Neoliberális álszocialistáink

A mostani vezető kormánypárt roppant sokat ad arra, hogy baloldalinak tartsák. Ez a kifejezés a helyzet kulcsa, a baloldaliság áfiumával rendkívül sikeresen kábítják a szegény népet. Ha színt vallanának, s az igazságnak megfelelően neveznék meg a maguk politikai képviseletét, akkor valószínűleg nem túl sok széket koptatnának az ország gyűlésében. Mert ebben az esetben be kellene ismerniük, hogy pártjuk lényegében az újsütetű nagybirtokosok, tőkések és gyárosok, valamint a szocializmusban általuk megszervezett, korrupt összeköttetés-rendszer, mai nevén a Hálózat érdekeit képviseli. Ha mindenáron ragaszkodnának alapvető politikai műveltségük, a marxizmus–leninizmus kifejezéseihez, akkor a kizsákmányolók szövetségének neveznék magukat vagy komprádor burzsoáziának: a nemzetközi nagytőke honi szálláscsinálóinak, az imperializmus ügynökeinek stb. – ahogy tanulták.
Mindenki látja, hogy baloldali eszméket csak választási kampányokban emlegetnek. Ám ezeknek az eszméknek a mélysége csak bizonyos szegényebb társadalmi rétegek – nyugdíjasok, munkanélküliek, betegek – megvesztegetését célozza, valódi szociáldemokrata programnak nyoma sincs benne.
Hatalomra kerülve kiderül, hogy nem baloldali szocdemek, hanem jobboldali neoliberálisok. Bigott piacgazdaság-lobbisták, holott köztudomású, hogy valódi piac egyes-egyedül Adam Smith bácsi mesekönyvében – A nemzetek gazdagsága – létezik: a multik sehol az égvilágon, így hazánkban sem engedélyezik, hogy bennszülött versenytársaik egyenlő feltételek mellett küzdjenek velük. Álszocialistáink a korlátlan piacosítás ügynökei, kiárusítanák még a nemzetstratégiai ágazatokat, a közműveket, a kórházakat, az egyetemeket, a biztos nyereséget és nemzetközi pozíciót jelentő állami vállatokat is – Mol, OTP, Szerencsejáték Rt. stb. Ilyesmire még a nyugat-európai jobboldal sem vetemedik. A szociális kiadásokat rendszeresen lefaragják – Bokros- és Medgyessy-csomagok –, a hátrányolt gyermekek továbbtanulási esélyeit az oktatás úgymond liberalizálásával lerontják, s általában ügyelnek arra, hogy a zsíros pályázatokat a multik nyerjék.
Adópolitikájukkal a munkajövedelmeket facsarják, a tőkejövedelmeket kímélik.
A legrosszabb szocializmust is emberek csinálják, minden bizonnyal a saját képükre. Ha a politikában nem sikerült a baloldali kormányzás, akkor vajon hogyan viselkedik a mi komprádor burzsoánk, amikor nem politikus, hanem ember? Látszik-e rajta, hogy tulajdonával szocialista ember módjára bánik? A szocialista ez esetben nem fosztóképző. Hallott-e valaki arról, hogy X vagy Y szoci párti vállalkozó „a munkaidőt leszállította gyárában, a béreket fölemelte, nagybani vásárlással olcsóbb élelmezést nyújtott, gondoskodott a betegekről és rokkantakról, lakásokat épített meg kisdedóvót, iskolát, napközi otthont? A saját, vagyis az üzem költségén”. Marxista tanulmányaik során minden bizonnyal hallották hírét az angol Robert Owennek (1771–1858). Az előbbi, idézőjel közti szöveg Várkonyi Nándortól való, aki Az ötödik ember című könyvében így ismerteti Owennek a lamarki posztógyárában végrehajtott reformjait. A reformok egyébként üzleti sikert hoztak Owennek, a kevés valódi szocialista egyikének, aki eszméit nem másokon próbálta ki, mint Lenintől Kádárig az öszszes álszoci, hanem önmagán, a saját erszényén. Owen szociális tetteit kiegészíthetnénk a jótékonyságon túlmenő, a közösségi társadalom kialakítását célzó intézkedésekkel. Mégpedig a munka világában, ahol kenyerünk javát megesszük – a demokrácia legnagyobb dicsőségére – totális diktatúrától szenvedve. Hogy csak egy példát mondjunk, s éppen ’56 csodái közül: az említett X vagy Y vállalkozó elvtársak birtokain a tulajdonosok hozzájárultak-e a szabad munkástanács-választáshoz – ily módon lényegi beleszólást engedve alkalmazottaiknak az ügyekbe?
S ha egyet mondtunk, legyen még egy: tegyük fel a kérdést, mitől kevésbé kizsákmányoló, ha úgy tetszik, mitől baloldali bármelyik elvtársi cég a többi kapitalistánál.
Ezen a ponton természetesen nem hagyható abba a kíváncsiskodás. Meg kell kérdezni az önmagukat kereszténynek tartó, templomjáró vállalkozókat is: hitük él-e a munkájukban, tulajdonukban, s mit tapasztalnak meg belőle cégük dolgozói?

A szerző író