A Czeizel-féle béranyaper és utóélete

Czeizel Endre orvos genetikussal, a hetvenes–nyolcvanas évek orvos-médiakedvencével két megrendítő találkozásom volt a képernyőn. Először 1986 tavaszán, a csernobili katasztrófa után – többször, széles, nyugodt mosollyal győzködte az ország lakosságát, hogy semmi veszély nincs, nyugodtan lehet menni kirándulni, felvonulni, friss zöldséget, tejet fogyasztani. Eközben az ország fele a Szabad Európa Rádióból értesült a súlyos veszélyről; tőlünk távolabbi országokban a gyerekeket nem engedték a szabadba, megsemmisítették a friss zöldségeket, nem ittak tejet. Nem tudhatjuk ma sem pontosan, milyen egészségi károkat okozott az ország lakosságának a czeizeli tanács; mi a feleségemmel hallgattunk rá, egész napra strandra mentünk. Magzatkorú gyermekem elenyészett az anyaméhben.
Másodszor a kilencvenes évek elején egy, az MTV 1-en főműsoridőben bemutatott filmben hívta fel az abortuszra készülő válságterhesek figyelmét, hogy gyermeküket szüljék meg, s adják örökbe gyermektelen házaspároknak, akik ezért komoly anyagi áldozatra is hajlandók. Felmutatott egy füzetet, amelyben örökbefogadásra váró szülők nevei voltak feltüntetve, s a nézőben az a kép alakulhatott ki, hogy mindezt az általa vezetett genetikai tanácsadás keretében lehet elintézni. A film akkori és mai véleményem szerint gyermekkereskedelemre biztatott, habár végül a Fővárosi Ítélőtábla családi állás megváltoztatása miatt ítélte el jogerősen az ügy számos szereplőjét, így Czeizel Endrét is egy cselekmény miatt bűnsegédként.
Két életvédő szervezet – az egyiknek a vezetője vagyok – a film miatt etikai eljárást indított Czeizel Endre ellen, amelyben a Magyar Orvosi Kamara megrovásban részesítette az orvos genetikust. A magam részéről ezután befejezettnek tekintettem az ügyet; a célom az volt, hogy nem jogi eszközökkel felhívjam az orvos genetikus figyelmét cselekedetének jogellenes voltára.
Sajnos Czeizel Endre nem fogadta meg a szelíd figyelmeztetést; ennek következménye lett az úgynevezett béranyaper, amelyben hét éven keresztül tizenöt ember állt a büntetőeljárás súlya alatt, nem beszélve számos más anyáról, akiket – a Czeizel-ügytől függetlenül – az ország más bíróságai ítéltek el törvénytelen örökbeadás miatt. A büntetések nem voltak súlyosak – Czeizel Endrét is egyrendbeli cselekményért pénzbüntetésre ítélték –, mégis nyilvánvaló, hogy az eljárás minden szereplőjének a több éven át húzódó büntetőeljárás jelentett komoly megpróbáltatást.
Czeizel most megjelent könyvében foglalja öszsze véleményét az ügyről, a hatósági eljárásokról. Az orvos genetikus az ügy kapcsán két részre osztja a magyar társadalmat: az egyik oldalon „a korrupt és manipulálható rendőrség”, a „következetlen, tévedéseken alapuló ítéletet hozó elsőfokú bíróság” munkatársai, a tanúk – akiket mint vádlott-társakat elítéltek az ügyben –, közéleti személyiségek (köztük Kökény Mihály, Gógl Árpád és Herczog Mária) kerülnek a Czeizel-féle vádlottak padjára, ugyanígy szinte a teljes magyar sajtó. (Így kerül egy kalap alá a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Magyar Hírlap, mivel újságírói elítélték Czeizel szerepét.) A „jó oldalon” kevesebben vannak: Csehák Judit, a Bárándy és Társai Ügyvédi Iroda, az eljárás ellen tiltakozó orvosok és magánszemélyek. Vagyis Czeizel Endre pártállásra tekintet nélkül felosztja az ügyben szereplőket a tevékenységét elítélő és kritikával illető rosszakra és az őt védő jókra.
Miről is szólt az MTI jelentése alapján a béranyaper?
A tényállás szerint 1994 és 1996 között magyarországi nők szülték meg és adták örökbe gyermeküket pár ezer dollárért az Egyesült Államokban. Az eseményeket az Egyesült Államokban élő, magyar–amerikai állampolgárságú Gáti Marianna irányította, aki a Czeizel-perben nem volt vádlott, de az USA-ban megkezdték felelősségre vonását. Vagyis az Egyesült Államok hatóságai is hosszan nyomoztak az ügyben – többek közt ez is okozta az eljárás elhúzódását. Gáti Marianna édesanyja – a harmadrendű vádlott – a magyar fővárosban újsághirdetéseket adott fel, intézte az útlevelek, vízumok beszerzését, illetve a terhességet leplező ruhák beszerzését.
A bíróság jogerős ítélete szerint „Czeizel Endre és titkára – a másodrendű vádlott – közreműködött bűnsegédként a jogellenes külföldi »örökbeadásokban«, ahol tettesként a magyarországi szülőket ítélték el. Az ítélőtábla szerint a szülőknek átadott pénz nem költségtérítés volt, hanem a mértékéből nyilvánvaló, hogy „anyagi haszonszerzést szolgált”.
Czeizel Endre az eljárás kezdeti szakaszát leszámítva végig tagadta bűnösségét, s végül az ítélőtábla is csak egy cselekményben marasztalta el. Álláspontja szerint bár „hibákat követett el”, semmi jogellenességről nem tudott – azt mind munkatársai és mások követték el –, anyagi ellenszolgáltatásban nem részesült, a gyermeküket örökbe adó szülők csak „költségtérítést” kaptak.
Az ügyben a Bárándy és Társai Ügyvédi Iroda valóban kitűnő, eredményes munkát végzett, nemhiába idézi a szerző az ügyvédek védőbeszédeit, beadványait. Bár ez így elég egyoldalú, mert a könyvben a bíróságok marasztaló ítéleteiből, a vádiratból semmit nem idéz Czeizel Endre, csak magyarázza őket.
A legszomorúbb az egész ügyben, hogy az orvos genetikus ma, 2004-ben ugyanúgy meggyőződéssel hiszi jogi ártatlanságát, mint 1992-ben, s az ellenvéleményeket az őt „likvidálni akarók rágalmaiként” fogja fel. Sajnálhatjuk ezért a szerzőt, mint a jogi-erkölcsi korlátot nem ismerő, ultraliberális orvosvezető tipikus példáját. Czeizel Endre láthatóan nem fogja fel, nem érzi át, hogy az ügyben átléphetetlen jogi és erkölcsi korlátokat hágott át, csakúgy, mint más orvosetikai kérdésekben (klónozás, abortusz, művi megtermékenyítés).
Czeizel Endre jogi és erkölcsi hozzáállását az ügyhöz kiválóan bizonyítja munkatársáról, N. Erzsébetről írt véleménye. Őt az orvos genetikus felhatalmazta magánlevelei aláírására, s ezután „legnagyobb csalódására” N. Erzsébet nem ismeri el a bíróságon, hogy ő írta alá a levelet. Kérdés, hogyan hatalmazhat fel egy felelős orvosvezető egy munkatársat a nevének aláhamisítására, s mikor ezt a munkatárs vezetői utasításra megteszi, miért tagadja meg ezt a vezető. Ez jellemző az orvos genetikus magatartására: az ügyben minden beosztottja felelős, mindenkiben csalódott, az elítélt anyák mind felelősek, egyedül ő mint vezető járt el makulátlanul, teljesen jóhiszeműen az ügyben.
Ezért befejezésül néhány kérdést fel kell tenni Czeizel Endrének.
Nem érzi azt, hogy az általa vezetett genetikai tanácsadó – ahol ő és munkatársai állami fizetést kapó közalkalmazottak voltak – tevékenységétől teljesen idegen a külföldre és belföldre irányuló magán-örökbefogadás közvetítése?
Nem érez semmi felelősséget azért, hogy az általa 1992-ben nyilvánosan propagált módszer alkalmazásáért emberek tucatjait vonták hatósági eljárás alá éveken át és ítélték el őket, köztük közvetlen munkatársait, akik az ő irányítása és ellenőrzése alatt dolgoztak?
Könyvében hét „komoly hibát” ismert el munkahelyi vezetőként. Többek között hibájának tartja, hogy egyáltalán vállalta és vezette a nyílt örökbeadást, mert nem volt tisztában a nehézségekkel. Hibájának tartja azt is, hogy rosszul tájékoztatta az örökbeadási lehetőségekről a hozzá forduló anyákat. Nem érzi úgy, hogy az általa elismert „komoly hibák” jogi és erkölcsi felelősséget alapoznak meg? Egy buszvezető pillanatnyi, emberileg elfogadható hibájának súlyos baleset lehet a következménye, amiért komoly jogi felelősség terheli. Mi a különbség az általa elismert komoly hibák és a buszvezető pillanatnyi kihagyása között a felelősség szempontjából?
Miért sérelmezi az ellene folytatott eljárás egyetemi előadáson történt rövid elemzését, amikor évtizedes munkássága alatt számos magyar zseniről kívánta bizonyítani írásaiban, hogy orvosilag elmebetegek?
Végül megkérdezném az általa „gonosz honfitársaknak” nevezett nagyszámú személy egyikeként: nem lett volna egyszerűbb a Magyar Orvosi Kamara baráti figyelemfelhívó megrovása után abbahagyni az egészet? Érdemes volt kitenni magát és emberek tucatjait egy többéves büntetőeljárásnak?
Tudom, kérdéseimre választ nem kapok. Czeizel Endrének mint ultraliberális orvosvezetőnek ismeretlen a jogi-erkölcsi felelősség fogalma. A bíróság viszont ennek ellenére megállapította bűnösségét, bűnsegédként elkövetett egyrendbeli családi állás megváltoztatásának bűntettében.

A szerző intézetvezető egyetemi tanár
(PPKE Jog- és Államtudományi Kar)