Értjük-e az Egyesült Államok politikáját?

A normandiai partraszállás ünnepségeinek volt egy különös és különleges epizódja. Az a pillanat, amidőn Gerhard Schröder beszélt. Schröder az első német kancellár, aki valaha részt vett a normandiai ünnepségeken. S hatvan esztendővel a második világégés után ez a kancellár azt mondja: Németország háborús veresége nem vereség volt, hanem
– felszabadulás a németek számára. Magyarán: az amerikaiak – és szövetségeseik – megszabadították a németeket és persze a világot is a rút diktátortól. Fájdalmas volt, szenvedett mindenki, emberek haltak meg, háború dúlt, de… demokrácia született a romokon. Nemcsak katonai győzelem volt az, hanem erkölcsi diadal is…
Milyen hamar megfeledkezünk mi, európaiak az elmúlt évtizedekről! Arról például, hogy Amerika nemzetközi biztonságot garantáló szerepvállalásának első számú kedvezményezettje éppen a vén kontinens volt; arról, hogy jórészt a Marshall-segélynek köszönhető a háború utáni újjáépítés és jórészt éppen Amerikának köszönhető Európa újraegyesítése is, mert hiszen a második világháború után Washington épített ki katonai védőernyőt a kontinensen a szovjet agresszióval szemben, segítve ezzel Európa pályára állását; arról, hogy Washington tartotta fenn azt a katonai (és gazdasági) nyomást, amely végül is a szovjet impérium összeomlásához vezetett, miközben a vén kontinensen a meghatározó politikusok is kiegyeztek volna a status quóval, sőt, akár még a kelet-európai és nyugat-európai társadalmi rendszerek közeledéséről szóló zavaros konvergenciaelmélettel is…
S milyen könnyen halljuk meg – ráadásul dübörögtetően – az amerikai birodalomról és felsőbbrendűségről káráló hangzatosságokat. Hogy az amerikaiak felsőbbrendűnek hirdetik magukat és kultúrájukat, hogy liberális világképük fenyegeti a világot, hogy az amerikai birodalom is – miként valaha a római vagy a közelmúltban a szovjet – összeomlik… Haj-haj!
Az emberfiának már-már az a benyomása, mintha a honi sajtóban (is) Kovács Lászlók valahai cikkeit olvasná, új hangszerelésben, de a valahai Pártélet vagy Társadalmi Szemle gondolatvilágában és nyelvezetében-stílusában. A gaz és imperialista Amerikáról.
Az emberfia már-már azt gondolná, hogy mindenki bolond baloldali lett, mint Michael Moore, a magát filmrendezőnek hirdető, radikálisan baloldali füllentgető publicista. Aki újabban egynémely európaiaknak is kedvence. Hogyisne, hiszen szidja Bush elnököt és a republikánus kormányzatot. Akit és amelyet ugyan lehet bírálni, nem is egy ok van rá, csak hát nem úgy és főleg nem azért, ahogyan és amiért, teszem azt, Moore és a divatosan Amerika-ellenesek teszik.
Az Egyesült Államok ugyanis nem a kulturális hanyatlást modellé emelő ország, rendszere nem despota, világképe nem liberális (legkevésbé az a jelenlegi kormányzaté), közerkölcse és társadalmi kohéziója egyáltalán nem látszik megrendültnek (vagy legalábbis nem jobban, mint – példának okáért – a franciáké), s ebben az országban nem a romlás virágai tenyésznek, amelyek afféle birodalmi összeomláshoz vezet(het)nek. Nem így van. Tényleg nem. Amerika összetett, korántsem homogén ország.
Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok kormányzata randa háborút indított Irak ellen. Indokolatlan, oktalan, buta háborút. Megszállt egy országot, ahol a diktátortól történt megszabadulás katarzisa ezért csak pillanatig tartó volt, ráadásul aztán – nem úgy, mint a második világháború utáni Németországban – nem demokrácia, hanem zűrzavar és polgárháborús állapotok köszöntöttek be. Valljuk be, ma még nem tudható, mi (volt) ennek a háborúnak a valódi oka. Vannak, akik szerint Bush elnök a neokonzervatívok bábfigurája, mások üzleti érdekeket sejtetnek. Megint mások lélektani magyarázatokat vélnek a háttérben, mondván, a Bush fiú be akarta volna fejezni azt, amit a papa nem tudott… Nem tudható pontosan, milyen és mekkora az agresszív és kérlelhetetlen neokonzervatívok súlya az amerikai kormányzati döntésekben. Nem tudható pontosan, hogy – kissé leegyszerűsítve – egyszeri háborúról van-e szó, és Irak után Amerika kivonul a térségből, vagy valóban valamiféle komoly törekvések lesznek a Közel-Kelet átrajzolására, s ezzel netán már Kína leendő és várható körbekerítésének első jelei mutatkoznak.
Nem tudható pontosan egynémely világpolitikai döntés háttere – mert nem ismerjük pontosan, és nem értjük teljesen George Bush elnököt. Aki a déli Texasból jött, mélyen vallásos és erősen ideologikus. De vajon nem szintén Délről (Kaliforniából) jött-e a hidegháborút részben megnyerő Ronald Reagan, aki ugyancsak mélyen vallásos és erősen ideologikus volt, s akit ugyancsak ilyen vehemensen – s csaknem ugyanazokkal a jelzőkkel és ugyanazok – támadtak annak idején? Meglehet egyébként, hogy ő – például Irak ügyében – bölcsebb lett volna, mint ifjabb Bush, de hát az ő elnöksége idején Amerikát nem is támadta meg senki.
Sok-sok mindent nem ismerünk hát, és látjuk a pillanatnyilag tévesnek látszó döntéseket. De csak azt látjuk? S csak Amerika esetében látjuk? Vajon 1962-ben ki fogta be azt a repülőgépet, amelyen az algériai Nemzeti Felszabadítási Front vezetője, Ben Bella ült, ártatlan civilekkel együtt? Vajon a marokkói Ben Barka-gyilkosság hátterében ki segédkezett? S vajon Párizs nem volt részese a ruandai népirtásnak, amelyben egymilliónyi embert mészároltak le tervszerűen és előre megfontolt szándékkal? Ki is sürgölődött, hogy egyben tartsa, mindenáron, a titói Jugoszláviát? Vajon a francia békefenntartók nem ludasak abban, hogy futni hagyták a háborús bűnösként körözött Radovan Karadzsicsot? Vajon a felvilágosodás bölcsőjeként is ismert Franciaország jogosan tetszeleg az emberi jogok szülőhazája és őre szerepében? S könnyű szívvel hozzátehető: az egyébként élénk és pezsgő francia szellemi élet, bizonyos vonatkozásokban, zártabb és merevebb a mostanság nagyon is bírált amerikainál…
Michael Moore minderről még nem csinált dokumentumfilmet.
Amerika egyáltalán nem látszik – sem közelről, sem távolról – romlott és düledező birodalomnak. A római birodalomban vagy a szovjet impériumban a despotizmus romlásának virágai szívták el az életerőt; egyik formáció sem volt különösebben demokratikus. A császárság Rómája vagy az erőszakkal egyben tartott Szovjetunió szükségszerűen bukásra, vagy ha úgy tetszik, átalakulásra ítéltetett. Az Egyesült Államok nem erőszakkal egyben tartott, diktatórikus rendszer, s minden tévedése ellenére is szabad ország és működő demokrácia. Megkockáztatandó: egynémely európai államénál is jobban működő demokrácia… Vannak átmeneti korlátozások, úgy bizony; terroristaveszélyes idők a mostaniak. De újfajta jognyirbálás akad brit földön is; s fenyegetettség esetén Párizs utcáit úgyszintén elárasztják a rohamrendőrök.
Ennek az országnak – tudniillik az Egyesült Államoknak – a kulturális ipara termel valóságshow-kat és hollywoodias Schindler listáját, de dicsekedhet Arthur Millerrel és Norman Mailerrel. Vagy Toni Morrisonnal. Hogy csak a kortársak említtessenek. Ennek az országnak az ipara versenyképes, polgárai tanulékonyak és mobilak, a munkaerőpiacon is, és hát vannak, bizony, dúsgazdag, feneketlen zsebű nagytőkései is. Meg korporatív visszaélései is. Ilyen a kapitalizmus. Ennek az országnak a katonai és technológiai képességét és felkészültségét láthattuk Boszniában, a koszovói légicsapásoknál vagy az afganisztáni háborúban (ahol például Németország egész egyszerűen képtelen volt békefenntartóinak több mint a harmadát Kabulba szállítani anélkül, hogy orosz és ukrán repülőket bérelt volna). Ennek az országnak a polgárai, legalábbis a túlnyomó többségük, hívő ember; az amerikai kisvárosokban vasárnaponként ünneplőbe öltöznek, és elmennek a templomba, asztali áldást mondanak, és ellenzik az abortuszt és az azonos neműek házasságát. Konzervatívok. És támogatják Bush elnököt. Amerika pedig a kisvárosok országa.
Mindezt lehet megkérdőjelezni, sőt, utálni is.
De ez az ország hanyatlik?
Az a baj, hogy Európa rögvest bigott baloldalivá vedlik, ha Amerikáról van szó. Kompenzálás? Kisebbségi érzés? Rossz információk? Ismerethiány? Szellemi restség?
Tény, hogy nem látszunk érteni és megérteni Amerikát. Nem értjük, hogy az amerikaiak többsége miért támogatja mégis a határozott és konzervatív George Busht – az ingatag véleményű és nagyon is liberális (Európában komilfó) Kerry ellenében. Nem értjük az amerikai társadalom mély rétegeinek konzervativizmusát, nacionalizmusát (figyelem: ez nem negatív érték) és gyakorlatiasságát. Nem értjük Amerika háborúit – talán mert történelmi ismereteink hibádzanak, vagy mert mindösszesen elfeledtettek –, s nem emlékezünk arra, hogy például a leigázott Japánt hogyan is segítette meg az Egyesült Államok az úgynevezett kis Marshall-segéllyel úgy, hogy a háború után másfél évtizeddel a felkelő nap országa már kifejezetten demokráciában és jólétben élt. Vagy nem akarjuk érteni mindezt. Hiszen, végül is, sokkal kényelmesebb sztereotípiákban gondolkodni.
Mindez persze nem menti a vitatható iraki hadjáratot, a nemzetközi jog semmibe vételét, a hatalmi arroganciát.
De Amerika nem is ez.
Mégis, nagyon könnyen meglehet, hogy Bush elnököt újraválasztják. S akkor el kell kezdeni megérteni Amerikát. Az igazit.