A liberalizáció szétveri a rendszert

Amikor a kormánynak néhány héttel ezelőtt sikerült a saját maga által okozott konfliktust feloldani azzal, hogy az Alkotmánybíróság elmarasztaló határozatának kényszere és a multinacionális cégek nyomásának terhe alatt megegyezett a gyógyszergyárakkal arról, milyen technikával állítják vissza az eredeti gyári árakat, az eseményeket felszínesen követő újságolvasó azt gondolhatta: a gyógyszerfronton az eddiginél békésebb időszak következik. Azonban ez a megállapodás sem oldotta meg, csupán más dimenzióba helyezte a finanszírozás alapvető problémáit (Magyar Nemzet, március 23.), ezért ez a „békeszerződés” is csak időleges megnyugvást hozhat, és előre kódolható az újabb vita kirobbanása. De még a várható és az eddigi konfliktusoknál is sokkal súlyosabb válsággal és a betegekre is közvetlenül kiható változásokkal fenyegetnek azok a kormánytörekvések, amelyek a gyógyszerpiacot az ellátásszervezésre vonatkozó javaslattal párhuzamosan szándékozzák teljeskörűen újraszabályozni. Azt, hogy nem mindennapi események várhatók, a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal immár három egymást követő ülésének a témával foglalkozó határozatai is jelzik, továbbá az orvoskamara és a gyógyszerészi szervezetek tárgyalásokról való egységes kivonulása is mutatja.
Nézzük meg tehát, hogy miért akarja újraszabályozni a kormány a gyógyszerpiacot, és javaslatának melyek azok a koncepcionális elemei, amelyek a gyógyszerellátás rendszerének, gyakorlatának és tulajdonosi viszonyainak gyökeres átalakítását célozzák.
Köztudomású, hogy a gyógyszerpiac teljes körű strukturális átalakítása – az egészségügy alrendszerei közül egyedüliként – a kilencvenes években megtörtént. Ezzel együtt került sor a jogszabályok teljes körű átírására, valamint a gyártás és forgalmazás magánosítására is. Nagy viták előzték meg, de végül széles társadalmi és politikai konszenzus övezte a patikaprivatizációt, amelynek során eldőlt, hogy a gyógyszertárhálózat szakmai kézbe kerül, és patika nem alapítható korlátlanul.
A piacosítás ellenére egységesek maradtak a gyógyszerárak, és csak patikákban szerezhetők be a gyógyszerek, állami garancia növeli az ellátás biztonságát, széles körű – de megújuló vitákkal terhelt – a támogatások és a szociális ellátások rendszere. Mindezt a piac nagyfokú szabályozásával, a gyógyszerminőség személyi és tárgyi feltételeinek igen szigorú előírásával, az állam és a gyógyszerellátás működtetői közötti feladat- és felelősségmegosztás kényes egyensúlyával sikerült biztosítani.
A külföldi gyógyszerek importjának liberalizálása és a gyógyszerpiac szereplőinek nagyarányú tőkebevonása által a gyógyszerkincs sokszorosára nőtt és korszerűsödött, az ellátás színvonala is ugrásszerűen javult, s a szolgáltatások is jelentősen bővültek. Aki még emlékszik a bő tíz évvel ezelőtti állapotokra, nem vitatja, hogy a gyógyszerellátás hatalmasat fejlődött.
A mai konfliktusok zöméért – paradox módon – mégis a dinamikus fejlődés okolható. Ugyanis a változások következtében sokkal drágább (és korszerűbb) gyógyszerek kerültek előtérbe, miközben a disztribúció növekvő költségeit is biztosítani kellene, de a kormány nem képes a szükséges források biztosítására. A kormány a finanszírozási problémákat elsősorban a betegek terheinek a növelésével és a piaci szereplők zsebében való turkálással próbálja mérsékelni, ezért a gyógyszerköltségek folyamatosan növekvő hányada hárul a lakosságra, illetve évek óta szűkül a forgalmazók árrése, sőt a kormány legutóbb már a gyárakon is megpróbált spórolni, amikor csökkentette a gyári árakat.
A kormányzat beavatkozásai igen gyakran szabályozási kudarccal járnak. Ahelyett azonban, hogy önkritikusan vizsgálná azokat a szakmailag és gazdaságilag is megkérdőjelezhető lépéseit, amelyek a mindennapok problémáinak a megoldása helyett a szereplőket frusztrálják, a gyógyszerpiac újraszabályozásakor meg akar szabadulni a tíz éve felépített modellben vállalt feladataitól és a felelősségétől, sőt a több mint százéves, szolidaritási elvre épülő egységes társadalombiztosítási modell alapjait teszi kockára. Ehhez biztosít elméleti bázist a neoliberális közgazdaságtan és a piac mindenhatóságának a fetisizálása (ami az egészségügyben eleve tévedés), politikai bázist pedig azok az érdekcsoportok nyújtanak, amelyek az egészségügy teljes körű piacosításában érdekeltek (lásd például az ellátásszervezésről folyó vitát).
A gyógyszerpiac újraszabályozásának kormány által jóváhagyott koncepciója meg akarja szüntetni a gyógyszertámogatások – törvényben rögzített – állami garanciáját, és felhatalmazná a társadalombiztosítást arra, hogy a gyógyszerkeret kimerülése esetén a hiányzó pénzeszközöket a pénzpiacokon szerezze be. Magyarul: a hiányt az OEP hitelekből finanszírozza. Azonban a támogatások alapjául szolgáló adók és járulékok mértékét az Országgyűlés dönti el, a begyűjtését a kormány felügyelete alatt álló APEH végzi, a támogatások meghatározása is kormánykompetencia marad, a társadalombiztosítás költségvetését törvény rögzíti, ráadásul az OEP-nek nincs hitelfedezetül szolgáló vagyona sem.
A kormány által gyógyszerár-támogatásra rendelkezésre bocsátott források eddig sem tartottak lépést a jogos igényekkel. Nem kell tehát jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: a kötelező kormánygarancia megszűnését követően tovább csökken majd a gyógyszerárak támogatási hányada, másképpen fogalmazva: nőnek a betegek gyógyszerterhei. Ráadásul a javaslat szerint a társadalombiztosítás a támogatásra előirányzott pénzt szabadon átirányíthatja majd más egészségügyi ellátások finanszírozásra, amit valószínűleg annak függvényében fog megtenni, hogy hol szorít jobban a cipő, illetve melyik érdekcsoport hangja lesz erősebb. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy profitorientált ellátásszervezők kapják meg a jogot a felügyeletük alá tartozó orvosok terápiás gyakorlatának a meghatározására, azaz például a kevésbé támogatott gyógyszerek alkalmazására, mert ezzel a megtakarításaik nőhetnek, további ugrásszerű lakossági gyógyszerköltség-emelkedésre lehet majd számítani. Az állami garancia megszűnésének az árát tehát a betegeknek kell majd megfizetni, azonban az ezzel járó konfliktusokkal már nem a szaktárca mindenkori miniszterének, hanem a beteget közvetlenül ellátó orvosnak és gyógyszerésznek kell szembesülni.
Ezt a tendenciát erősíti a javaslatnak az a része is, amely a jelenlegi térítésmentesség megszüntetését célozza. Igaz, hogy klasszikus értelemben az ingyenes gyógyszerek továbbra is megmaradhatnak, de be akarják vezetni a vények után fizetendő díjat a térítésköteles és a térítésmentes gyógyszereknél is. Lényegében tehát az ingyenes gyógyszerhez jutást szüntetik meg például a daganatos betegek vagy a nehéz szociális helyzetű közgyógyellátottak körében. Mindezzel a betegek árérzékenységét akarják növelni, amivel egyrészt a gyógyszerfogyasztás visszaszorítását, másrészt az olcsóbb gyógyszerek térnyerését szeretnék elérni. Ez utóbbi a célja a hatóanyagnéven való gyógyszerrendelés kötelező előírásának is, mert a javaslat szerzői úgy gondolják, hogy a beteg ebben az esetben nem az orvos előírása vagy az eddigi tapasztalatai alapján fogja választani a rendelt vagy a már megismert gyógyszerét, hanem a patikus által eléje tett sokféle gyógyszer közül választja majd ki a legolcsóbbat.
A kormány a patikusokkal folytatott árrésviták terhétől is meg akar szabadulni, ugyanis el akarja törölni a jelenlegi árrésszabályozást is. Ennek egyenes következménye lesz az egységes gyógyszerárak megszűnése. Kérdés, hogy a már ma is megélhetési nehézségekkel küzdő kis forgalmú vidéki gyógyszertárak várható áremelésére a városiak hogyan fognak reagálni. A kormányjavaslat logikája szerint ezek árrésemelési hajlandóságát a jelenlegi patikalétesítési korlátozások teljes feloldása és a gyógyszertárak közötti verseny erősítése tartja majd kordában. Azonban inkább arra lehet majd számítani – mert hiszen az eddigi tapasztalatok is ezt mutatják –, hogy minél több helyen árusítják az évenkénti mintegy háromszázmillió doboz gyógyszert, annál nagyobbak lesznek a forgalmazás költségei.
Lehet, hogy a koncepció kidolgozója sem bízik teljesen saját modelljének tökéletességében, hiszen a patikák közötti verseny fokozásával egyidejűleg segélyekkel mentené meg a vidéki gyógyszertárakat a tönkremenéstől, illetve biciklik és minden más portékák árusítását is lehetővé tenné a fennmaradásuk érdekében.
Miközben a patikaalapítást teljesen szabaddá teszik, a kormány meg akarja szüntetni az OEP jelenlegi szerződéskötési kötelezettségét, azaz csak azzal a patikával kötnek majd szerződést a támogatott gyógyszerek forgalmazására, amelyikkel akarnak. Így lesznek majd teljes körű ellátást biztosító, és lehetnek majd csak vény nélküli gyógyszereket forgalmazó patikák is. Alkotmányossági kérdéseket vethet fel, ha a kistelepülés egyetlen gyógyszertára csak vény nélküli gyógyszereket árusíthat, illetve súlyos problémákat generálhat, ha a városi gyógyszertárak az OEP irodáiban egymással fognak versengeni a limitált számú szerződésekért. Mivel a tervezet szerint nem kell majd gyógyszerésznek sem lenni ahhoz, hogy valaki gyógyszertárat létesíthessen, illetve a benzinkutaknál is árusíthatóak lesznek majd bizonyos gyógyszerek, jogos lehet a kérdés: miért jó, ha egy kevésbé biztonságos rendszerben, de sokkal drágábban lehet majd a gyógyszerekhez hozzájutni? Miért és kinek előnyös a szakértelem mellőzése? Miért és kinek az érdeke a profitszempontok kiteljesítése a gyógyszerbe vetett bizalom erősítése helyett? Kinek jó az egészségügyi szempontoknak alárendelt struktúra szétverése és egy szabadpiaci szisztéma kialakítása? Nem lehet kérdéses a válasz: nyilván azoknak a tőkeerős csoportoknak, amelyek a gyógyszerpiac újraszabályozásának ürügyén annak újrafelosztását tűzték ki célul, s ehhez a számukra legolcsóbb megoldást a mai rendszer szétverését eredményező liberalizációs technika adja. Kerül, amibe kerül.
Néhány évvel ezelőtt sikerült egy olyan gyógyszerellátási rendszert létrehozni, amely közel sem tökéletes, de alkalmas arra, hogy a társadalmi feladatait ellássa. Hatékonyan segíti az orvosok gyógyító tevékenységét, magas színvonalon látja el a betegeket gyógyszerrel, információval. Kész arra, hogy tovább javítsa a szolgáltatásait, ráadásul a működtetői ragaszkodnak ahhoz, hogy rendre megújuló konfliktusaik ellenére a szabályozott piaci viszonyok fenntartásában együttműködjenek a mindenkori kormánnyal. Hiszen ismerik a hivatásukat, és tudják: az egészségügy problémáit a piacliberalizálás nem megoldani, hanem mélyíteni szokta. Ez a szakma érti a feladatát és teszi a dolgát – ha hagyják. Nincs értelme annak, hogy akár az állami felelősség mérséklése céljából, akár befektetőcsoportok önérdeke miatt, akár ismerethiánnyal küszködő, de váteszes magabiztossággal ügyködő reformerek törekvéseinek az oltárán feláldozzák. Ez a szakma ennél többet érdemel.

A szerző gyógyszerész