Csalárd üzlet és szellemi befolyás

Meglehetősen szűkre szabott vita zajlik a Nemzeti Tankönyvkiadó (NT) Rt. privatizációjáról, jóllehet a kultúra területén végbement magánosításokkal összehasonlítva a legnagyobb üzletnek ígérkezik.
Miért nagy üzlet a privatizáció? Az NT Rt. részesedése a felnőttoktatásban használt nyelvkönyvek nélkül számított közoktatási tankönyvek piacán 50 százalék körül mozog. A rendszerváltozás előtt a jogelőd állami vállalat ezen a területen monopolhelyzetben volt. A társaság jelenlegi pozíciója évtizedes, tudatos állami piacszervező politika eredménye. A tankönyvpiacon lényegében évente egyszer van bevétel, s a kiadás költségeit egy egész éven át, a tankönyvfejlesztés és engedélyeztetés költségeit pedig akár több éven keresztül is előre meg kell finanszírozni. A piacra lépéshez szükséges tőkebefektetés tehát a könyvpiac egyéb ágazataihoz képest jóval magasabb. Nem csoda, hogy nyolc-tíz kiadó lefedi a teljes piacot, s ezek többsége több lábon áll, azaz nem csak közoktatási tankönyveket ad ki. Közülük jóformán egyedül az NT Rt. képes számottevő hitel felvétele nélkül gazdálkodni.
A társaság tehát a tankönyvpiacon jelenleg is meghatározó helyzetben van, s csak az állami tulajdonlás tartja vissza attól, hogy a közgazdasági szakirodalomból ismert versenyeszközökkel megszerezze a piac akár 80 százalékát is. A magántulajdonos nyilván nem fog ettől visszariadni, s akkor a befektetése nagyon gyorsan meg fog térülni. A továbbiakban pedig még visszafogott tankönyvárak mellett is extra hasznot tesz zsebre egy verseny és kockázat nélküli, államilag garantált piacon.
Mivel érvelnek a privatizáció hívei? A magántulajdon fölényével az állami tulajdonnal szemben. Hallottuk már politikus szájából is a kétszeresen kifordított Lukács György-i ostobaságot: „a legrosszabb magántulajdon is jobb, mint a legjobb állami tulajdon”. Hogyne, a magántulajdonos zsebének bizonyára jobb, a köz szempontjából azonban nem így néz ki. Több ezer magáncég megy tönkre évente visszhang nélkül. Ezzel szemben, ha egy állami társaság megrogygyan, az azonnal címlapra s a parlament elé kerül. Valójában a piacgazdaság van fölényben az állami tervgazdasággal szemben. Amennyiben egy állami társaság piaci versenyre kényszerül, s az állam nem privilegizálja a saját cégét, az állami vállalat menedzsmentje legalább olyan hatékonyan működik, mint a magáncég menedzserei. Az állami bürokrácia nehézkesebben hozza meg a nagyobb stratégiai váltást igénylő döntéseket, mint a magántulajdonos, ezért természetesen alaposan meg kell fontolni, hol szükséges vagy célszerű állami kézben tartani a piac egy részét, illetve állami menedzsmentre bízni bizonyos feladatok ellátását. A tankönyvpiac nyilvánvalóan ilyen.
A közoktatási tankönyvek piaca a tankötelezettség miatt előre kalkulálható. Az állam és az önkormányzatok jelenleg is milliárdos összeggel támogatják a tankönyvvásárlást, s ha megvalósulna az ingyenes tankönyvekre tett politikai ígéret, a piaci szereplők kizárólag költségvetési forrásból képeznék a nyereségüket. A tankönyvpiacon nincs szükség gyors tulajdonosi beavatkozásokra. Jelentős változásokra ugyan számítani lehet (például a tartós tankönyvek számának növekedése, a papíralapú taneszközök arányának csökkenése), ezeket azonban várhatóan épp az állam fogja ösztönözni a kiadók érdekei ellenében. Az NT Rt. jelenleg államilag jól feltőkésített, jól vezetett, évről évre több száz milliós nyereséget produkáló társaság. Semmilyen közgazdasági érv nem szól tehát a privatizáció mellett az új tulajdonos (netán a kormányzó pártok) zsebén kívül.
A privatizáció megmentésére rendre előveszik azt az érvet, hogy a kisebbségi tulajdonrész az állam kezében marad. Ez egyébre sem jó, mint hogy a magántulajdonosnak kevesebbet kelljen fizetnie. Kedveskedik egy ideig az állam egyébként is befolyás nélküli képviselőivel, s mivel elővásárlási jogot szerez a fennmaradó tulajdonrészre, csak lobbizás kérdése, mikor fogja ezt érvényesíteni. Emlékezzünk, milyen nagy garanciaként tálalták annak idején az „aranyrészvényeket”, s néhány év múlva, mint jelentékteleneken, egy mozdulattal adtak túl rajtuk.
Sokan leírták már, hogy a magyarországi privatizáció a szovjet típusú társadalmi rendszerből hátramaradt államadósság nyomása alatt lett a kívánatosnál és méltányosnál sokkal gyorsabb és áttekinthetetlenebb. Azt is érzékeltük, hogy az új tulajdonosok a külföldi befektetők, az előző rendszerből jó kapcsolatokkal rendelkezők és az eladásra kínált vállalatok akkor helyzetben lévő vezetői közül kerültek ki. Arról nem szoktak beszélni, hogy a privatizáció során soha nem volt szempont a piac alakulása. Az ÁVÜ a kis boltok eladásán kívül soha nem is vizsgálta a vállalatok piaci részesedését és annak várható változásait. Abban a rohanásban nem is volt rá módja és ideje. Emiatt lett a privatizáció kísérőjelensége az ügyeskedés és a korrupció, emiatt lett az állam összbevétele relatíve alacsony, s ennek következtében ért el az új tulajdonosok jelentős része néhány év alatt extra hasznot, így születtek a semmiből hirtelen vállalatbirodalmak.
A Nemzeti Tankönyvkiadó – nem utolsósorban két miniszterelnök (Horn Gyula és Orbán Viktor) e kérdésben mutatott józansága és elvszerűsége nyomán – sokáig megmenekült az eladástól. Pedig a privatizáció állandóan napirenden volt, s kerülgették is néhányan állhatatosan mindkét kormány idején. Aligha véletlen, hogy
a társaság eladására most, egy koncepciótlan, a semmiből kapcsolati tőkével meggazdagodott miniszterelnök regnálása idején kerül sor. S a privatizáció szokás szerint piacelemzés és szakmai-közéleti viták nélkül, leegyszerűsített hívószavak kíséretében, háttéregyezkedésekkel folyik.
A magyar elit és nyomában a széles társadalom meghatározó erkölcsi és értékrendje az elmúlt másfél évszázadban jelentős fordulatokat vett. A XIX. századi szabadelvű konzervatív uralkodó eszmeiség a két háború között fundamentalista konzervativizmusba hajlott, 1956 után pedig a ránk kényszerített sztálinizmus rituális talpnyalássá szelídült, amely alatt az ismert korlátok között egyaránt éltek a régi hagyományok és a Nyugat-Európából átszűrődött új eszmeáramlatok. Nem csoda, hogy a rendszerváltozással egy időben megkezdődött és azóta is tart a társadalom rövid és hosszú távú értékrendjét befolyásoló politikai verseny. Erről szól(t) az úgynevezett médiaháború, erre fűzhetők fel az oktatási törvények és koncepciók politikai kurzusonkénti változásai.
Ez a folyamat érte most el a legnagyobb, legbefolyásosabb tankönyvkiadót. Egy állami kiadó vezetői nem engedhetik meg maguknak, hogy egyoldalúan egyféle értékrendet érvényesítsenek a tankönyvfejlesztésben. Igyekeztek is a mértékadónak tekinthető társadalomtudományi eredményekre és publikációkra támaszkodni, s az értékrendek vitáiban lehetőleg középre igazodni. Ha nem is mindig sikerült megfelelő konszenzust találni, nagy viták nem folytak a kiadó tankönyvei körül. A privatizáció után a szellemi iránytűt az új tulajdonos állítja be, ki tudja, merre. A szabadelvű konzervatív értékrend alighanem vesztese lesz a változásnak, nem biztos azonban, hogy a modern európai szociáldemokrata eszmeiség előtérbe kerül. A szellemi frontvonal ugyanis Magyarországon elsősorban a kis- és nagyközösségi értékeket relativizáló ultraliberalizmus és a hagyományos közösségi értékrendek között húzódik. Talán hibát követett el a jelenlegi ellenzék, amikor a Nemzeti Tankönyvkiadó privatizációjának hírére a szórványos tiltakozásokon túl nem kezdeményezett megbeszélést a szocialisták erre hajló politikusaival, és a tapogatózás után tárgyalást az MSZP vezetőivel arról, hogy az NT Rt.-t kölcsönös politikai garanciával hosszabb időre (20-25 évre) tartsák állami tulajdonban. (Egy ilyen megállapodás többlethozadékkal is járna a társaság működésében. Minden kormány alatt előfordult ugyanis, hogy – a társaság jelentős nyomdai megrendelő lévén – kormányhoz közel álló magánvállalkozások nyomást gyakoroltak a menedzsmentre megrendelésekért.) Ma már ilyen tartalmú megállapodásra kevés az esély, különösen, ha a felek mindössze nyilvános politikai demonstrációra akarják felhasználni a privatizáció ügyét.
Amennyiben a privatizációt nem sikerül megakadályozni, megfontolandónak tartom, hogy az ellenzéki pártok kormányra kerülésük esetén helyezzék kilátásba a kiadó visszaállamosítását.

A szerző közgazdász