A baloldali és a liberális média, tudatában a tisztújítás jelentőségének, úgy tálalja az MDF-ben folyó politikai iránykijelölő vitákat, mintha a küzdelem tétje az lenne, hogy a párt meg tudja-e őrizni „függetlenségét” a mindent és mindenkit beolvasztani kívánó Fidesztől. Dávid Ibolya a baloldali és a liberális sajtó tálalásában néha már korunk Jeanne d’Arc-jaként jelenik meg, a rettenthetetlen női hősként. De nem akarok igazságtalan lenni az elnök aszszonnyal, mert nagy formátumú és sok kérdésben példamutató véleményt megfogalmazó politikusnak tartom, noha a magyar politikusoktól elvárható lenne, hogy gyermekeiket Magyarországon iskoláztassák. Egyikeként az október 6-án Aradra zarándoklóknak, hálával tartozom neki azért, amit a szabadságemlékmű megmentése és újbóli fölállítása érdekében tett, így tisztességtelen lenne részemről, hogy amolyan antibaloldali publicistaként rá az aktuális gonosz szerepét aggassam. A baloldali és a liberális véleményformálók nézeteivel szemben a valóság azonban kevésbé mesei, ám a tét oly nagy jelentőségű, mint a mesékben szokott volt lenni: a lét és nemlét kérdésében kell most az MDF tagságának döntenie. Nem a párt függetlensége most a demokrata fórum legfőbb kérdése, hanem az, hogy a párt miként tudja hosszú távú fönnmaradását biztosítani, miként találja meg helyét az elmúlt években jelentősen átalakult pártmezőben, és miként őrzi és egyben miként újítja meg alapító törekvéseit, eszméit. Dávid Ibolya, talán a balliberális szirénhangoknak bedőlve, talán erejét, támogatottságát túlbecsülve, talán a néhány MDF-vezetőt jellemző Fidesz-fóbiának teret engedve, a pártszakadás szélére juttatta az MDF-et. Pedig másként is alakulhattak volna június 13-a után a fórum ügyei. Lehetett volna békejobbot nyújtani az elnök asszony EP-választási kampányműködésével egyet nem értők felé (akik mellesleg a legerősebb megyei és helyi MDF-szervezetek vezetői), a választási eredmény által megerősödött önbizalommal újra lehetett volna kezdeni a tárgyalásokat a Szövetséggel az elkövetkezendő hónapokban követendő jobboldali stratégia ügyében. Megegyezést is lehetett volna talán kötni a Szövetséggel a 2006-os választásokon történő indulás némely feltételében, sőt talán abban is meg lehetett volna egyezni Orbán Viktorral – erre egyébként a Szövetség elnöke az EP választások előtt is késznek mutatkozott –, hogy a Fidesz elnöke szólítsa föl a párt szavazóinak MDF-fel szimpatizáló részét, szavazzanak a fórum listájára, hogy ne vesszen kárba a jobboldali szavazatok egy jelentős része. Mit tett ezzel szemben az MDF vezetése? Bosszút állt. Fenyegetett, kizárt, lemondatott, kilépésre szorított.
Válaszút előtt áll az MDF. Ha a párt tovább megy a Dávid Ibolya, Herényi Károly és Boross Péter kijelölte úton, bizonytalanná válik, hogy 2006-ban bekerül-e az Országgyűlésbe, s bizonytalanná válik, hogy 2006-ban vissza lehet-e majd térni a jobboldali-polgári kormányzás útjára. Az MDF mai vezetése a június 13-i eredmények alapján úgy tűnik, elhitte, 2006-ban, magasabb választási részvétel esetén is el fogják érni az öt százalékot. Az MDF mai vezetése, úgy tűnik, elhitte, az MDF akár 2006 előtt is csatlakozhat az MSZP–SZDSZ-koalícióhoz, de 2006-ban mindenképpen támogatásra számíthat a balliberális elitek részéről a Fidesz kormányra jutásának megakadályozása árán. Nem valószínűbb-e, hogy Dávid Ibolya mára eszközzé vált a hazai baloldal kezében, a polgári, keresztényszociális erők hatalomra jutását gátló eszközzé?
Merre tovább, demokrata fórum? A párt lehetőségeinek és szavazatszerző, érték- és érdekközvetítő korlátainak megértésében segíthet bennünket a fórum és az SZDSZ választói körének, valamint a párt nyilvánosságbeli intézményesültségének összehasonlítása. Az SZDSZ a nagyvárosi avantgárd értelmiség, valamint a magas jövedelmű és magas iskolázottságú fiatalok pártja. Komoly háttérrel rendelkezik az egyetemi-akadémiai világban, a sajtóban és a kulturális életben, s hogy a főváros irányításában lassan 14 éve meghatározó szereppel bír, jelentős gazdasági és államigazgatási csoportok támogatását is biztosítja a magyar liberálisoknak. A szabad demokratáknak viszonylag kényelmes pozíciót nyújt, hogy az általuk megcélzott szavazói rétegeknek társadalmi összehasonlításban magas a választási hajlandósága, őket viszonylag könnyen lehet mozgósítani és urnákhoz szólítani.
Az MDF szavazói és különösen potenciális választói köreit az amúgy is nehezebben mozgósítható vidéki középosztályok és falusi választópolgárok alkotják, akik megszólítása – e csoportok viszonylag korlátozott médiafogyasztási gyakorlata miatt – meglehetősen nehéz, és feltétlenül igényli a személyes ottlétet, vitát, beszélgetést. Ezeknek az embereknek egy része nem érti, miről szól a nagypolitika, a köztársaság számukra távoli és idegen dolog. Ahol a mindennapi fönnmaradás köti le az emberek életszervezési erőfeszítéseit, s ahol a jó húsz év óta tartó jövedelemzsugorodás megélt élettapasztalat, ott teljesen másként kell a politikusnak megszólalnia, mint a tehetsége és a körülmények szerencsés egybeesése folytán sikeres nagyvárosi polgárok körében. Ráadásul mindezt úgy kell tenni, hogy sem komoly gazdasági, sem pedig médiabeli háttér nem áll a párt mögött. Mikor az MDF szellemi köréből elindult a népfőiskolai mozgalom, akkor talán a fenti belátás is hatott abban, hogy a mozgalom célja a vidéki emberek művelődési szintjének emelése, kulturális és társadalmi erőforrásaik növelése és politikailag öntudatos polgárrá nevelésük legyen. Mert úgy gyenge a politikai közösség, a köztársaság, ha a közjóból csak szűk csoportok részesülnek, s jelentős, mind térben, mind a társadalomban peremre szorított csoportok kimaradnak a közös döntések felelősségéből és hasznából. Mert a politika végső célja ez: a közös ügyek mindenkinek előrelépést biztosító intézése. Akár kompromisszumok és kiegyezések révén, akár a rövid távú törekvések háttérbe szorítása árán. A tömegdemokráciákban az emberek hajlamosak ezt elfelejteni, s néha az indokoltnál nagyobb hangsúlyt helyeznek a pillanatnyi többség megszerzésének, a néha mitizált választási küszöbszázalékok meghaladásának. Miért írom e kissé patetikus mondatokat? Hogy tudatosítsam döntésük jelentőségéről az MDF tagjait, politikusait. Mert most, a következő hetekben, hónapokban sok mindenről dönteni fognak.
Dönteni fognak például arról, hogy újraértelmezve az MDF politikai palettán elfoglalt helyét, elfogadják-e a fórumot a vidéki társadalmat megszólítani és képviselni kívánó rétegpártnak. Nehéz döntés lesz ez, még akkor is, ha megszületik, mert a rendszerváltoztatás egyik vezetőerejének, a régi nagy néppártnak nehéz lemondani arról a vágyról, hogy a nagyság, a befolyás visszaszerezhető. De nem ésszerűbb-e, s főleg nem távolabbra látó-e ma a fönnmaradást és a szűkös, de mégis meglevő lehetőségek egészét választani, semmint egy nagy néppárti illúziót, hogy a Fidesz és az MSZP mellett az ország egy harmadik széles tömegeket és szellemi irányzatokat integráló pártot is elbír? Nem észszerűbb-e a vidéki szavazók közül azoknak a megszólítására törekedni, akik hittek Torgyán doktor és kisgazdáinak ígéreteiben, s akiket, úgy tűnik, a Szövetség is csak nagyon-nagyon nehezen tud az urnák elé szólítani? Mert a Szövetség az ország polgáriasodottabb, módosabb régióiban tud sikeresen szerepelni, a hátrányosabb helyzetű, leszakadó térségekben másként kell kampányolni, és másként kell az emberek támogatását megszerző politikát folytatni.
Nem ésszerűbb-e tehát a nagypárti önazonosság arctalansága helyett a világos és határozott beszéd és érdekképviselet politikáját választani? Mert a világos beszédre és a határozott, erős vidéki érdekképviseletre nagyon nagy szükség lesz most, a csatlakozás utáni időszakban. Ha már az EU-csatlakozás ügyénél tartunk, hadd időzzek el kicsit annál a kérdésnél, hogy mire számíthatnak a mezőgazdasági nagyüzemekben és családi gazdaságokban. A hazai agráriumban ugyanis megjelent a külföldi tőke, sorra vásárolják föl a téeszutód kft.-ket és részvénytársaságokat, s helyenként 80-90 százalékos leépítésre lehet számítani. De nemcsak a nagyüzemek, hanem a közepes és kisméretű családi gazdaságok is nehézségekre számíthatnak, mert elegendő hitel és közösségi támogatás híján még nehezebben fogják helyüket megállni a piacnyitás után növekvő agrárversenyben. Persze szűk közgazdasági érvelés alapján mondhatjuk azt, hogy igen, ez a verseny, hulljon a férgese, de vajon a versenyben győztes fogja-e viselni a munka- és lehetőség nélkülivé váló vidékiek ezreinek terheit, támogatását, visszavezetését a munka és tisztességes élet világába? Aligha.
S nem tűnik előrelátó cselekedetnek az sem, hogy az ország gazdaságfejlesztési és agrártámogatási politikájának finanszírozását szinte teljes egészében az EU-forrásokból akarjuk megoldani. Mert valami nemzeti mozgásteret kellett volna hagyni, sőt arra az eshetőségre is kellett volna készülnünk, hogy az EU-források idővel egyre zsugorodnak majd, és a túlzott bürokrácia miatt megszerzésük is egyre nehézkesebbé válik. Ahogy csak idő kérdése az is, hogy például az agrárpolitika finanszírozása EU-szintről visszakerüljön a nemzeti kormányok hatás- és felelősségi körébe. Minderre az országnak készülnie kellene, meg hatékony, erős brüsszeli érdekképviseletre is, mert ezek nélkül nemhogy nullszaldóval, hanem vesztesen kerül ki az ország a csatlakozásból.
A vidéki Magyarország megszólítása, parlamenti képviselete sok szempontból sokkal több szellemi és politikai erőfeszítéssel jár, mint egy ötszázalékos küszöb körül ingadozó törpe néppárt felszínen tartása. Mert öt százalék okos kommunikációval, a nagyobb pártok táborából kikopó szavazók megszólításával elég könnyen megoldható. De egy komoly rétegpárt és szavazótábor felépítése, szellemi holdudvarának, belső nyilvánosságának, gazdasági támogatói körének megszervezése ennél sokkal több és sokkal ügyesebb, előrelátóbb erőfeszítést igényel. Mert a vidék és az agrárium képviselete, a vidéki elkötelezettségűek megjelenése a hazai gazdasági, kulturális és társadalmi elitben, a médiáról nem is beszélve, meglehetősen gyenge, s e területen mindenképpen lenne tennivaló. Nemcsak a párt szavazótáborának stabilizálása érdekében, hanem azért – sőt elsősorban azért –, hogy az 1989–90-ben megszületett új köztársaságot a politikai közösség vidéki tagjai is magukénak érezzék, a vidékiek tömegei is az új Magyarország nyerteseivé váljanak.
Ehhez persze az elitbeli szövetségesek keresésén, egy új vidéki politikai és kulturális elit kiformálásán túl arra is szükség lenne, hogy a kis helyi vidéki társadalmakban is megköttessék a nagy kiegyezés, a helyi társadalmak eltérő irányba húzó, eltérő erőforrásokkal rendelkező, de mégis érdekközösségben élő tagjai között. Ami a mostani kormányzati ciklusban is fontos feladat lenne, az a vidéki közszolgáltatások megújításának, fenntartásának és bővülő finanszírozásának érdekében történő fellépés, a postabezárások, az iskolabezárások és az önkormányzatok pénzügyi ellehetetlenítésének megakadályozása, s ezzel párhuzamosan egy erős, koncepciózus vidéki kormányzat előkészítése a 2006 utáni időszakra. Ehhez új, modern vidékpolitikusokat kellene kinevelni, a már most is működőket (Medgyasszay László, Font Sándor) pedig a tömegmédiában kellene tovább építeni.
A Dávid Ibolya mögött fölsorakozott politikusok egy része egyszer már a szakadék szélére juttatta az MDF-et. Ne feledjük, 1996-ban nem Lezsák Sándor, nem Hende Csaba és nem Medgyasszay László, főleg pedig nem a Lakitelek munkacsoport tagjai léptek ki a fórumból, hanem Pusztai Erzsébet és a mai MDNP vezetői. Az, hogy Dávid Ibolya ma egy parlamenti képviselettel rendelkező párt elnökeként tehet ön- és pártkárosító lépéseket, annak köszönhető, hogy 1996-ot követően az MDF akkori vezetése a Fidesszel szövetkezve őrizte meg a párt parlamenti képviseletét és egy későbbi kibontakozás lehetőségét. A kizártak, a kilépésre szorítottak, az elhallgattatottak túl sokat tettek már azért, hogy a nemzeti és agrárius konzervativizmus eszméinek hívei ne maradjanak politikai képviselet nélkül, túl sokat tettek ahhoz, hogy a június 13-a utáni elbánásban legyen részük. A Dávid Ibolya által ejtett sebek ma már aligha gyógyíthatók.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Áradt a Duna, apadt a Tisza
