Korunk Hegedűs hadnagyai

Televíziós híradók arról tájékoztatnak, hogy a szombathelyi Berzsenyi Dániel (volt tanárképző) Főiskolán néhány hallgató hamisított nyelvvizsga-bizonyítványt mutatott be, és ezzel próbált diplomát szerezni. A lebukást a bizonyítványban csúfoskodó helyesírási hiba okozta. A bemondó megnyugtató hangon rögvest hozzá is teszi a hírhez, hogy a diákok ellen nem indítanak eljárást, mivelhogy nem ők maguk hamisítottak.
Ejha, valószínűleg nem értettem jól, talán túl fáradt vagyok így a vizsgaidőszak végén? Nézem másnap az újságot, és nem hiszek a szememnek. A Magyar Nemzet szinte szó szerint megismétli az előző esti híradó szövegét. Vagyis hogy a diákok ellen nem indítanak eljárást, mert nem ők hamisítottak. Így, ilyen magától értetődő módon. Ez az a mondat, amely nem hagy nyugodni. Nem mintha ellenségeim volnának ezek a diákok, hiszen nem is ismerem őket. Hanem mert ott lappang mögötte mindaz a gyalázatos képmutatás, amelyben élünk, és amelyet sokan mindinkább elviselhetetlennek érzünk. Felhívom gyorsan néhány ismerősömet: ők vajon hogyan vélekednek az esetről. Van, aki meghökken: hogyhogy? Bűn és bűnhődés már elfedett fogalompárrá lett? Mások megadóan legyintenek: mit csodálkozol – mondják –, fejétől bűzlik a hal…
Miről is van itt szó? A diákok bizonyára pontosan tudták magukról, hogy nincs érvényes nyelvvizsgájuk. Ezt általában tudja magáról az ember, még az is, aki nem járt főiskolára. Nyilván azt is tudták, hogy enélkül nem kapnának diplomát, különben nem adtak volna be álbizonyítványt. És mivel a diploma kellett nekik, hát szereztek maguknak. Pénzért, barátságért, egyébért cserébe? Mindegy. Akárhogyan is: csalással, vagyis tisztességtelen úton. Ez esetben tökéletesen mindegy, hogy ők maguk fogták-e a tollat, amely kiállította a hamisítványt, vagy olyan valaki, aki üzletszerűen műveli a becsapást. A megrendelők (a felbujtók) ők voltak. A lényeg az, hogy ők maguk, azaz a végzős diákok teljes tudatossággal követtek el csalást. Amelynek eredményeképpen jogtalan előnyökhöz (diplomához és diplomás állásokhoz) juthattak volna – ha le nem buknak. De lebuktak…
A bűn büntetést (és bűnhődést) von maga után az antik görög drámákon nevelkedett Európa erkölcsi normái szerint. Dosztojevszkij vagy Arany János ugyanezt az örök törvényt tanítja másfél évszázada. Ám mi a következménye a mi XXI. századi diákjaink csalásának? Semmi. Dehogyis indul ellenük eme ősi bűn elkövetése miatt eljárás. Még csak egy erősebb szó se illesse őket: hisz nem tettek semmi rosszat. Majd produkálnak egy hiteles (újabb hamisítvány?) bizonyítványt valamikor, átveszik a diplomájukat, és mehetnek békével. Még erkölcsi bizonyítványt is kapnak majd. És talán besétálnak egy iskolába tanárnak, aki – mint tudjuk – nemcsak az elmét élesíti, hanem neveli is a gondjaira bízottakat. Ők lesznek azok, akik gyermekeink erkölcsi nevelését végzik majd, a pedagógia bevált receptjei szerint elsősorban példamutatással.
A hazugságot, az árulást, a csalást valamikor megvetette és mélyen elítélte az egészséges erkölcsű társadalom. Jókainak nem egy hőse viselt magán méltán bélyeget váltóhamisításért. Nyilas Misi is megszenvedte a csalást, de erkölcsi fölénye győztessé emelte mégis a vesztes pozícióból. Prosper Mérimée világhírű kisregényében Mateo Falcone az egyszülött fiával végez annak megbocsáthatatlan hazugsága miatt. Az Egri csillagok Hegedűs hadnagya pedig életével fizet az árulásért. Pedig egyikük sem akart másoknak ártani, csak épp egy kicsiny előnyhöz jutni a nehézzé vált világban… A még romlatlan, ép erkölcsű iskolás gyerekek megrendülnek ezekkel az emberi tragédiákkal szembesülve. Megrendülnek, de elfogadják a büntetés jogosságát. Tudják, ösztöneikben érzik, hogy az igazságosság, mint európai civilizációnk egyik alapértéke, megköveteli és legitimálja a büntetést.
Legalábbis így volt ez még néhány évvel ezelőttig. Akkor még lehetett hinni az igazságosságban, mert a nyilvánosságra került bűn többnyire elnyerte a büntetését. A néhány évvel ezelőtti hamis érettségi bizonyítványt használókat még elítélte az egész ország közvéleménye. Azután történt valami, ami mindent romlásnak indított.
Mint tudjuk, a legtöbb ember, különösen az önmagában még bizonytalan fiatal, mindig felfelé igazodik. Akarva-akaratlan követi a hatásosan sulykolt modellt, a médiasztárt. És kit lát a legtöbbször a képernyőkön? Nem beszélve most a valóságműsorok erkölcs nélküli hőseiről, bizony, a közélet szereplőit. Mit is lát manapság közéletünkben fiatal és felnőtt? Kifordított, csúful megcsavart világot. Azt, hogy Hegedűs hadnagyból magas rangú közjogi méltóság lehet, s mint ilyennek, kijár neki a tisztelet. Mi több, erkölcsről prédikálhat a törökök által csalással bekerített végvári vitézeknek. Látja azt is, hogy egy másik országvezető például a maga ötszázaléknyi seregére támaszkodva azt harsogja a 95 százalékos sokaságnak, hogy soha nem látott méretű egyeztetés előzte meg a törvény módosítását, miközben mindenki tudja, hogy erőből verték át, s még a napilapok is megírják, hogy szakmai szervezetek egyöntetűn tiltakoztak a törvény beiktatása ellen. De ő mondhatja rendületlenül. Látja a fiatal, hogy a naponta többször szereplő miniszter-pártelnököt a független bíróság hazugságért elmarasztalja, de ő szemrebbenés nélkül folytatja álszent magyarázatait, és rágalmazza hazugnak politikai ellenfelét. Vagy azt, hogy a vezető párt egyik főembere azzal mutat példát, mégpedig harsányan, hogy a kampányban nem számítanak az erkölcsi normák, csak a győzelem a fontos. Hallja, hogy másikuk szerint csökkennek a gyógyszerárak, miközben a nagymama nyugdíjából egyre több megy el a patikában. És tudja, hogy munkanélkülivé vált az apja, a szomszédja, a nagybátyja, ő maga, de egyre azt hallja, hogy javulnak a foglalkoztatási mutatók. Tapasztalja, hogy megszűnt a falujában a posta, és lassan elszakad a külvilágtól, de a minisztere (a „szolgája”) azzal ámítja, hogy jobb így neki. No meg azt, hogy az egész országnak hazudó újságíró-főszerkesztőt az igazság bajnokainak önjelölt újságírók szövetségük elnökévé választják. Végül azt olvassa, hogy aki hamisított papírokat használ, azt nem büntetik meg, csak az a fontos, hogy ne ő maga gyártsa a hamisítványokat. Ez utóbbira – az előzmények után – talán már fel sem figyel. Lassan már nem tud különbséget tenni igaz és hamis, jó és rossz között. Nem baj – mondják a Hegedűs hadnagyok –, majd mi megtanítjuk az új igazságokra…
Hová süllyedtünk? – kérdezzük még jó néhányan. És meddig tart még ez a süllyedés? Milyen mélyre kell jutnunk ahhoz, hogy az emberek nagy (legalább kétharmados) többsége rádöbbenjen: így nem lehet élni? Hogy már nem akarunk becsapottak és megalázottak lenni? És hogy fiainkat, lányainkat nem hazugságra és csalásokra akarjuk nevelni, mert az ront és tönkretesz? Hanem az örök értékek, köztük az igaz felismerésére és megbecsülésére, mert egyedül az méltó az emberhez?
Ám adódik itt még egy kérdés. Az, hogy vajon várjunk-e tétlenül, vagy tegyünk-e valamit.
Két dolgot mindannyian megtehetünk. Az egyik az, hogy mi magunk ne váljunk hazugokká és csalókká. Miután az ember szabadnak született, ez kizárólag önmagunkon múlik. Minél többet és minél többen gyakoroljuk a tisztességet, annál könnyebb. A másik, hogy ne tűrjük el magunk körül a hazugságokat és csalásokat. Szóljunk, és követeljünk büntetést, amikor ezzel az aljas bűnnel megaláznak bennünket. Ragaszkodjunk emberi méltóságunkhoz, amely minden korban, így ma is megköveteli az igazat. Büntessük mi magunk is a csalókat és hazugokat megvetéssel, kiközösítéssel. És ami a legfontosabb: ne hagyjuk, hogy gyermekeinket hazugok hazugságra neveljék.

A szerző egyetemi docens