Az MSZP továbbra is csak beszél, beszél…

Az európai parlamenti választás eredménye a 2006-os országgyűlési választásokig váltóállításként határozza meg a pártokat körülvevő politikai erőteret. Az eredmény két parlamenti pártban is két fontos kérdés eldöntésével járó belső vitát váltott ki. 2006 közelsége miatt ezeket a kérdéseket még az idén tisztázni szeretnék, így az MSZP és az MDF a nyarat a következő választásokig követendő stratégia(program) kidolgozásával és az ezt a választók előtt a legsikeresebben képviselő személyek kiválasztásával tölti.
A jobboldal szempontjából 2005 nyara lesz a vízválasztó, hiszen ez az egyéni választókerületekben indítandó jelöltek kiválasztásának ideje. Ekkorra kell(ene) a polgári oldal pártjainak megállapodásra jutniuk arról, hogy az adott körzetben a Szövetség vagy a fórum jelöltje számít-e esélyesebb befutónak, és ezért melyik párt indítson (akár közös) jelöltet. A választókerületekben eddig kevéssé ismert jelölteket ugyanis fel kell építeni, meg kell ismertetni a (szavazó)közönséggel, és nekik is fel kell készülniük a politikai üzem új kihívásaira. Fogadjuk el, hogy az MDF vezetése és a Lakitelek munkacsoport tagjai is a polgári oldal sikeres szerepléséért szállnak ringbe. Az MDF-en belüli vita – szerencsés esetben – ezt is eredményezheti. 2006-ig még sok minden történhet. Az eddigi országgyűlési és más választások eredményeit elemezve, valamint ezek alapján elkészítendő új közvélemény-kutatások segítségével viszonylag pontosan megbecsülhetők a jobboldali pártok és jelöltek indulási esélyei. Hasonló munka zajlott az 1998-as választás előtt is a Fidesz körüli agytrösztökben, amelyek kiteljesedését a Kormányzás 2000 program jelentette.
Ameddig azonban a már akkor is kormányzásra készülő Fidesz a Horn-kormány hibáiból próbált tanulságokat levonni és egy jobb, hatékonyabb kormányzati rendszer körvonalait kidolgozni, addig a 2002 forró tavaszán felkészületlenül és szűk többséggel hatalomra kerülő baloldal mintha a polgári kormány által bevezetett politikatechnikai újításokat venné csak át. A másolás azért sem sikeres, mert nem az egész kormányzati filozófiát és az egyedi megoldások mögötti mélyebb összefüggéseket vették át, csupán az azokat a felszínen megjelenítő fogásokat. Ezért nem érezhető hitelesnek a balliberális kormány politikája, ezért tűnik az ablakon kidobott pénznek minden, a kormány „eredményeit” az adófizetők pénzén népszerűsítő plakát és reklám.
Az MSZP megújulását célzó vita őszinteségét és a baloldal által vallott értékeket (igazságosság, szolidaritás) megkérdőjelezni nem csupán politikai ügyetlenség lenne, hanem több százezer szavazó arculcsapása is. A baloldal nagy szerencsétlenségére a gond nem a – kétségkívül jó – szándékkal, hanem annak kivitelezésével és megvalósításának módjával van. Ez is az állampárti örökség része, hiszen ha jól emlékszünk, volt egy szocializmusnak nevezett társadalmi modell, amely szintén nemes célokat tűzött ki maga elé, ám megvalósítása finoman szólva is kudarcba fulladt.
Az MSZP továbbra is csak beszél, beszél. Az EP-választás előtt a két száznapos osztogatást igyekeztek a szavazók emlékezetébe hívni. A fizetés- és nyugdíjemelések szükségszerűségét senki nem vitatja. Az viszont igencsak álszent magatartás, amikor pár száz vagy néhány ezer forintos (gyakran egyszeri, a nyugdíjba be sem épülő) adományokkal próbálják az inflációt többszörösen meghaladó áremeléseket kompenzálni. Aki a legmagasabb áfakulccsal súlyosbított villanyszámlát fizeti, vagy BKV-bérletet vesz, a saját bőrén érzi ezt.
A „jóléti rendszerváltozás” újabb és újabb szakaszainak meghirdetése a szocializmus építésére emlékeztet. Akkor is újabb és újabb szakaszok következtek, ám az eredményen ez vajmi keveset változtatott. Talán azért is utalnak mindig visszafelé, mert az elosztható pénz kiáramlásának az ijesztő mértékű államadósság kemény korlátot állít. Így szűk kormányzati mozgástér marad a hangulatjavításra. Magyarország ugyanis csak 2007 után kap jelentős összegű EU-támogatást. Ez a tény felértékeli a következő kormányzati ciklust, hiszen az elosztható nagy mennyiségű uniós fejlesztési forrás a rendszerváltozás óta talán először hordozza magában az ország minden társadalmi rétege által érezhető fejlődés és a két cikluson keresztüli kormányzás lehetőségét.
Az EU-források elköltésének kulcsa tehát a 2006. évi választások megnyerése. Pont ebben rejlik az MSZP dilemmája. Ameddig a hírek szerint Gyurcsány Ferenc a kormányzati pénzköltést irányító miniszterelnöki posztot ambicionálja, addig valakinek pártelnökként még előbb meg kell(ene) nyernie a választást. Az MSZP most októberben megválasztandó új elnöke ezek szerint egy felettébb hálátlan feladatot vesz át. Talán ezért nem is nagyon látunk fajsúlyos politikust a jelöltek között. Ki vállalkozna ugyanis arra, hogy a kormány ügyeibe való belelátás és befolyás nélkül vállaljon politikai felelősséget a kormánykoalíció munkájáért? És akkor még nem is beszéltünk az SZDSZ-ről, amely – az MDF-hez hasonlóan – addig érdekes a média számára, ameddig a térfelén lévő nagyobb párttal vitatkozik. A szabad demokraták – tanulva 1994 utáni sorsukból – a 2006-ig hátralévő időben most ugyanis valóban kiléphetnek a koalícióból. Ez a döntés – új választások mellett – pártjuk politikai túlélését is biztosíthatja. Az SZDSZ–Fidesz-közeledésben, esetleges koalícióban gondolkodókat azonban emlékeztetni szeretném az SZDSZ 1994 utáni szereplésére. Az egykor egymillió szavazó támogatását élvező párt az utódpárttal – a parlamenti matematika szabályai szerint szükségtelenül – kötött koalíciója miatt tartósan hétszázezer szavazót veszített.
Mint látjuk, az MSZP-re több oldalról jár rá a rúd. Az eddigi receptek már nem alkalmazhatók, a Fidesz visszatérése már csak a betelefonálós műsorok hallgatói között okoz páni félelmet. A következő választásokon már nem számíthatnak a (mindenkori) kormányzati munkával szembeni elégedetlenségre sem, sőt ezzel most éppen nekik kell szembesülniük. Ezt a protestmagatartást próbálták az EP- vagy éppen az 1998-as választás tétnélküliségével semlegesíteni.
Kitörési pontnak látszik a szocialista verbalitás újabb terméke, az Új magyar szociáldemokrácia című vitairat. Ez leginkább a nyugati baloldal Clinton, Blair és Schröder nevével fémjelzett megújítási kísérleteinek kései utórezgéseként tekinthető. Időzítése sem lehet véletlen. Miután a Szövetség egyedüli magyar pártként mutatta be (Szabad) Európa-programját, a hónapok óta formálódó Hiller-papírt is bemutathatták volna a júniusi megméretés előtt. A választás döntetlen kimenetele vagy egy vereség azonban az új program (és annak kidolgozói) számára is kudarcot jelentett volna, ezért biztos, ami biztos alapon, megvárták a jelenlegi pártelnök bukását hozó nyarat.
A vitairat első eredményeként szembeötlő, hogy a „politikai megrendelés”, „munkahelyteremtés” és hasonló kulcsszavak összehangolt használatával ismét egységesedett a kormányzati kommunikáció. A balliberális kormány mellett az MSZP mint párt is aktivizálta magát. A Hiller-papírhoz hasonlóan a párt műhelyeinek javaslatait is csak a számukra bizonytalan kimenetelű EP-választás után hozták napvilágra. A számos épkézláb, főként munkahelyteremtő intézkedés mellett a 30-40 ezer embert érintő legmagasabb adósáv javaslata két célt szolgál. A rendszerváltozás vesztesei gazdagságellenességének kiszolgálása mellett teljesül az a követelés is, hogy az átlagjövedelem ne essen a legmagasabb adókulcsba. Így a havi bruttó 160–210 ezer forintos átlagkeresetekre jövőre javasolt átlagosan 10 százalékos adóösszeg-növekedés helyett az évi hatmillió forint fölötti jövedelmek 48 százalékos adókulcsa uralja a médiát. Ha gazdagjaink közül eddig még csak kevesen gondolkodtak el azon, hogy állandó lakhelyüket az egységesen alacsony adókulcsot alkalmazó Szlovákiába helyezzék át, most talán többen lesznek.
A magas adókat a költségvetés korlátlan étvágya gerjeszti. Az ország szerencsétlenségére azonban az állami költségvetés adóforintjaiból és a külföldi hitelekből vajmi kevés kézzelfogható dolog épül. Az autópályák példáján láthatjuk, hogy ezek is nagyon drágán. A versenyképesség és tőkevonzó képesség javítása nem lehet öncél, csupán eszköz. Ameddig az MSZP nem tud a polgári oldal 1998–2002 közötti kormányzásához hasonló országépítő programot felmutatni – eretnek gondolatként felvetve: a kormányzati pozíció birtokában megvalósítani –, addig csak a hatalom birtoklása és megtartása marad politikai célja. És ez 14 évvel az első szabad választások után nagyon kevés.
Talán ezt érezték azok a politikával addig keveset foglalkozó polgárok is, akik 2002-ben a két forduló között, majd a választási alulmaradás után nem engedték el egymás kezét, és polgári köröket alkottak. Ez a 163 ezer tagot számláló önkéntes mozgalom alulról építkezik, és különböző hátterű, világnézetű embereket köt össze. Céljuk a balliberális politika alternatíváját képező, egyszer már sikeres polgári Magyarország eredményeinek megóvása és egy újabb jobboldali győzelem esetén a félbeszakított építkezés folytatása.

A szerző politikai elemző