Száz éve indult a szlavóniai akció

A perifériákon veszélyessé váló nemzetiségi mozgalmaktól sarkallva a magyar miniszterelnökség a XIX. század legvégén dolgozta ki az idegenben élő magyarság nemzeti gondozásának titkos programját. Elsőként az Egyesült Államokba kivándorolt százezrek érdekében (és távlati hazatelepítésükért) indult akció. A „faji erő” megőrzésének és gyarapításának további célterülete lett a székely kivándorlás „végállomása”, Ó-Románia; majd Horvátország, Bukovina, végül 1909-től Bosznia-Hercegovina is.
Horvátországban az őshonos magyarság török időket túlélő töredéke (Kórogy, Szentlászló, Erdővég, Maradék stb.) a kiegyezés utáni migrációs hullámokkal kapott „vérátömlesztést”. Létszáma a kedvező földárak jóvoltából 1910-re már meghaladta a 100 000 főt. A horvátság a „tatárjárás-ként” emlegetett tömeges bevándorlásra – Budapest önelégült horvátpolitikája miatt is – igen ellenségesen reagált. A szétszórtan megtelepült „honfoglalók” integrálódása tehát a délszláv környezetben nem volt problémamentes; s az asszimiláció árnyékában csakhamar az anyaországhoz fordultak pártfogásért.
Az 1904 tavaszán elindított szlavóniai akcióban a fő hangsúly a beolvadás megfékezésére, az anyanyelvi iskoláztatás és hitélet megszervezésére került; a politikai cél pedig a délszláv szeparatista törekvések ellensúlyozása volt. A program elvi koncepcióját az ifjú Klebelsberg Kuno jegyezte, aki csaknem egy évtizedig a kormányzat inkognitóját biztosító Julián Egyesület élén állt. Ez a „társadalmi szervezet” közigazgatási és társadalomtudományi szakértőkből állt, valamint a „végeken” szolgálatot vállaló tanítói karból. A missziós elhivatottságú Julián-tanítókra hárult az iskolaszervezés és az oktatás munkáján túl a horvát hatóságokkal való tapintatos kapcsolattartás, a kulturális élet szervezése s az egyleti adminisztrációs teendők is. A protestáns szórvány szervezését az autonóm jogállású református egyház végezte. A tanyasi cselédeknek néhány kettős kötődésű nagybirtokos, a vasúti alkalmazottaknak és városlakóknak pedig a MÁV biztosította az anyanyelvi iskoláztatás lehetőségét. A növekvő számú magyar tanintézeteket sorozatos hatósági zaklatások érték. Különösen a MÁV-iskolákat a „janicsárképzés” fészkeinek bélyegezték a Dráva túloldalán. (A több helyen forgalomba állított ingyenes iskolavonatok s egyes vasúti tisztviselők horvát utasokkal szembeni intoleráns magatartása, valamint a délszláv vasutascsemeték tucatjainak felvétele erre éppen elég okot adott.) A magyar fél politikai túlkapásai s különösen a vasúti szolgálati szabályzat megújítását célzó törvényjavaslat miatt (amely a horvát nyelvi jogokat csorbította) 1907-ben elemi erejű tiltakozáshullám robbant ki Horvátországban. A nagypolitikában gerjedt magyarellenesség céltábláivá lett kisebbségi iskolákból a horvát hatóságok tanulók százait tiltották ki mondvacsinált okokkal. (Főként a tananyag „magyaros” szellemét s a horvátok érzékenységét sértő térképeket érte kifogás.) A bírságolások mindennapossá váltak, de iskolabezárásokra is sor került. A Julián Egyesület ebben a helyzetben egy horvát kisebbségvédelmi törvény kidolgozását indítványozta a miniszterelnökségnek, s csaknem előállt az a paradox helyzet, hogy a Szent István-i állam „uralkodó nemzete” a társnemzet horvátságtól kényszerüljön kisebbségi (!) jogokat kérni. Hogy a – végül presztízsokokból elhárított – javaslat mennyire volt indokolt, bizonyítják a szabad iskolaállítás jogának megvonására tett többszöri horvát kísérletek, az elleniskolák, a horvát telepítési tervek, a diszkriminatív új választójogi törvény vagy a közföldek használatával kapcsolatos kisebbségi sérelmek, a szaporodó magyarellenes atrocitások.
A világháború időszakában így az akció homlokterébe a magyarság politikai jogainak kérdése és érdekvédelme került. A jogsegélyszolgálat megszervezésével azonban a sérelmek jó része nem volt orvosolható. Az ekkor már milliós költségvetésű akció végeredményben tehát defenzív céljait sem tudta maradéktalanul megvalósítani. Az akció önvédelmi jellegét mutatják a tizenöt év során elért eredmények: az anyanyelvi iskoláztatás intézményrendszerének kiépülése (száz elemi iskola tizenegyezer tanulóval, két tanonc- és két polgári iskola s a háború végén egy gimnáziumi tanfolyam); a kivándoroltak létalapját erősítő szórványos földparcellázások a szlavóniai agrár-takarékpénztár s a magyar hitelszövetkezetek olcsó hiteleivel támogatva. A magyar gazdaságok felvirágoztatását szolgálták a hibridvetőmag- és fajállat-adományozások, a mintagazdaságok s a termelési szakismeretek (ismeretterjesztő) átadása. A tudatformálás és a társadalmi befolyás növelésének eszköze volt a lojális, ugyanakkor jogvédő attitűddel szerkesztett képes kalendárium s a színvonalas Szlavóniai Magyar Újság, valamint az életre segített civil szerveződések (olvasó- és dalkörök, ifjúsági és polgári egyletek, az Eszéki és Zágrábi Magyar Társaskör mint a politizálás lehetséges színterei). Említésre méltó még az ösztöndíjakció, amellyel a politikai vezető szerepre szánt értelmiség és a szakmunkások hiányát igyekeztek pótolni. Mindez mégis legfeljebb a nemzeti identitás megőrzéséhez lehetett elegendő. A fejlődés – a magyar kisebbség politikai nagykorúsodása – Budapest hathatós támogatása ellenére is kérdéses maradt. A Zágrábban sokszor lekicsinyelt autonómia ugyanis a szórványmagyarsággal szemben szabad kezet biztosított a horvát hatóságoknak. Tisza István miniszterelnök ugyan egyik átiratában a magyar–horvát „jó viszony” fenntartását a horvátországi magyarság jogainak érvényesülésétől tette függővé, a háború végjátékában azonban a horvátság már nem a kiegyezési dokumentum többször zárójelbe tett paragrafusaiban, hanem a győztesekhez csapódás reményét kínáló jugoszláv együttműködésben látta a jövő biztosítékát. Így a hatalomváltás után magától értetődő természetességgel fosztotta meg a szlavóniai magyarságot – amelyet mindig is a magyar expanzió támadó ékjének tekintett – a szlavóniai akcióban kivívott azon lehetőségektől, amelyek a kisebbségi léthelyzetben a fizikai megmaradás garanciáit jelenthették volna. Mint ismeretes, a Dráva túloldalán rekedt magyarság ezután gyors sorvadásnak indult; még épen maradt szigeteit a napjainkban lezajlott jugoszláv testvérháború morzsolta fel. Majdhogynem végérvényesen.
A példás körültekintéssel és mértéktartással megvalósuló akció a horvátországi magyarság sorsának rövid, ám jelentőségteljes korszaka, egyúttal szerves része a Duna-völgyi magyar szállásterület egészére tekintő nemzetpolitikai koncepció keletkezéstörténetének. Az anyanemzet/kormányzat emberöltőnyi ideig tartó felelősségvállalása és (kissé paternalista) gondoskodása hatékonyan szolgálta a természetes és erőszakos asszimilációtól fenyegetett nemzettöredékek öntudatra ébresztését, s egy távlatos, de inkább önvédelmi karakterű nemzetpolitika kereteibe integrálását. (S nem – Jászi Oszkár kárhoztató szavaival – a pénzpocsékoló renegátszerzést!)
E visszapillantással öröklött kételyeink oszladoznak, mert megállapítható, hogy Budapest nemzetiségi és szomszédságpolitikáját a homogén nemzetállam megteremtésének késztetésein túl bizonyos megcsonkulási félelmek és önvédelmi reflexek motiválták. A hazai nemzetiségekkel szembeni meddő erőszakosságokhoz képest a belső erő gyarapítását szem előtt tartó külhoni magyarságmentő akciók egy nemzetpolitikai szemléletváltás kezdetét jelentik a XIX–XX. század fordulóján. A Széll Kálmán, Darányi Ignác, Tisza István és a „mindenes” Klebelsberg Kuno nevével fémjelzett koncepció – a magyarosítás kudarcát belátva – a perifériákon gyorsan pusztuló magyarság hazatelepítését, illetve a délszláv régió szórványainak tömbösítését és nyelvhatárhoz kapcsolását tűzte ki célul. A miniszterelnökséghez kötődő politikusi és szakértői kör e stratégiai elképzelések megvalósítása érdekében kiérlelt egy évtizedekre szóló s a mindennapi élet megannyi részletével számot vető intézkedési tervet, s vállalni tudta a gyötrelmes elvi viták, politikai szembesítések, milliós kiadások minden terhét. A program megvalósítása közben pedig minden önmérséklet és politikai tapintat ellenére konfrontálódni kényszerült belső és külső riválisaival, az ellenérdekelt népekkel és hatalmakkal (esetenként kompromittálóan túlbuzgó barátokkal is). A történelem azonban nem adott elegendő haladékot a megkésett nemzetvédelmi program kibontakoztatására. A kezdeményezők közül csupán a szívós és távlatos gondolkodású Klebelsbergnek jutott osztályrészül, hogy a nemzetépítést egy szétdarabolt ország romjain sikerrel újrakezdje. Lejtmenetben – Trianon után…

A szerző történész