A kisembereknek mindig mindent elölről kell kezdeni

A sajtó felelősségére utaló levélből vettem a címet, amelyben írója – vidéki tanító – arra figyelmeztet bennünket: ideje többet szólni a felelősök felelősségéről. Nagyon várom a visszavonulást az iskolából, még két évet kell kihúznom, és azután… Mi is történhet? A kevés nyugdíjból nagy mutatvány lesz megélni, de mi már annyit megtanultunk, hogy például a feleségem megrovott: Minek levelezel? Csöndben befejezed, ki kíváncsi a véleményedre? Harmincnégy év alatt hányszor kérdeztek meg? Nem elég jó példa volt a mama? Szegény anyám megörült, amikor követője lettem a pályán, ő figyelmeztetett: Ne várdd nagyon a befejezést, mert megtudod, mennyire hiányzik majd, nekem is szokatlan volt, hogy nem hallgattam a gyerekzsivajt. Vissza-visszajárt kisegíteni – nem pénzért –, ha hívták, de akkor más volt, volt bőven gyerek. Mostanra megfogyatkoztunk. Pénzről csak annyit, országunkban minden értelmiségi hivatás legcselédebbjei mi voltunk. Nyugdíj után meglátom, szokta mondani feleségem, hogyan kell beosztani azt a keveset, amire érdemesítenek benneteket Mágnás Bálinték. Ő csak így nevezi a minisztert meg a többieket. Valamivel szerencsésebb, ő könyvelőként fejezte be a szolgálatot.
Másik megjegyzése úgy szólt: Ne ártsd magad a politikába. Asszonybeszéd – válaszoltam, hiszen a kezdet kezdetétől a Magyar Demokrata Fórum helyi mozdítója voltam, de később figyelmeztettek, a tanítók maradjanak távol a politikától! Arra, hogy az igazgató, a helyettese és még két másik pedagógustárs a szocialisták oldalán nyíltan intézkedhetett, ők azzal érveltek: Mi régtől ott voltunk. Másfél évtized az én részemről, az semmi. Az sem számít, hogy minden rendezvény felelőse én voltam, vegyük a legfrissebbet: 1956-ról nekem és osztályomnak kell megemlékezni, ők aztán majd a végén megkritizálják. Én most is örömmel vállaltam, mert azt, hogy ellenforradalom, nem ejti ki a száján senki. Aztán morogjanak. Nem ilyen gondok fárasztanak, hiszen a történelem eldöntötte, kinek volt igaza annak idején. Amiről szólni szeretnék, más, de számunkra fojtogatóbb, mert bizonyítja: épülj be, áskálódj, elégedetlenkedj, és amikor majd minden szétesett, hallgasd a kárörvendezést és azt, hogy a magyarok csak erre valók. Megeszik egymást, és jót nevetnek. Ők ilyen esetben mintha nem is közülünk valók lennének. Lehet, hogy csakugyan nem is azok?
Jeleztem, régi – valamikor így is hittem – rendszerváltoztató kisember vagyok. Elsők között lelkesedtem a táborért, a sátorért, és a mai napig megmaradt alapozó emberekért. De amit most látok, nagyon kiforgatott. Akik úgy beépültek, most ők a vezérek. A régiek csaknem megtűrtek. Szemünk előtt verették szét a kisgazdákat, a kereszténydemokratákat ismét a beépülők, mostanra mi kerültünk sorra? Az alapítók nem kellenek?
Úgy jellemezték: kinőttük őket, mint gyerek a kabátot. Pedig milyen jól emlékszem, mikor a vezér asszony megbukott a saját körzetében, az öregek, az alapítók megmentették. Vigyázat hát azzal a kabáttal, lesz még hidegebb is. Legyinthetne valaki: ez a ti bajotok, neki persze nem fáj. Ami személy szerint meg hivatásomból következően legfájdalmasabb, az a pusztuló vidék, a falu. Kivándorlás kezdődött, és tart esztendők óta. A faluban alig van megélhetés a fiatalok számára. Elmennek. Gyerek nem marad utánuk, mert ez a világ gyerekellenes. Nézzük csak a világvárossá épülő fővárost! Mindenféle elegy nép lepte el, van olyan utcája, ahol magyar szót is alig hallani. Oda tartanak pedig a mi elvándorlóink is. Én csak a költőt idézgetem, amikor megfordulok odafönt, ő a XIX. századi Pestről írta: az utcán németszó, por, bűz és piszok. Elhagyom a német szót, de a por, a bűz, a piszok miatt nagyon szégyenlem magam, bár nem az én saram.
Az iskolával kezdtem, a kis iskolákkal, amelyeket halálra ítéltek. Ha nem lesz iskola, nem marad, csak az öreg a faluban. Iskolaellenesebb vezetés nem volt még ebben a hazában. Úgy is fogalmazhatnék: népirtás ez. Nem a kivándorlástól kell félteni a magyar nemzetet, hanem attól, hogy kiirtja saját magát, a nagy liberalizmus meg globalizmus és minden fene -izmus nevében. Az ország addig él, amíg van népe. A nép ott boldogul, ahol van föld, erdő, mező, falu és tanya. Ahhoz, hogy sokasodjék, hit és bizalom szükséges. Itt most a hitet csúfolják meg a hirtelen gazdagok, a valamikori eszméiket cserélgetők. A kis falusi iskolákat a Mágnás Bálintok nem nézik semmibe, márpedig ahol megszűnik az iskola, ott búcsúzófélben van az élet is. Úgy látszik, ismét eljött az a nehéz világ, amelyben mindent meg kell tenni a megmaradásunkért ott, ahol élünk. Ismét a költőt hívom segítségül: ne hagyjuk a templomot s az iskolát. Az előbbit a kommunista világból kellett megőrizzük, megtartottuk, de az iskolát csak addig birtokolhatjuk, amíg van gyerek. A gyerek pedig a jövendő, és aki a jövő ellen vétkezik, a legsúlyosabb bűnt követi el, méltóvá teszi magát az ítéletre. Igen, de ki ítéli el, ha a legmagasabb irányító helyeken hagyják helyben a gonoszságokat?
Nem tudtam eltitkolni a feleségem előtt ezt a pár sort, annyiban engedtem neki, nem kiáltom ki magamat névvel, mert esetleg azt a két évet sem tudom leszolgálni. Így csak annyit, sok száz magam sorsát hordozó tanító nevében: gondolják meg, mit akarnak cselekedni a magyar vidék ellen!