Még nem ért véget a zsigeri évtized

Több esemény történt a közelmúltban, ami számvetésre, önvizsgálatra és katarzisra ösztönözhetné az újságírókat. Az egyik: a bíróság másodfokon annyiban enyhítette a Demokrata főszerkesztőjének ítéletét, hogy két évre felfüggesztette annak végrehajtását. Újságírónál nem tudni, mi a jobb, bemenni a sittre, vagy két évig rágni a ceruzát, melyik az a szó, amelyikért szemfüles ellenfeleim mégiscsak bevarratnak. Ennek a történetnek e pillanatban nincs jó megoldása. Ellenben nagy a sajtója, melyik-melyik oldal a maga szája íze szerint szörnyülködik vagy kárörvend. A másik eseményről se kép, se hang. A Hír TV-ben az egyik vasárnap esti Kérdések órájában Csintalan Sándor plasztikusan ecsetelte, hogy évente hány arany Rolex karórát és hányszor százezer forintot kell áldozni arra, hogy valakinek jó sajtója legyen. Kóczián Péter zsebóraszemekkel bámult az adatközlőre, de a kijelentés elhangzott, egy darabig kóválygott a Hír TV stúdiójában, majd kirepült az éterbe, és amennyiben másfél millió háztartás van rákötve a Hír TV kábelére, úgy hárommillió néző tudta meg egyetlen másodperc alatt, hogy a magyar sajtó korrupt, megvásárolható, az újságírókat pedig kilóra fizetik. Meglepő, de azóta sem érkezett rá egyetlen reakció sem.
Úgy vélem, a rendszerváltás után tizenöt évvel elérkezett az idő, amikor szembenézhetnénk önmagunkkal, és egymással is. Mert őszinte meggyőződésem, hogy akkor és ott romlott el minden. Az újságíró-társadalom 1989 előtt sem volt egységes. Mindenki tudta, hogy kik jártak az agitációs és propagandaosztály mindenható vezéreihez napi rendszerességgel, kik előszobáztak miniszterelnöki irodákban, és láss csodát, ezek az urak, hölgyek ma is a médiapiramis tetején üldögélnek, mondhatni, dúsgazdagok, vállalkozásaik, cégeik, nagy vagyonuk van. Budán, Buda környékén s egyéb exkluzív helyeken laknak, és nagyon magabiztosak a vasárnapi misén. Voltak aztán a szorgalmas balekok, akik nem bánták, hogy kimaradnak a sok jóból. Nekik elég volt, hogy bekerültek az áhított, zárt újságírói kaszt legalsó osztályába, írhattak, viszonylag békén hagyták őket, és hétről hétre tágíthatták azokat a merev sajtókereteket, amelyeket az akkori hatalom hagyott a nyilvánosságnak. Az újságíró-társadalom korántsem volt hangadó, főleg nem politikacsináló, mint ma. Aki ilyet állít, nem mond igazat. A pártvezetés mélyen lenézte a firkászokat. Ez alól talán csak az egy Népszabadság volt kivétel, amely mint a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja, egészen más elbánásban részesült.

Valami végleg elromlott 1989-ben

Voltak persze renitensek is, akiket néha betiltottak, néha elbocsátottak, de még nekik is akadtak fórumok: a Mozgó Világ, a Valóság, ahol sokkal tágabban értelmezték a sajtószabadságot, mint teszem azt egy üzemi vagy megyei lapnál, ahol a végső szót nem a főszerkesztő, hanem a pártbizottság titkára mondta ki.
Saját példámnál maradva, egy sorozatos orvosi botrány felgöngyölítésében együtt dolgoztam a Képes 7 munkatársaként a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a televízió akkori munkatársaival. Elképzelhető ma ilyen? Nem, nem elképzelhető. És mindjárt megmondom, miért nem. Azok az újságírók, akik 1989 után beálltak az MSZP és az SZDSZ mögé, nyílt háborút hirdettek azok ellen, akik viszont egy másik útra léptek, mert úgy gondolták, nekik szimpatikusabb az Antall-kormány, illetve a Magyar Demokrata Fórum által meghirdetett nemzeti eszmevilág. Az akkori viszonyok szülték a máig tartó ostoba helyzetet. Az Antall-kormány nem kapta meg a sajtótól a száznapos türelmi időt, nem kapott egyetlen napot sem. Megalakulásától kezdve össztűz, igaztalan vádak, mocskolódás, hazugságok és médiacsapdák szegélyezték a kormányzat útját. Amilyen ájtatosan emlegetik ma Antall Józsefet, a nagy demokratát, olyan ocsmány és emberhez nem méltó módon gyalázták életében. Ebben például élen járt a Kurír nevezetű napilap, amelynek végül is a Postabank nem vállalta tovább a százmilliókra rúgó veszteségeit. Bizonyítékként arra, hogy a politikai lapoknál sem mindig a piac a döntő. Ma ilyen helyzetben van például a Népszava.
Antall József felesége mesélte, szigorúan zárt körben, hogy rettegett, amikor Antall a kezébe vette a napi- és a hetilapokat, mert szemmel láthatóan kiborította a sok nemtelen gyalázkodás. Az ellensúly felemásra sikeredett. Az Új Magyarország és a Pesti Hírlap próbálta tompítani a sajtó ostromát, az előbbi körülményeit nem ismerem, az utóbbinál főszerkesztő-helyettesként éltem végig a teljes elszigetelődést, a pénztelenséget, az ellenséges környezetet, a hirdetési bojkottot, majd a máig ható kiközösítést. A médiaháború ugyanis tartós létre rendezkedett be. Azok a kollégák, szerkesztők, riporterek, akik 1989 előtt egyenletes és magas színvonalon teljesítettek, díjakat nyertek, elismerten nevük volt a szakmában, de a jobboldalt választották, attól a pillanattól kezdve tehetségtelen, sikertelen emberekké változtak, akik azért vállalták az úgymond udvari újságíró státusát, mert hiányzott belőlük a pártatlanság, az egyéniség, a liberális megújulás adománya, valamint tehetségtelenségüknél csak a jelentéktelenségük volt nagyobb. És ez a megbélyegzés a mai napig mérgezi a nyilvánosságot. Ennyit tett, ha valaki nem óhajtott beállni a „pártatlanság” zászlaja alá.

Hisztériás állapotok a baloldalon

Innentől kezdve nagyon nehéz a magyar sajtó helyzetét egy marslakónak elmagyarázni. Nehéz menteni, hogy a magyar nyilvánosságban miért fecsérelnek újságírók, televíziós állomások és rádiócsatornák szereplői komoly muníciót arra, hogy bebizonyítsák, a másik oldalon ténykedők nemcsak szimplán fasiszta szélsőjobboldaliak, de antiszemiták, szolgalelkűek, tehetségtelenek, és valamennyien reménytelenül vesztes alakok. Természetesen a liberális és baloldali sajtó ezt kellően tudja sulykolni, cifrázni, mivel majdnem végtelen nagyságú médiafelülettel rendelkezik. A Magyar Narancs, a 168 Óra, a Népszava, a Magyar Hírlap, a Metró újság, a Népszabadság, az Élet és Irodalom, az Avar vezette Vasárnapi Hírek, a Farkasházy-féle Hócipő, a mai Mozgó Világ zsigeri oldalaival, az ATV, a TV2, az RTL Klub zsigeri televíziós műsoraival, a Sláger Rádió, a Klub Rádió, a Gazdasági Rádió zsigeri kommentárjaival. Az internetes politikai fórumokon a paroxizmusig szítják a gyűlöletet közismert személyek, álnevek mögé bújva. Eme nyilvánossághordozók jellemzője az, hogy aránytalanul sokat foglalkoznak annak bizonyításával, hogy a jobboldalnak nincs legitim keresnivalója a médiatérképen. Ezt hivatott bizonyítani az Antiszemita közbeszéd Magyarországon, évente megjelenő nem is tudom, micsoda, amelyben önkényesen összehányva bélyegzik meg azokat a jobboldali publicistákat, aki azt a szót manapság merik leírni Magyarországon, hogy zsidó. Szinte mindegy, milyen kontextusban.
Kérkednek az „alkalmatlan” jobboldal lealázásával. Miközben verbálisan „vágynak” egy igazi konzervatív jobboldalra, amelyet hitelesen természetesen és kizárólag ők tudnának profin megjeleníteni. Kis szépséghibája e vágynak, hogy belőlük viszont nem kér a nemzeti tábor.
Pedig jó fejek, menő fejek a Havasok, Farkasházyk, Vásárhelyik, Tamás Gáspár Miklósok, Hell Istvánok, Váncsák és Kovácsok, Galló Bélák és Dési Jánosok, Forró Tamások, Mester Ákosok és Karácsony Ágnesek, Bölcs Istvánok és Vágvölgyi B. Andrások, Nagy N. Péterek, Buják Attilák, Popper Péterek, Andrassew Ivánok, Mészáros Tamások és a sértettség okán csatlakozó Debreczeni József. Mind a „szalonképes” oldalon tömörülnek. Balra, illetve még odébb, akik az örök függetlenség mítoszának ernyője alatt majdnem kizárólag azzal foglalkoznak, hogy mit csinál Lovas, Bayer, Bencsik, Kondor és Kerényi. Mit a Demokrata, miből él a Heti Válasz, hány pere van a Magyar Nemzetnek, és miért olyan, és nem másmilyen a Hír TV. Ez utóbbi léte hisztériás rohamot generál a baloldalon, mivel hihetetlenül sebesen lett hihetetlenül sikeres és népszerű a nemzeti oldalon. Mit is mondott a Nap-keltében Gellért Kis Gábor Betlen Jánosnak? – Az a Fidesz-televízió, na, tudja! Betlen értetlenül pislog, mire Gellért Kis megismétli: Hát a Fidesz-tévé, az a Hír TV.
Így kell megbélyegezni egy vétlen médiumot. A magyar újságíró-társadalom képtelen befejezni a médiaháborút. A Magyar Televízió einstandját a kormányoldal sikeresen teljesítette. Rudi Zoltán pártszimpátiájához kétség sem fér. Ő rendben van, hozza, amit elvárnak tőle, cserében kapja az új székházat meg Újhelyit a nyakába. A renitens Kondor Katalin elleni hadjárat ellenben nem szűnik, csak a jogerősen elítélt Népszava dőlt ki a sorból. Újhelyi őrmester már tölti szolgálati karabélyát, idő kérdése, mivel fogja bevenni a Magyar Rádiót. Nem mintha ostromolni kellene, hiszen annyi Kondor megbocsáthatatlan bűne, hogy nincs teletömve a közrádió médiazsoldosainak legelfogultabb különítményeseivel, Bolgár úrtól Fiala Jánosig. Ha Szénási Sándor, Pásztor Magdolna, Váradi Júlia, Rádai Eszter vagy Barát József kezeiben lenne a közrádió, mindjárt nem izgatna senkit, mikor, ki, mit olvas fel a Vasárnapi Újságban. A törvénysértések és a sunyi jelentgetések igazából nem Kondor szakmai alkalmasságát vitatják. Ez csak elterelés. A rádió személyzeti politikája az, amitől a liberális oldal dühödten, újra és újra nekiugrik az elnöknek. Mert e pillanatban a rádió nincs nyakig megszállva a média balliberális szellemi verőlegényeivel. Azokkal, akik húsz éve vindikálják a jogot arra, hogy megmondják, mi a jó vagy a rossz, milyen ízlésnek kell uralkodnia Magyarországon, kinek jár állandó műsor, ki az, aki beletartozhat a brancsba, és ki az, aki csak kívülről nézheti azt. Igazából nehéz magyarázni azt a gátlástalanságot, amely még az aczéli időkben hívta életre ezeket a szellemi zárványokat, lefedni és uralni a nyilvánosságot.
Négy olyan esemény is történt, ami gondolkodásra késztethetné a nyilvánosság művelőit. Az első a Demokrata főszerkesztőjének elítélése. Hogy bűnös-e vagy sem, azt eldöntötte a bíróság, de büntetése kirívóan aránytalan. Politikai boszszútól szaglik. Mit kellett volna kapni például annak, aki megírta, hogy Kövér László Orbán Viktor iránti érzelmei inkább homoerotikusak, mint önzetlenül barátiak?
A Magyar Nemzet főszerkesztőjének lejárt a fegyvertartási engedélye, egy évet kapott érte. Ezzel az ítélettel igazából nincs mit kezdeni. Ezt azért kreálta valaki, hogy figyelmeztesse Liszkay Gábort: itt mi vagyunk a törvény, ne ugrálj…
Torkos Matild pénzbüntetést kapott a Wekler-ügyben, ahol ugyanaz a bíró ítélkezett, aki Bencsiket elmeszelte, de nem volt kíváncsi Torkosék bizonyítékaira, vállalva ezzel az Alkotmánybíróság elmarasztalását.
Most a Hír TV van soron Medgyessy mutogatós felvételével, ami tiszta képlet. Amikor egy közszereplő nyilvános helyen szerepel, és arról fénykép vagy filmfelvétel készül, annak közlése közügy. Lehet ezt csűrni vagy csavarni, Medgyessy Péter nem a soproni városi televízió magánemlékkönyvébe szánta a beintést. Azt kéne büntetni, aki a jelenetet kivágva, csonkán adta tovább a TV2-nek.
Hát nem különös, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány uralkodása alatt hirtelenjében csak a jobboldal újságjait és újságíróit lehet látványos perekben elítélni? Vagy csak ezek kapnak a nyilvánosságban hangsúlyt? Kondor Katalin egyik perét nyeri meg a Népszava ellen a másik után, mégis csupán néhány eldugott kis sorban értesülhetünk róla.
Esetleg mégiscsak lenne valami alapja annak, amit Tasnádi Péter ígért? „Egyenként fogunk levadászni benneteket…”
Ugyanakkor bármennyire is tagadják vagy kicsinyítik, a baloldali médiafölény még mindig nyomasztó. Az egyensúly megszerzésére remény sincsen, hiszen ha egy magát irodalminak és politikainak nevező hetilap heti folytatásokban közölheti a jobboldal egyik újságírójának magánéleti eseményeit, pénzt és időt nem kímélve tengerentúli nyomozást folytatva, akkor kevés a remény bármiféle kiegyenlítődésre, egymás megértésére, tiszteletben tartására meg különösen. Az is jelzésértékű, hogy míg Lovas István válóperének intimitásaiban könyökig vájkált az Élet és Irodalom, addig Wekler Ferenc feleségének nem engedte meg a bíró családi életük brutális eseményeinek bizonyítását. Engem nem az igazság, hanem a tényállás érdekel – mondta Cserni János bíró, aki előtt ott feküdt a beadvány: Wekler Ferenc börtönben letöltendő büntetést kért volt feleségére, gyermekei anyjára. Wekler Ferenc a családon belüli erőszak elleni fellépés pártjának élharcosa.

Amitől javulna a nyilvánosság levegője

Mi folyik itt? – kérdezhetné a marslakó, aki nem érti, hogy ez a merev magyar médiahelyzet kinek használ. Lehetne javasolni a békülést. Ha volna kivel. Nehezen hihető, hogy a Népszava főszerkesztője a Kende-ügyben tanúsított inkorrekt eljárásáért (amikor egy négyszemközti megbeszélést lapjában nyilvánosságra hozott) megköveti Schmidt Máriát, vagy Kovács Zoltán azt mondja Lovasnak, csúnya dolog volt kutatni a magánéletedben, az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy Vásárhelyi Mária belátja, hogy oktalan és mederben tarthatatlan gyűlölete a jobboldal iránt nem megalapozott.
Márpedig, ha békén hagyná egymást a két tábor, látványosan javulna a nyilvánosság levegője. E sorok íróját, aki szerepel a nyilvános telefonkönyvben, naponta keresik, komoly, súlyos gondokkal és problémákkal küszködők. Amiből az következik, hogy a demokratikus intézményrendszerek nem, vagy rosszul működnek, az állampolgárnak egyszerűen nincs tere és módja arra, hogy véleményét vagy problémáját a nyilvánosság elé tárja. Valaha úgy gondoltuk, a rendszerváltás a helyére teszi ezt is, a civil szervezetek és a demokratikus jogrend csökkenti a kiszolgáltatottságot, a tévé és a sajtó kijáró mindenhatóságát. Nem így lett.
Van persze másik út is, amit úgy nevezhetnék, hogy kard ki kard. Megalakul egy lelkes polgári kör, mondjuk Éber Mókusok néven, akik folyamatosan olvassák az újságokat, nézik a tévéket, hallgatják a különböző rádióállomásokat, és ügyvédi segédlettel mindenkit beperelnek, aki a jobboldalra rágalmazó szót, jelzőt vagy hazugságot állít, leír, elmond, bemutat vagy kommentál. Nem mondom, hogy elegáns megoldás, de ébredjünk már fel, hiszen vadásznak ránk.
Utoljára hagytam a Csintalan Sándor által említett diagnózist: az újságírók, főszerkesztők kilóra megvehetők, mindenkinek ára van. Erről a bal- és a liberális oldal tisztelt képviselőinek várom a véleményét, minket itt a jobboldalon az Istennek nem akar megvenni vagy lefizetni senki.