Az oktatásügy lehangoló jövőképe

Befejeződött ismét egy tanév. Ilyenkor meg kell állnunk egy pillanatra, tisztázni, értékelni, mit is viszünk be a nyugati nagy közösségbe, ahol feltehetőleg sokféle oktatási modell működik jól-rosszul, elfogadásra kínálva önmagát a most belépőnek.
Itthoni helyzetünk nem sok optimizmusra ad okot. Iskoláinkat, a magyar oktatásügy máig fontos terepeit akár hadszíntérnek is nevezhetnénk. Hadszíntérnek, ahol különféle csoportok állnak egymással szemben, ahol mindezek ellenére a főcsapás irányainak kijelölése szigorúan átgondolt stratégia szerint történik. Talán érdemes foglalkozni ennek lényegével.
Társadalomban élünk. A társadalmi lét nem tagadhatja meg a múltat, nem tévesztheti szem elől a jövőt. Az események sokkal előbb kezdődnek, mint ahogy megtörténnek, hosszabb távon is hatnak. Az iskola a társadalom számára képez utánpótlást, eddigi tapasztalataink szerint olyant, ami a mindenkori hatalomnak megfelel.
Hazánk hatalmai az elmúlt 50 év alatt pregnánsan meghatározták oktatásunk céljait. Determináló tényező az a szomorú valóság, hogy ezen időszak alatt szuverenitásunk csak látszatként létezett. Korábban a keletről jött megszálló hatalom törekedett saját elnyomó ideológiájának érvényesítésére nagyon is jelen lévő fegyvereinek árnyékában. Napjainkban láthatatlan hadseregként nehezedik ránk a nyugati modernizációs szabadelvűség gazdasági, gondolati, eszmei agresszivitása. Mindkét periódusban nyíltan és leplezetlenül megkezdődött a tudat átprogramozása, a társadalom átalakítása, a régi intézmények lebontása. Együttműködők bőven akadtak, a gyarmati törekvésekkel azonosuló túlteljesítő kiszolgálók. Ők lelkes tudatossággal vették át a gyarmati lét ideológiájának megfelelő stratégiákat is. Így silányult iskolarendszerünk az alattvalóképzés intézményévé. Ehhez le kellett dönteni, meg kellett csúfolni minden olyan értéket, ami hajdanvolt híresen eredményes oktatási rendszerünk sarokkövét képezte.
Először is szét kellett rombolni a családokat, az anyaszerep lejáratásával nagyszerűen sikerült az akció. Azután meg kellett fosztani az embert szellemi arculatától, száműzni az Isten-nélküliség mindennél tragikusabb magányába. Majd kiirtani a nagyobb közösséghez, egy néphez, nemzethez való tartozás értelmi és érzelmi kötődésének vágyát. A magányos individuum nagyon könnyen manipulálható. A fenti tendenciák máig érvényesülnek, hatásuk a legérzékenyebben reagáló közegben az oktatásban jól lemérhető. Itt tükröződik a mai magyar élet minden baja, betegsége. Nincs külön felnőtt és ifjúsági társadalmi kórság, okai azonosak. Az iskola mindkét feladata – oktatás és nevelés – kölcsönhatás a tanuló és a tanító között, közvetítő kontaktust létesítő a tananyag. Érdemes néhány gondolat erejéig foglalkozni mindhárom elemmel.
Kezdhetnénk az emberi tényezővel, kik kiket tanítanak, milyen a mai iskolások viszonya a tanuláshoz, mik a szükséges és elegendő feltételei a tudás – ami nem csak információt jelent – jó hatásfokkal történő átadásának?
Olyan szerencsés generációhoz tartozom, amely még a konzervatív idők „avítt” típusú iskoláiban szerezte meg az alapismereteket a régi szemléletű tanerőktől. Majdnem mindőjükre emlékezem, sok-sok év eltelte után is. Ez a tény, az emlékezés már önmagában is sokat mond. Ezek a pedagógusok nyomot hagytak, mert hibáikkal és erényeikkel együtt egyediek voltak, személyiségek, megáldva a sugározni tudás képességével. Másokkal össze nem téveszthető entitások, akikre nem lehetett oda nem figyelni. Elhivatottak voltak a tudás átadására, hitelesek, igazmondók, így voltak meggyőzőek. A biztos szakmai ismeret természetesnek számított.
Nincs jogom ítélkezni a máról. Tapasztalataimat azonban megoszthatom. Ma sokan vannak a pedagóguspályán, de kevés köztük a választott. A súlyos gazdasági okokkal magyarázható kontraszelekció meghozta hatását. Kára szinte felmérhetetlen. Fiatal pedagógusokról lévén szó, nem lehet elfeledni azokat a körülményeket, amik ezernyi ellentmondást felvető, kevés alternatívát kínáló történelmi alagútba lökték ezt a generációt. Sokuk mintegy kényszerpályán sodródott csak a katedra felé. Illúzió, felelőtlen ábrándkergetés azt hinni, elvárni, hogy ők sértetlenül, horpadások nélkül kerültek ki az utóbbi fél évszázad olvasztókemencéjéből. A diktatúra megtette hatását. Ez a valóság. Az oktatási folyamat alanya a tanuló ifjúság. Vajon milyen is igazából ez a sokat bírált, gyakran ostorozott, esetleg csak a külsőségekből megítélt nemzedék?
A társadalmi, politikai környezet hatása fokozottan érvényesül a nevelendőkre. Mélyebben, tartósabban sérülnek. A diktatúra lázadni tanította őket, de disztingciós készségük nem mindig működött megfelelően. Sokszor csak az ellentmondás adta szabadságérzésért utasítanak el mindent, taszítják el a jó szándékú segítséget is. Ez korlátozza nyitottságukat az intézményesített, iskola közvetítette tudás befogadására. A liberalizmus a személyi szabadságot oltárra emelő téveszménye elhitette velük, hogyha minden kötöttséget levetnek, boldogok lesznek. Nem vették észre a csapdát, amibe a hangzatos szólamok álprófétái csalták őket. A függetlenség látszata a magányt rejti, pőrén, egyedül állnak, támadhatók. Nem védi őket a hagyomány, az öregektől átvett tapasztalat, az elavultnak bélyegzett morál. Ők a tudatlanok, tapasztalatlanok, a legnagyobb vesztesei az országos méretű becsapósdinak.
Gyengén sugárzó kényszer szülte közvetítők az egyik, alig befogadók a másik oldalon. Így válik sajnos sokszor ellenérdekű féllé, alkot két tábort pedagógus és tanítvány, holott természetes szövetségesekké kellene összeforrniuk. Pedig a tudás átadása, a személyiséget, világnézetet formáló nevelői munka a legharmonikusabb kapcsolatot igényelné tanító és tanítvány között, ha ez nem működik, nincs olyan hipermodern módszer, elv, taktika, amivel eredményt lehetne elérni.
Eddig csak az oktatás emberi tényezőiről beszéltünk, hátravan a tananyag, a matéria kérdése. A mit és mennyit tanítsunk problémája. Kapkodó zavarodottság küzd a józan ésszel ezen a területen. Számtalan tankönyv és szerző vív egymással a legnagyobb példányszámért. Két dolgot érdemes lenne megfontolni. Tantárgyat és nem tudományt oktatunk középiskolában, az utóbbi az egyetemek dolga. Az anyag mennyiségét limitálni kellene úgy, hogy adjon tájékozottságot az általános műveltség szintjén, de szilárd alappal indítsa a továbblépni akarókat. A jelenlegi oktatástervezők sokszor elfelednek a jobb sorsra érdemes oktatottak életkori sajátosságaira figyelni. A középiskolások absztrakciós készsége speciális, terhelhetősége véges. Tobzódunk a tantárgyi maximalizmusban, csodálkozunk a minimális eredményeken.
Gondjaink szaporodnak. A kudarc felhalmozódik, megkeserít. Elvész a jó munka öröme. Az új ismeret megértésének intellektuális élménye nem sűrűn jut osztályrészül a nem kimagasló képességű, de szorgalmas derékhadnak. Nem csoda, hogy örvendeznek, amikor véget érnek a tanulóévek a nem értem, nem szeretem tárggyal egyetemben. Paradox módon az iskola a tudás közvetítőjéből a tudás elutasításának forrásává lesz. Kialszik a kíváncsiság a dolgok lényegnek megismerésére, a világ csodái érdektelenné válnak. Felnőttként olvasni tanulni felesleges, hisz ez szellemi erőfeszítést igényel. Vannak könnyebben elérhető, több hasznot hozó értékek is.
A kör pedig bezárul. Iskolarendszerünk megfelelt a hatalom stratégiájának. Kitermeli a pénzorientált elitet, és a szellemileg gúzsba kötött alattvalók mindenkor és mindenre manipulálható tömegét. A jövőkép lehangoló. Rajtunk múlik, hogy ne váljon valósággá.

A szerző nyugalmazott tanár