Bicikliben „utaztam”. Hosszú heteken át lekötött a búvárkodás, az olvasgatás a hőskorról, az újságok leporolása, lapozgatása villanyozott, hihetetlen, ma már megmosolyogtató kalandok részesévé válhattam. A legegyszerűbb és leghasznosabb jármű életre teremtését követhettem nyomon, amikor, mint derült égből a villámcsapás, ott ágaskodott előttem az első újkori görög olimpia évében, a Sport-Világ 1896. november 20-i számban a hír: „Tolsztoj, ki ez idő szerint 68 éves, engedélyt váltott, hogy Moszkva utcáin biciklizhessen.”
Olvastam az író kerékpár iránti rajongásáról, fényképet is őrzök róla, amint feleségével együtt a kétkerekű mellett állva megörökítették őket az utókornak, és mégis, a hír olvastán olyan öröm szállt meg, mintha biciklit kaptam volna ajándékba.
Felpattantam a székemről, a Széchenyi könyvtárban, odavágtattam ahhoz a hölgyhöz, aki az olvasói igényeket összegyűjti, és emelkedett hangon tettem fel neki a kérdést:
– Tudja, mit találtam?
Honnan sejtette volna, meg aztán nem is nagyon szokás ily módon lelkesedni a teremben, ahol pilleszárnyakon jár a csend, tartsa meg mindenki saját magának az érzéseit, ha a régi korok betűiből táplálkozik.
A hölgy rezignáltan és visszafogottan csak egy szóra méltatott:
– Mit? …
– Akkor én felolvastam a hírt, amely olyan sejtelmesen kezdett kopogni a könyvtárterem falain, mint mikor a halottak éji táncára hívó botok kezdik el hangjukat hallatni.
– Igen…, igen…– mondta a terem szolga őre döbbent tekintettel, majd hozzátette: – Jó magának, hogy ettől az újsághírtől ilyen jókedvre kerekedik…
– Már hogyne kerekedett volna jókedvem, amikor hetek óta éppen az ilyen mondatokra vadásztam. És tessék csodát látni: a kincstől vidámmá vált az egész napom. Másként szálltam fel az autóbuszra, másként köszöntem rá embertársaimra, észrevettem olyan dolgokat, amelyeket egyébként ritkán fedezek fel, tudtam örülni az ebédnek, a jó ízeknek, a telefonhívásnak, a barátom sportrekordjának, a zenének, a dalnak, a Várban elfogyasztott kávé illatának. S amikor az esti szürkületben Tolsztoj gróf Premier márkájú kerékpárján – amelyet a feleségétől, Szofja Andrejevnától kapott – közeledett felém, heves szívdobogás fogott el.
– Da zdravsztvujet, Lev Nyikolájevics! – kiáltottam, de mire a kezemet nyújtottam volna neki, köddé vált, mint La Mancha lovagja.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Áradt a Duna, apadt a Tisza
