisztikus hatalmi helyzet kialakítására törekszik. Történik pedig mindez az átfogó, nemcsak a közigazgatást, hanem szinte minden szférát érintő személycserék, tisztogatások, az előző kormány volt vezetőinek, tisztviselőinek adminisztratív, akár a büntetőjog eszközeivel való üldözése, sőt a független intézmények vezetői (a PSZÁF elnöke, a legfőbb ügyész, a bíróságok, az MNB elnöke, a köztársaság elnöke, sőt újabban az Alkotmánybíróság) elleni támadássorozat formájában. Ezt megkönnyíti a koalíció számára, hogy a végrehajtó hatalmat, az Országgyűlésben pedig a csupán tízfős létszámfölényét – szemben a tehetetlen ellenzékkel – igen fegyelmezetten kihasználja. Ámde a különálló ügyészi szervezetnek az igazságügy-miniszter alá való rendelését – akkor még ellenzékként – éppen a jelenleg kormányzó politikai pártok akadályozták meg mind 1993-ban, mind pedig 1999-ben. Majd koalíciós pártokként 1997-ben a bírósági szervezeten olyan változásokat hajtottak végre, amelyek a bírák számára nagyfokú függetlenséget biztosítanak. Ezért kénytelen a koalíció legalább a tekintélyuralom restaurálását lopakodva megkísérelni.
Emlékezetes, hogy a Horn-koalíció regnálása idején az ÁPV Rt. 1996-ban külső tanácsadóként megbízást adott Tocsik Mártának, hogy peren kívül kössön a megbízó számára kedvező alkut azokkal az önkormányzatokkal, amelyek a privatizációs szervezettől a belterületi földek ellenértékét követelik. A megkötött több száz szerződés után a megbízó potom 804 millió forintos sikerdíjat fizetett ki Tocsik Márta részére. Nem vitás, hogy Tocsik Márta két részletben összesen 230 milliót utalt át a Boldvai László szocialista képviselő, egykori pártpénztárnok érdekkörébe tartozó Arány Rt. és 112 millió forintot az SZDSZ-hez közel álló Budai György érdekkörébe tartozó Utilitas Rt. számlájára. Tocsik Márta ezt a nyomozás során tett pizsamás vallomásában azzal magyarázta, hogy mind Boldvai László, mind pedig Budai György a megbízás megvonásával fenyegették meg őt arra az esetre, ha nem tesz követelésüknek eleget. Nem vitás az sem, hogy mindkét cég – amint a bűnügy megindulásának neszét vette – visszautalta a teljes összeget, jóllehet annak jelentős részét korábban már mások részére szétosztogatta. E tényállás alapján a Fővárosi Bíróság első fokon befolyással üzérkedés bűntettében állapította meg Boldvai László és Budai György bűnösségét – bár azt tagadták, hogy ilyen követeléssel léptek fel –, és őket tíz, illetve hat hónapi szabadságvesztésre ítélte. Tocsik Mártát viszont a csalás és okirat-hamisítás vádja alól bűncselekmény hiányában felmentette. A Legfelsőbb Bíróság mint fellebbezési bíróság megalapozatlannak találta a tényállást, ezért az ítéletet hatályon kívül helyezte, és az első fokon eljáró tanácsot a megismételt eljárásból – a súlyosnak talált eljárási szabálysértések miatt – kizárta. A megismételt elsőfokú eljárás során Tocsik Márta visszavonta a pizsamás vallomását, ezért a Fővárosi Bíróság újonnan eljáró tanácsa pontosan ellentétes ítéletet hozott, mint a korábban eljáró tanács. Boldvai Lászlót és Budai Györgyöt ugyanis bizonyítottság hiányában a befolyással üzérkedés vádja alól felmentette, viszont Tocsik Mártát és a korábban felmentett vádlottakat a vád szerint elítélte. Ezért a közvélemény – amely a megismételt eljárás során nem kapott kellő magyarázatot csekély 342 millió forintnak a párt közeli gazdasági társaságoknál megtett sajátos útjára – az igazságszolgáltatás kudarcaként élte meg a Tocsik-pert. Abból a célból, hogy a büntetőítélkezésben hasonló kudarc ismét be ne következzék, alább kísérletet teszünk majd arra, hogy a Tocsik-per néhány tanulságát levonjuk.
Immáron egy éve a Kulcsár Attila és társai ellen indított nyomozás kelt közérdeklődést, amelynek magam is hatása alá kerültem. Így érdeklődéssel olvastam Mong Attila és György Bence A brókerbotrány titkai című riportkönyvét, amely Szász Károly 2003. június 16-i megveretésével kezdődik, és törvényhozási úton való eltávolításának gyalázatos tervével végződik. Kezdetben úgy véltem hát, hogy köszönettel tartozom Dávid Ibolyának, aki érdeklődésemet e mű iránt felébresztette. Az európai parlamenti képviselő-választás kampánya során ugyanis tényként és következetesen azt állította: a két nagy tömegpárt között paktum jött létre, amely szerint az autópálya-építések költségéből származó illetéktelen hasznon úgy osztozkodnak, hogy 70 százalék az MSZP-t, 30 százalék pedig a Fideszt illeti. Információja forrásaként pedig az idézett műre hivatkozott. Amikor azonban elolvastam a riportkönyvet, megállapítottam, hogy a szerzők csupán mint legendát hozták fel ezt a lehetőséget, amelynek „létére közvetlen bizonyíték nincs” (110–111. o.). Kiábrándító lett hát számomra a pártelnök asszony szájából elhangzó, megengedhetetlen módon pontatlan nyilatkozat. A történtek után viszont mindinkább szükségesnek tartottam az objektíve megvalósult tényállás megismerését. Egyetértek a riportkönyv szerzőinek azzal a megállapításával is, amely szerint Kulcsár Attila „…tisztában volt azzal, hogy a fejében kincset érő információk vannak, amelyekkel ha jól gazdálkodik, még sokat javíthat a helyzetén” (i. m. 130. o.). Miután a kiadatási eljárás következtében hazakerült, a rendőrség előtti vallomástételt azonban megtagadta, viszont az ügyészség előtt hajlandónak mutatkozott vallomástételre. Ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést, vajon tesz-e Kulcsár Attila pizsamás vallomást. Ez a fogalom ugyanis a Tocsik-per anyagának az olvasatában azt jelenti számomra: hajlandó lesz-e a pártfinanszírozás vonatkozásában jelentős tényállás tekintetében felderítő jellegű vallomást tenni? Csak remélni lehet, hogy már a Rejtő E. Tibor kihallgatása miatt a rendőrhatósággal „egy valóságos közjogi konfliktusba” keveredő ügyészi szervek képesek lesznek a tényállásnak ezt a legkényesebb, egyben leglényegesebb részét – szemben a Tocsik-perrel – megnyugtató módon felderíteni, és ennek következtében megalapozott módon a vádat előterjeszteni. A Fővárosi Bíróság pedig, amikor a büntetőper tárgyalásába bocsátkozik, végre levonja-e azt a tanulságot, hogy az ilyen bonyolult és terjedelmes ügy tárgyalását indokolt öttagú (két hivatásos bíróból és három ülnökből álló) tanács elé utalni [Be. 271. § a) pont]. Ez az előfeltétele ugyanis annak, hogy a bíróság – szemben a Tocsik-perrel – képes legyen a büntetőügyben megalapozott ítéletet hozni. A hozandó ítélet pedig közvélemény-formáló jelentőséggel bír majd. Már az idézett mű is helyesen mutat rá arra, hogy „az ellenzéki pártnak – részben a brókerügynek köszönhetően – sikerült megfordítani a közvélemény-kutatási eredményeket”. Az emberek többsége ugyanis nem tisztán gazdasági bűncselekménynek tartotta ezt a bűnügyet, hanem olyan korrupciógyanús esetnek, amelyben politikusok is érintettek (i. m. 177–178. o.). A közvélemény-kutatás eredményének helytálló voltát pedig ékesszólóan visszaigazolják az európai parlamenti képviselő-választás eredményei.
A jó ügyészi munka, majd a megalapozott, a közvélemény számára meggyőző bírói ítélet tehát igenis nagy hatással lehet a közvéleményre, és ellensúlyozhatja a még hatalmon lévő brókerkormány hegemonisztikus törekvéseit. Sőt – alapvető személyi változások árán – előmozdíthatja a szocialista párt olyannyira késlekedő megújulási és modernizációs folyamatát. A közélet megtisztulása, az államhatalmi ágak különválása, közöttük a hatalmi egyensúly helyreállása teszi majd lehetővé a kommunizmus súlyos örökségének a végleges felszámolását, aminek már csupán elhanyagolható epizódja az a következmény, hogy a guggolók szektájának néhány túlélő tagja úgy hatvan év múltán ropogó ízületekkel végre felegyenesedhetik.

A szerző nyugalmazott ügyvéd