A civil politizálás esélyei

Kikaparta ugyan az SZDSZ a gesztenyét Kovács Lászlóéknak, de az előre hozott kormányfőbuktatás váratlan kimenetele valószínűleg megzavarta a régi MSZP-s gárda örömét. A békés hatalomátmentés ezúttal aligha sikerül majd. Nem holmi pancser civilekkel kell boldogulniuk, hanem kebelbélivel, akinek vagyona és ahogy ma mondják, kapcsolati tőkéje jól mutatja, hogy konyít valamit a rendszerváltáshoz, amiről nekünk nincs fogalmunk.
Az MSZP nem a dinamikus változások pártja, választmánya most mégis csalhatatlan életösztönnel szavazott arra a jelöltre, akitől politikai változás (vagy legalább a párt arculatának észrevehető módosulása) remélhető. Nem mindegy, persze, hogy miféle. S az is lehet, hogy az MSZP ugyan jól választott, de Gyurcsány Ferenc elhamarkodta a dolgot. Vajon miért vállalta az elkerülhetetlennek tűnő 2006-os választási vereséget ahelyett, hogy a baloldal megmentője s egyetlen reménységeként tiszta lappal szállna versenybe a hatalomért 2010-ben – a kétpárti váltógazdaság logikája szerint komoly győzelmi esélyekkel? Türelmetlenség, számítási hiba nem valószínű. (Legalább innen nézve nem látszik az a Nagy Játékos az MSZP-ben, aki őt is lesre futtatta volna.) Gyurcsány vagy rosszabb, vagy különb politikus, mint amilyennek hittem.
Ha különb, akkor másfél év alatt markáns, új arculatot ad pártjának. Vállalja a konfliktusokat kül- és belföldön egyaránt. Az Európai Unió belső ellentéteit kihasználva megpróbál javítani valamit csatlakozásunk feltételein. Óvatos, leleményesen protekcionista gazdaságpolitikával talpra segíti a padlóra küldött hazai gazdaságot. A kádári örökség birtokában, szemrebbenés nélkül megszabadul a régi rendszerben kompromittált idősebb elvtársaktól. Rács mögé küldi a saját pártklientúra néhány kirívóan korrupt egyéniségét. Ezzel nemcsak népi szavazatokat szerez, hanem a médiaképes baloldali értelmiség ifjabb nemzedékeit is megnyeri magának, akik alig várják, hogy megbocsáthassanak a koalíciónak. Hogy mindezt megtenné-e, s főleg, hogy megteheti-e, én nem hiszem.
De ha történetesen rosszabb politikus volna, mint feltételeztem, még akkor is lehet kiváló üzletember. Úgy látszik, a kormányzó koalíció, választási veresége biztos tudatában, a hátralévő másfél esztendőt arra akarja használni, hogy az érintettek tiltakozását semmibe véve sorra végrehajtsa a legnépszerűtlenebb intézkedéseket, és részben takarékossági jelszavakkal, részben a piac-vallás szent dogmáira hivatkozva kiárusítsa a nemzeti vagyonból mindazt, ami még megmaradt. Az egyetemeket és a kórházakat (ingatlanjaikkal együtt értendő az üzlet), a termőföldet, az energiahálózatot, a postát és a vasutat. Mindezt végigcsinálni egy politikus számára: kész harakiri. Egy üzleti befektetőcsoport képviselőjének ellenben soha vissza nem térő alkalom a cég felvirágoztatására. Ki meri állítani, hogy Medgyessy vagy Gyurcsány okvetlenül politikusként akarja befejezni pályafutását?
Nem tudom, mi indítja az egykori államosítók egyenes ági örököseit, a mostani baloldal vezető politikusait arra, hogy a közvagyont és a közszolgáltatásokat piacra dobják, és magán-, lehetőleg külföldi kézre adják. A Világkereskedelmi Szervezet keretében erre tett ígéreteiket váltig tagadják. Hogy üzleti partnereiknek, támogatóiknak tartoznának ezzel, ilyesmire gondolni sem merek, mert nem szeretnék sajtóperbe keveredni. Legvalószínűbb, hogy az államháztartás csődjének elodázása végett kótyavetyélik el az ország ingó és ingatlan vagyonát, s lyukkal lyukat tömnek be, de akkor ne csodálkozzanak, ha a jövedelemért feláldozott jövendő kicsúszik a kezükből. Mert a csökkenő állami szerepvállalással egyenes arányban növekvő országos nyomor a következő kormányok kiadásait növelni, bevételeit csökkenteni fogja. S akkor már nem lesz mit a zálogba csapni (hacsak nem a 13 szepességi várost, de az is hol van már…).
Hogy mire számítsunk, hamarabb kiderül, mintsem Gyurcsány Ferenc szeretné. Az időzítés nem véletlen ugyan, de most kínos lehet számára az idő szorítása: az új kormánynak heteken belül színt kell vallania. Alighogy megalakul, döntenie kell a felsőoktatási törvényről és az egészségügyi ellátásszervezés magánosításáról. Vállalja-e az egyetemek kiszolgáltatását a piaci logikának, a miniszter által kinevezett menedzsereknek, három új, e célra alapított kormányhivatalnak? Bevezetik-e Magyarországon az üzletszerű betegirányítást? Megfojtják-e a kistelepüléseket az iskolák, postahivatalok és vasútvonalak felszámolása révén? Folytatják-e a nagybirtok- és tömegtermelés-párti agrárpolitikát, hogy még egyszer bebizonyítsák: Magyarország földje nem képes „ilyen sok embert” eltartani?
Az új miniszterelnök bátor kormányzati lépéseket helyezett kilátásba, s ez nem volt üres ígéret részéről. Vakmerőség lenne a bukott Medgyessy-kormány által előkészített intézkedéseket végrehajtania, s nem kis hősiesség kellene ahhoz, hogy a koalíciós pártokkal és ugrásra kész klientúrájukkal szembeszállva politikai fordulatot hajtson végre. Szándékában áll-e egyáltalán, hogy lényeges kérdésekben másként járjon el, mint elődje, akinek tanácsadója, kollégája volt? Nem valószínű. A hatalmában áll-e? Ez pedig szinte kizárt.
Akkor pedig a civil(izált) politika esélyei szemernyit sem javulnak, a szociális retorikával álcázott népellenesség pedig nem tart ki 2006-ig, ha kitart, egy nappal sem tovább, mint amikor a szavazatokat összeszámlálják. De mi marad addigra az országból? Ez rajtunk is múlik.
Visszafordíthatatlan változások előtt állunk, a közeljövőben olyan kérdések dőlnek el – vagy maradnak eldöntetlenül –, amelyek egy egész előttünk álló történelmi korszak jellegét meghatározhatják. Feladjuk vagy megtartjuk azokat a szellemi és anyagi eszközöket, amelyek birtokában a nemzet befolyásolni tudja saját jövendő sorsát? A politikai viták középpontjába óhatatlanul a közjó és a közvagyon sokszorosan lejáratott, gyanús és vitatott fogalmai kerülnek. A nyakló nélküli magánosítás és piacosítás ellenében amellett érvelnék, hogy a köztulajdon meghatározó jelenléte igenis indokolt, sőt nélkülözhetetlen azokon a területeken, ahol a szolgáltatás fenntartása az állam alkotmányos kötelezettsége, ahol a tulajdon működtetésének elsőrendű célja nem a jövedelemszerzés, és ahol a teljesítmények értékelésére a gazdasági mutatók nem alkalmasak vagy nem kívánatosak.
Ezért az állam szerepvállalásának további nyirbálása helyett a takarékos és becsületes állam feltételeinek megteremtéséről kellene gondoskodnunk: a köztisztviselők és közhivatalnokok szakmai kiválóságának, politikai függetlenségének, személyi felelősségének és eljárásaik nyilvános ellenőrzésének feltételeiről. Ez az, amit nem bízhatunk a pártkatonákra – kecskére a káposztát. A Védegylet műhelyében készülnek ilyen helyzetelemzések és állásfoglalások. Munkánkkal, szerény lehetőségeinkhez képest, a társadalmi vita kibontakozásához szeretnénk hozzájárulni.
Javasoltuk és javasolni fogjuk az egyetemi autonómia korlátozása helyett a választott egyetemi testületek felelősségének kiterjesztését, a folyamatok átláthatóságának javítását. Gyorsított eljárásban kierőszakolt reformok helyett széles körű szakmai egyetértésen alapuló változásokat a közoktatásban. A hallgatói fejpénzért versengő intézmények helyett komplex teljesítményi mutatókhoz kötött oktatásfinanszírozást. A hallgatók számának növelése helyett a jobb minőségű tudásátadás feltételeinek megteremtését. Szabad választást az intézményeknek a hagyományos egyciklusú és az új, kétciklusú lineáris képzési rend között. Az egyetem tudományos, közoktatási és közművelődési szerepének növelését. S hogy a társadalom igényeit a felsőoktatás felé ne a munkaadók és befektetők közvetítsék, hogy a hosszú távú stratégiai döntések ne pillanatnyi üzleti érdekek, világnézeti elfogultságok hatása alatt szülessenek.
Az egészségügyben a lopakodó privatizáció leállítását szorgalmazzuk. Hogy az ellátás megszervezését és a fejlesztési források elosztását ne bízzák üzleti vállalkozásokra. A társadalombiztosítás építse ki az ellátás ellenőrzésének és minősítésének intézményrendszerét. A gyógyító-megelőző tevékenységben részt vevők közösen működtessenek a regionális együttműködést szervező központokat. Szüntessék meg a kórházakat a betegforgalom növelésére, illetve hamis adatszolgáltatásra ösztönző teljesítményi mutatókat, a gazdálkodási szempont elsőbbségét a gyógyítással szemben. Az agrárpolitikában a kisgazdaságok védelmét, a versenyképességüket javító intézkedéseket, az életidegen bürokratikus korlátozások és kötelezettségek feloldását helyeselnénk. A vidék népességmegtartó képességére és a környezet védelmére összpontosító támogatási politikát. A külföldiek földvásárlásainak korlátozását, eurokonform módszerekkel. A „morbus hungaricus”, a mezőgazdasági nagybirtokrendszer feltámadásának megakadályozását. Aggasztónak tartjuk az állami gazdaságok magánosítását, tekintettel stratégiai jelentőségükre a vidékfejlesztés és a mezőgazdasági innováció területén.
Az energiapolitika területén azokkal értünk egyet, akik a Magyar Villamosipari Műveket állami kézben tartanák, és korlátoznák az energiapiac liberalizálását. A megújuló forrásokon alapuló, kisebb léptékű helyi energiaszolgáltatók számára megkülönböztetett támogatást követelünk – hosszabb távon az egész országnak megtérülne ez.
Leállíttatnánk a posta privatizálását előkészítő intézkedéseket. Szerintünk a szolgáltatások korlátozása helyett komplexitásuk növelésével lehetne gazdaságossá tenni a posta működését, elsősorban az elektronikus kommunikációba való bekapcsolódás révén (pl. teleházak kialakítása a kistelepüléseken).
Amellett érvelünk, hogy autópályák csak üzleti alapon épüljenek. Az adófizetők pénzét – és az európai támogatást – a vasútvonalak felújítására, a vasúti szolgáltatások kétségbeejtő színvonalának javítására fordítsák. Az elviselhetetlen környezeti terhelést okozó közúti áruszállítást tereljék a vasútra, ezáltal biztosítsák annak gazdaságosságát. A helyi, a távolsági, valamint a fővárosi tömegközlekedés és a MÁV közötti intézményes együttműködés kialakításával sokat lehetne javítani a tömegközlekedés hatékonyságán és jövedelmezőségén.
Az egyetemi oktatóknak és diákjaiknak a felsőoktatási reformról, a gazdáknak a kormány birtok- és támogatási politikájáról, az orvostársadalomnak és a betegeknek az egészségügyi privatizációról, a vasutasoknak, postásoknak, valamint a szolgáltatásaik híján súlyos hátrányt szenvedő települések lakóinak az elhatározott leépítésekről alkotott véleménye számít annyit, mint amennyi a parlamentben elhangzik, és el is hallatszik odáig, ha úgy akarják. Ahhoz azonban, hogy a munkájukat, megélhetésüket vagy lakóhelyüket fenyegető intézkedéseket megakadályozzák, és bölcsebb megoldások mellett voksolhassanak, az érintetteknek szervezkedni, tanácskozni és egyezkedni kell.
Valljuk be, elszoktunk ettől, és az utolsó másfél évtized sem csinált valami nagy kedvet a nyilvános politizáláshoz. A kormányválság most mégis jó alkalom, hogy beletanuljunk. S a veszedelem elég nagy, hogy megtegyük. Tudjuk, a törvényhozás az Országgyűlés kiváltsága. A civil társadalom joga azonban, és a polgárok kötelessége is, hogy ellenálljanak az ország érdekeit sértő törvényeknek.
Ne engedjünk ilyeneket megszületni, tagadjuk jogosságukat, és ha kell, akadályozzuk meg végrehajtásukat!

A szerző a Védegylet szakértője