Gyengeség és lagymatagság a nemzetpolitikában

Kétesztendős kormányzása után már igazán és világosan láthatóvá vált az érdeklődő szélesebb társadalmi rétegek számára is, hogy a neoliberális politikát folytató Medgyessy-kormánynak nincs megalapozott nemzetstratégiája, legfeljebb annak az ország európai uniós tagságára leszűkített értelmezése, illetve változata, ami részleteiben ugyancsak erősen vitatható. Ebből adódik azután, hogy zavar, bizonytalanság és gyengeség tapasztalható az időszerű nemzetpolitikai ügyek és problémák kezelésében is. Ráadásul újra meg újra olyan furcsa és nyugtalanító dolgok történnek körülöttünk, magyarok körül, amelyekkel kapcsolatban szükség lenne határozott és egyértelmű hivatalos magyar állásfoglalásra és cselekvésre. Amúgy, ha jól megnézzük, nem sok új van mindebben, hanem inkább azt látni, hogy nagyon is kísért a múlt, mert hol itt, hol ott a régi szellemben, de új köntösben fanyalgás, szemfényvesztés, sőt csalás és árulás zajlik velünk, magyarokkal kapcsolatban, mintha már, vagy még nem lennénk az egyesülő Európa uniójában. Lássuk konkrétan, miről is van szó.
Az újságolvasó széles közvélemény tudomására juthatott például, hogy a közelmúltban uniós pénzen és nagy példányszámban rólunk szóló, a magyarok történetét bemutató könyv jelent meg Brüsszelben éppen az Európai Unióba történt belépésünkhöz időzítve, hogy „megismertessenek” bennünket abban a környezetben. Sajnos ebben nincs köszönet, a bemutatás torzképpé silányult, megtévesztő hamisítvány született gazdag történelmi múltunkról, kihagyva belőle vagy leegyszerűsítvén tetteinket, például számottevő hozzájárulásunkat az egyetemes emberi kultúra és tudomány fejlődéséhez. Annál inkább nem fukarkodtak „bűneink” felsorolásában, mintha felvillanna a sorok mögött az a régi-régi kísértés, mely szerint kelet népeként idegen test volt Európában a magyarság. Szerencsére az ilyen megközelítése a dolgoknak ma már elfogadhatatlan a humánus világ és Európa számára, de úgy látszik, még vannak, talán nem kevesen, akik áskálódnak és mai megfontolásokból hamisítják a történelmét.
Vagy mivel is magyarázható az a felháborító fejlemény, illetve eseménysorozat, hogy a Szerbiához tartozó Vajdaságban ország-világ szeme láttára verik és üldözik a magyarokat? Kárpátalján pedig elkeseredett harcot kell vívniuk az ottani magyaroknak a beregszászi magyar főiskola épületéért – annak tulajdonjogáért és pusztán a benne maradásért –, amibe magának a köztársasági elnöknek is be kellett kapcsolódnia. Pedig az az épület még a monarchia idején épült, nem pedig az ukrán adófizetők pénzéből. Miféle állapotok uralkodnak itt körülöttünk a Kárpát-medencében, és mit tesz a szociálliberális kormány az alkotmány értelmében felelőssége érvényesítésére – merül fel jogosan a kérdés?
Arról, hogy magyar illetékesek látták-e és véleményezték-e a Brüsszelben megjelent ominózus művet, egyelőre nem sokat tudni, de hogy elvárható eréllyel és rátermett szakmai háttérrel nem nagyon igyekeznek korrigálni vagy korrigáltatni, arról vannak hírek és benyomások. Bizonyos hazai körökben ugyanis mintha kezdenék védeni a „művet”, mondván, szálljunk csak magunkba és fogadjuk el emlegetett „bűneinket”. Továbbá nem ok nélkül mondogatják e tekintetben járatos honfitársaink, hogy míg a rólunk korrekt vagy kedvező képet nyújtó művek valakik „jóvoltából” egyre-másra eltűntek a világ könyvtáraiból, ez a fércmű bizonyára nem jut azok sorsára, különösen nem, ha a honi illetékesek nem tesznek határozott lépéseket korrekt kiigazítására. (Zárójelben jegyzem meg, hogy annak idején a külügyek egyik irányítójaként az 1980-as években magam is közvetlenül értesültem ilyen jelenségekről.)
A vajdasági magyarok elleni támadásokkal kapcsolatos hivatalos magyar kormányreagálások sem voltak elégségesek, lagymatagnak bizonyultak, hiszen az atrocitások veszélyesebbé válása mind módjában, mind méreteiben világosan erre utal. Nem beszélve arról, hogy nem látni az EU határozott fellépését sem az ügyben, miközben amerikai szenátorok és képviselők figyelmeztetése a szerb kormány címére – igaz, magyar származásúak kezdeményezésére – gyorsabb és keményebb volt.
Az autonómia és a román szemfényvesztés
Ezzel szemben Románia megdicsőülve zárhatta le az integrációs tárgyalások kisebbségi fejezetét, hiszen az EU illetékesei, bedőlve a szemfényvesztésnek, modellértékűnek nevezték magyarságpolitikáját. Holott Románia valójában sem gazdasági, sem humanitárius szempontból, sem a demokrácia követelményei értelmében nem nőtt még fel az EU kritériumaihoz, az általános európai normákhoz. Ezért Románia idő előtti – hangsúlyozom, idő előtti – uniós tagságát nem célszerű szorgalmazni vagy támogatni magyar nemzetpolitikai szempontból sem, hiszen ma már nem egészen biztos, hogy az a magyarság integrációját, határokon átívelő egyesülését, azaz általános helyzetének javulását, alkotmányjogi rendezését segítené elő, vagy inkább autonómia nélkül maradna, a magyarság fokozatos gyengülését, fogyását, s majdan olyan sorsra jutását idézné elő, ami Romániában lényegében a németeknek (szászoknak), zsidóknak, a dobrudzsai törököknek, a bolgároknak és a tatároknak jutott osztályrészül. Ha csak a román politikai akaraton múlik, ilyesmit bizony nem lehet kizártnak tekinteni. Nekünk tehát ezzel a kettős mércével kell mérnünk Románia uniós tagsági érettségét, ha döntési helyzetbe kerülünk. Elég az állandó meghátrálásból, különösen akkor, ha az unió sem megfelelő módon kezeli a nemzeti kisebbségi ügyet. (Ez azonban egy külön nagy téma, amit fontos alaposan és körültekintően újra és újra végiggondolni.) Mindez viszont, mármint hogy Románia kezd megdicsőülni az unióban, nem válik a magyar diplomácia és az RMDSZ vezetőségének díszére.
Mindezt tapasztalva igaza van, illetve lehet Orbán Viktor volt miniszterelnöknek, aki Tusnádfürdőn július 24-én elhangzott beszédében azt mondotta, hogy történelmi lehetőséget szalaszt el a romániai magyarság, ha az ország uniós taggá válása előtt nem tesz meg mindent az autonómia kivívása érdekében. Ehhez egyebek közt azt is hozzátette, hogy az erdélyi magyarok autonómiája nem jön magától, azt ki kell erőszakolni, ki kell követelni. Világos beszéd, ami egyértelmű álláspontot tükröz. Két fiatal szocialista párti törpe Lenin mégis megtámadta a szónokot és beszédét, mondván, az kárt okoz a romániai magyarok ügyének, rontja esélyeiket. De hogy miért és mire irányuló esélyeiket rontja, azt nem részletezték. Csak feltételezni lehet, hogy a „ki kell erőszakolni, és ki kell követelni” kifejezések nem tetszenek nekik, és talán célzás arra, hogy autonómia nélkül Romániának nem illik számítania egy felelős magyar kormány önzetlen uniós támogatására.
Tovább él az utódpárti,
pártállami hagyomány
Tulajdonképpen el is felejthetnénk eme okvetetlenkedő utódpárti fiatalemberek buzgólkodását, ha az nem tükrözné az MSZP–SZDSZ és kormánykoalíciójuk hivatalos megközelítését. Igen, és ha hasonló szellemben nem hozta volna szóba a kérdést a nagy tapasztalatú – bár nemzetpolitikai kérdésekben nem annyira aktív – Horn Gyula volt miniszterelnök, egykori külügyminiszter is a Nap-kelte című tévéműsorban. Sőt, ő még valamivel tovább is ment, hiszen kalandorsággal és nemzetközi bonyodalmak okozásával vádolta meg a Fideszt az Orbán-beszéd kapcsán. Részletesen azonban ő sem fejtette ki, hogy kifogása a beszéd mely részeire vonatkozik, csak sejtetni engedte a „bűnt”: már megint és megint „rosszat tett a Fidesz”. Tőle ezt igazán nem vártam, hiszen neki emlékeznie kellene arra, miként fogott mellé a Meciarokkal egykori „barátkozási” szándékában. Mérvadó politikusoknak immár tudniuk kellene, ahogyan annak idején a román nacionalista-kommunista politika hatalmasai nem értettek a „meleg baráti szavakból”, úgy a mostani utódaik sem értenek, vagy nem akarnak érteni az „úriemberi szóból”, hiszen a hagyományok tovább élnek utódpárti és pártállami állapotok formájában vagy más történelmi összefüggésekben. Azért is tudniuk kellene, mert sajnálatos módon utódpárti hatalmi jelenségek így vagy úgy nálunk is akadnak bőven, méghozzá nem utolsósorban talán éppen az ő „munkálkodásuk” révén is.
Másrészt azt is tudnunk kellene valamennyiünknek, hogy az erdélyi autonómia követelése egyáltalán nem új keletű dolog. Már Trianon óta érvényes Koós Károlynak, a nagy magyar erdélyi gondolkodónak és hazafinak a „kiáltó szava”: „A magyarság nemzeti autonómiája”. A magyarság legjobbjai már abban a szinte kilátástalan helyzetben felismerték, erőt, kitartást sugallva, hogy a nemzeti autonómia szinte az egyedül lehetséges ellenszere pusztulásának, ami bizony a mára is érvényes.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a II. világháború utáni időkben a Székelyföldön már létezett a Magyar Autonóm Tartomány, amely ugyan szovjet mintára és nyomásra született meg, s ezért szemfényvesztő jellegű volt, mégis voltak az önrendelkezés gyakorlásának kedvező hatásai és szerény eredményei, például a magyar nyelv és kultúra védelmében, ápolásában, valamint az oktatásban, nevelésben. Nem véletlen azonban, hogy még ez is soknak bizonyult a román fél számára, ezért hamarosan véget vetettek az autonóm tartománynak, Romániában ugyanis újra meg újra felerősödött a magyarellenes beolvasztási politika, mely folyamat Ceausescu diktátorsága idején kegyetlen atrocitásokba torkollott egészen a falurombolásokig és a menekülők áradatáig.
Majd következett az 1989. decemberi fordulat, a diktatúra befejezése, amikor is a forradalmi jellegű tömegmegmozdulások elindítójává és jelképévé Tőkés László, a kiváló fiatal férfi és lelkipásztor lépett elő. Ekkoriban ismét erőteljesen felvetődött a magyar autonómia ügye és a Nemzetiségi Liga létrehozása. A harc élére Király Károly, a már nem fiatal, de egyenes gerincű, szálfatermetű honfitársunk állt, aki akkor a Nemzeti Megmentési Front Országos Tanácsának az elnökhelyettese, más szóval Iliescu elnök helyettese volt. (Sajnos őt is csak nagyon rövid ideig viselték el a román vezető körök.) Az NMF Országos Tanácsa nyilatkozatban mondta ki, hogy a magyarság, ahol többségben van, jogosult etnikai alapú autonómiára. Majd, amikor döntésre került a sor, nemcsak a románok, de maga Domokos Géza, az RMDSZ elnöke is – saját emlékirata szerint – az autonómia ellen szavazott, s Király Károly híveivel magára maradt, aki azonban azóta is, ma is szilárdan kitart az autonómia mellett, ott állva Tőkés László, Szász Jenő, Csapó József és népes küzdőtársaik mögött. A csatát akkor sem csak ő, hanem az egész romániai magyarság vesztette el.
Az RMDSZ vezetőségének kétes szerepe
Törvényszerű volt, hogy Király Károly útja 1990. január végén Budapestre vezetett, és közjogilag partnerek lévén – ő államtanácselnök-helyettes, jómagam ideiglenes köztársasági elnök – országházi dolgozószobámban hivatalosan találkoztunk és tárgyaltunk az említett romániai kisebbségi nyilatkozatról, illetve a magyarság helyzetének időszerű kérdéseiről, és megállapodtunk ez irányú együttműködésünkről, egymás támogatásáról, ami az akkori körülmények miatt sajnos ugyancsak rövid életű maradt. A mostani helyzethez hasonlóan akkoriban is két komoly akadály tornyosult az autonómiához vezető úton: a román állami nacionalista politika és ellenakarat, s a vele cinkosságot vállaló RMDSZ vezetősége, élén az elnökkel. A román állam élén akkor is, ma is Iliescu elnök állt, illetve áll és dirigál.
A magyar autonómia ügyének kivitelezése 1989–90-ben tehát meghiúsult, majd rövid időn belül bekövetkezett 1990 szomorú „fekete márciusa”. Ekkor a román szélsőséges nacionalista erők újabb súlyos csapást mértek az erdélyi magyarságra. Az atrocitások következtében többek között súlyosan megsérült Sütő András, a nagy író, az erdélyi magyarok szellemi támasza, akinek elvették a fél szeme világát. Ez súlyos tragédia volt, ami egymaga is világossá tette, hogy 1989 decemberében nem forradalom, hanem jól szervezett (katonai?!) puccs zajlott le Romániában, de a fiatalok és a nép tömegmegmozdulásai forradalmi jelleget öltöttek és egyben kölcsönöztek az eseményeknek.
Évekkel ezelőtt a mostani vezetésű RMDSZ ismét zászlajára tűzte az autonómia jelszavát, sőt elhatározta, hogy a romániai magyarok számbavétele céljából felmérést végeznek és regisztert készítenek, hogy választásokat készítsenek elő a perszonális autonómia érdekében. Ez a terv azonban jelszó maradt, manapság pedig az RMDSZ Markó Béla elnökletével az autonómia ügyét határozottan napirendre tűző Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácscsal helyezkedik szembe. Így ismétlődik a történelem, s ebben a helyzetben rokonszenvének és támogatásának egyidejű kifejezése mellett sajnálattal állapítja meg Király Károly – a szerény anyagi helyzetben lévő nyugdíjas küzdőtárs – a Tőkés Lászlóhoz írt (2004. február 26.) nyílt levelében, hogy az autonómiával kapcsolatban „nagy fába vágták a fejszét”. Márpedig ő tudja, milyen rögös és rettenetesen nehéz ez az út, amelyen újra két nagy akadályt kellene leküzdeni; a román politikai elit és az RMDSZ vezetőségének ellenállását.
A magyarság, jobban mondva képviseleti szervezetei kettészakadtak, és külön-külön utakon járnak az autonómia és a kettős állampolgárság dolgában. A magyar kormány egy húron pendül a román kormánnyal, s mindketten az RMDSZ vezetőségének oldalára álltak az autonómia ügyének ellenében. Eközben megfigyelhető, hogy Romániában az RMDSZ az egyetlen olyan párt, amely zászlajára tűzte a román–magyar megegyezés jelszavát, a román etnikumú pártok pedig – még a demokratikusabbak vagy lojálisabbak is – ettől vonakodnak, vagy egyenesen ellene vannak. A hazai ellenzéki erők viszont egyöntetűen az autonómia és a kettős állampolgárság hívei mellé álltak. Utóbbiak úgy gondolják, hogy nemzetközi ráhatással és erőteljes magyar összefogással, közös fellépésekkel meg lehet törni, de legalábbis jobb belátásra lehet bírni a román állami nacionalista erőket. Romániának ugyanis komolyan kell vennie európai uniós integrációját és az onnan kapott még oly enyhe figyelmeztetéseket is, de a magyar szociálliberális kormánynak is igazi nemzetpolitikai érdekeink érvényesítésében.

A szerző volt nagykövet, az SZDP általános elnöke