A Hiller–Gyurcsány kettős esélye

Bekövetkezett, amire sokan számítottunk. Az MSZP-ben a június 13-i súlyos választási vereséget követően elkezdődött a bűnbakkeresés és -gyártás, s a párt elitjében dúló belháború tétjévé a pártelnöki szék és ezzel a szocialisták 2006-ig követendő stratégiája vált. A kiskirályi küzdelemből a Hiller–Gyurcsány páros látszik ma győztesként kikerülni, de az őszi tisztújításig még számos fordulatra számíthatunk. A Hiller–Gyurcsány páros esetleges győzelme a párt mögött álló exkáder nagyvállalkozók befolyásának növekedését és a jobboldali, piac- és tőkebarát, mindazonáltal posztkommunista szociáldemokrácia eszmei befolyásának megőrzését jelenti. Baloldali fordulatra tehát nem számíthatunk az MSZP politikájában, ami lényegében a mostani pártbéli status quo fönnmaradását eredményezi. Minden megy tovább az eddigiek szerint, csak Kovács László kap majd új, címzetes helyet a párt felügyelte kormányzati posztok valamelyikén.
Eszmei antagonizmus
Szerény generációváltás lesz tehát a szocialisták nagy belső megújulásából, ám a nyolcvanas évek vége óta, kormányzati pozícióban tétován és ötlettelenül képviselt ideológiai, szellemi irány megváltoztatására nem számíthatunk. Az MSZP történetéből, tehát utódpárti karakteréből származó ellentmondás gyakran elkerüli a jobboldali közönség figyelmét, vagyis az, hogy a szocialisták egyszerre a késő kádári technokráciából nagyvállalkozóvá váló csoportok, az államigazgatás késő kádári maradványainak és a globalizációellenes poszt- vagy más néven újbaloldali értelmiség hazai pártja (ez utóbbi és most szerveződő csoport egyébként az egyetlen új, tehát nem örökségként magával hozott szellemi csoportképződmény az MSZP történetében). Mindez azt jelenti, hogy a párt elitjében egyszerre vannak jelen a munkamegosztási hierarchia két szélső pontját elfoglalók képviselői: a pártban és különösen a kormányban meghatározó szereppel bíró gazdasági érdekcsoportok és a peremre szorított, leszakadó társadalmi rétegek fölemelését szorgalmazó (a szocialista táborban kevés hatalmi pozícióval rendelkező) értelmiségiek.
De nem csupán érdekkülönbségről kell e két csoport jellemzésekor beszélnünk, hanem szinte eszmei antagonizmusról, amennyiben korunk talán legjelentősebb átalakulásának, a globalizációnak a megítélésére tekintünk: az MSZP nagyvállalkozói csoportjai ennek a globális méretű átrendeződésnek a hirdetői és egyben nyertesei, közvetlen haszonélvezői közé számítanak, míg az újbalos értelmiség épp azok képviseletét tűzte zászlajára, akik a legtöbbet veszítettek a nemzetközi munkamegosztás globalizálódó átalakulásában.
A hazai újbaloldal szellemi kútfői a főleg nyugat-európai globalizációellenes mozgalmak (pl. Attac), melyek internacionalizmust hirdetnek, erőszakos toleranciakívánalom, imperializmusellenesség és egyben Amerika-ellenesség jellemzi őket. Ehhez az a csavar társul, hogy épp a globalizációellenes mozgolódások a leginkább globalizálódott, a modern kapitalizmus technikai vívmányait kihasználó jelenkori mozgalmak. Mint az utóbbi években megtapasztaltuk (Seattle, Prága stb.), az újbalos mozgalmakat destruktív erőszakosság jellemzi, nemigen van megvalósítható javaslatuk az általuk bírált világrend megváltoztatására, amit viszont sikerült elérniük, az egy jelentős fiatal, elsősorban egyetemista réteg erőszak iránti föllelkesítése, a cél szentesíti az eszközt amorális gondolatának elterjesztése. Új utópiát sikerült megalkotniuk és életre kelteniük, de mint minden utópia, az újbaloldali sem foglal magába működőképes, a demokratikus jogállamiság kereteiben maradó cselekvési programot. A globális és azon belül a hazai újbaloldal eszméinek kritikai vizsgálatakor mindazonáltal nincs könnyű dolgunk. Számos kérdésben ugyanis egyezik a véleményünk, így például az Európai Unió bürokratizálódásának, a senkinek sem felelős globális pénzmachinátorok ténykedésének elítélésében vagy abban, hogy az új magyar köztársaság konszolidálása nem mehet végbe az alsóbb néposztályok jövedelmi szintjének jelentős emelése nélkül.
A nemzet nélkül nem megy
Az újbaloldal által fölvetett problémák jelentős része valós tehát, a megoldási javaslatok – ha vannak egyáltalán – azonban kivitelezhetetlenek. S van persze egy nagyon jelentős különbség is a mai magyar keresztényszociális jobboldali és az újbaloldali gondolkodásban: ez nem más, mint a nemzeti eszméhez való viszony, a nemzetállam politikai keretének megítélése és a nemzet politikai közösségkénti értelmezése. Az újbaloldal – lényegében semmiben sem különbözve a korábbi marxista szellemi irányzatoktól – nem hisz a nemzeti eszme közösségszervező erejében, legalábbis abban, hogy nemzeti közösségek által kikísérletezett megoldások alkalmas válaszok lennének a szociális problémákra. A történelem persze mást tanít: a nemzeti eszme és a nemzetállam éppoly élő és emberi közösségeket szervező valóság, mint volt a mögöttünk hagyott évszázadban, s jó okunk van feltételezni, hogy a nemzeti közösségszerveződést sem valamilyen globális, sem pedig európai politikai közösségképzés nem tudja fölváltani. Európában több száz év óta ismerjük a nemzet politikai keretét, ismerjük korlátait és lehetőségeit, ismerjük nagyszerűségét és torzulásait, de mert ismerjük, ezért kordában is tudjuk tartani. A nemzeti eszme a köztársaság létének és fennmaradásának egyik, ha nem a legfontosabb záloga.
A nemzeti eliteknek régebben is, ma is és a későbbi korokban is döntő szerepük volt, van és lesz a politikai közösség jólétének biztosításában. Nem (csak) azért van tehát szegénység Magyarországon, mert a vállalkozók profitéhségének semmi nem tud gátat vetni, hanem mert az elmúlt közel két évtizedben a nemzeti vagyon jelentős része megsemmisült, s a zsugorodó nemzetgazdaságban a társadalmi küzdelem nem a jövedelmi többlet, hanem a hátrányok újraelosztásáért folyt. E folyamatok előidézésében pedig az MSZP-nek és a mögötte fölsorakozó késő kádári technokratáknak senki máséval össze nem hasonlítható mértékű felelőssége van.
Úgy tűnik, hogy a hazai újbaloldal – a fiatal egyetemisták mellett – azon egyetemi és akadémiai értelmiségiek számára válik egyre vonzóbb szellemi irányzattá, akik eszmélése és tudományos szocializációja a hatvanas-hetvenes évekre esett. Nagy részük marxistaként találta meg helyét a szellemi irányzatok (akkor még meglehetősen szűk kínálatú) piacán, s egy hosszú évtized szellemi hallgatása, visszafogottsága után az újbaloldali gondolatok megjelenésével látják elérkezettnek az időt, hogy régi gyökerű s alkalmasint elavult rendszer-és világrendszer-kritikai világlátásuknak az újbaloldal nyelvén megszólalva, újbaloldali gondolati keretekbe illeszkedve adjanak hangot. Kétségtelen, hogy az elitértelmiségnek ez a része soha nem állt teljes mellszélességgel az 1989-ben megszülető köztársaság és újkapitalizmus mellé, de úgy tűnik, mára még azt a kevés támogatást is visszavonni készül az új Magyarország köz- és társadalmi állapotától, amit a rendszerváltoztatás első éveiben még megadott. Mindez új helyzetet eredményez a magyar baloldalon, hisz az önmagát baloldaliként definiáló értelmiség legitimációs támogatása nélkül baloldali politikai csoport nehezen állhatja meg a helyét a pártok versenyében. A párt vezetését most átvenni készülő csoport úgy tűnik, tisztában van ezzel, s néhány bekezdés erejéig teret szentelnek az újbalos gondolatoknak a szellemi megújulás kulcsdokumentumául szánt Hiller-tézisekben.
Az újbalos értelmiség lehetőségei
Megforgatja-e a világot, s benne Magyarországot az új értelmiségi divatirányzat, az újbaloldal? Aligha. Nemigen van közgazdasági alátámasztottsága, hiányzik a megvalósítható és a történetileg kialakult gazdasági és társadalmi kereteket, erőviszonyokat figyelembe vevő politikai programja. Szellemi pezsgést okozhat, főleg a társadalomtudományokban és a bölcsészek körében a globalizációellenes újbaloldal – most már hazai – megjelenése, a szocialista politikusoknak – ha máshova nem, retorikájukba – be kell építeniük az újbalos gondolatok némelyikét, ám a rendszerváltoztatás hosszúra nyúlt évtizedében kiformálódó új Magyarország konszolidálásához, széles társadalmi bázisú elfogadtatásához kevéssé fog tudni hozzájárulni. Abban viszont közreműködhet, hogy a Magyar Szocialista Párt elitjében a baloldali értékeket nem csak fügefalevélként alkalmazó politikusok nyerjenek teret, s egy ilyen változás a politikai közösség egészének előnyére szolgálna. A mai szocialista belhelyzetben azonban még ez is túl nagy feladatnak tűnik.

A szerző szociológus, közgazdász