Csillebérc: precedens és felelősség

A Fővárosi Ítélőtábla nemrégiben jogerős ítéletben mondta ki: érvénytelen volt a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Demisz) és a Magyar Úttörők Szövetsége (MÚSZ) között 1989-ben a csillebérci úttörőtábor ingyenes elajándékozásáról szóló szerződés.
Érdemes néhány mondatban öszszefoglalni, mely érvek alapján kérte a fentiek kimondását a magyar állam. Másfél évtizedet, 1989 tavaszáig kell ehhez visszamennünk. Ennek az évnek az áprilisában, utolsó kongresszusán mondja ki megszűnését a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). A KISZ-kongresszus küldötteinek egy része már a megszűnést követő napon megalakítja a Demiszt, amelyben vezető posztot vállal Gyurcsány Ferenc is. A politikai arculatváltás kísérlete megtörténik tehát, kezdeni kell azonban valamit a KISZ vagyonával is. A volt KISZ-esek úgy döntöttek: amit lehet, azt saját érdekkörben kell tartani. Kézenfekvőnek tűnt számukra, hogy az egyik legnagyobb értéket, a csillebérci úttörőtábort át kell passzolni – jobb híján – az úttörőszövetségnek. Ekkor már június végét írjuk, amikor két – szövegében azonos – szerződés is köttetik, az egyikben a KISZ, a másik alapján a Demisz ajándékozza a tábort az úttörőszövetségnek. Hogy az egyidejűség ne tűnjék fel oly nagyon, mindkét oldalról részben mások szignálták a szerződéseket. Köztük például Alács Tibor, aki a mai napig annak a Szilvásy Györgynek a közvetlen munkatársa, aki Gyurcsány üzlettársaként és kormányának tagjaként egyaránt ismert. Mindez persze kapkodás közepette zajlik: elírják a helyrajzi számokat – a szerződésbe írt számok alapján a KFKI-nak a táborral szomszédos telkén fekvő atomreaktorát ajándékozták volna oda –, valamint a tulajdoni lap sorszámát. Sok idő nem volt gondolkodni, merthogy sietni kellett. Június 27-én elkészülnek a szerződések, 28-án beviszik a földhivatalba, 30-án már rá is vezetik a tulajdoni lapra az új tulajdonost. Értsd: az úttörőszövetséget. Még éppen időben, hiszen 1989. június 30. péntekre esett, és a rákövetkező hétfőn, azaz július 3-án, a földtörvény július 1-jén hatályba lépett változása miatt a felek már nem hajthatták volna végre az ügyletet.

Miként indult meg ennek a sietős ügyletnek a revíziója, felgöngyölítése?
A magyar állam négy pontra alapozta keresetét. 1. A KISZ áprilisban megszűnt, tehát júniusban már nem ajándékozhatott. 2. A Demisz nem jogutódja a KISZ-nek, ezért nem lehetett ajándékozó. 3. A tulajdoni lapra a Demisz sohasem került rá. 4. Az ügylet a – bármilyen szerződés megkötése során kötelező – jó erkölcs követelményébe ütközik, hiszen a szerződő felek négy nappal azelőtt bonyolították le a tulajdonosváltást, hogy a törvény számukra kedvezőtlenül változott. A tábor egy részét, amelyet a Csillebércen járatosak csak „kert” néven ismernek, pár év múltán – 180 millió forintért – eladta az új tulajdonos, azaz az úttörőszövetség. A megmaradt területen álló vadászház sajátos leválasztásának és családi tulajdonba kerülésének története mára már jól ismert.

Hogyan folytatódott volna a történet, mi lett volna a következő fejezet?
1999-ben került napvilágra, hogy az úttörőszövetség immár a tábor eladását tervezi. Az akkori Ifjúsági és Sportminisztérium az elkótyavetyélés megelőzése érdekében tárgyalt is az úttörőszövetséggel, ám megállapodás nem született. A tárca ekkor előkereste és átvizsgálta az 1989-es okiratokat, és 2000 nyarán be is nyújtotta keresetét a bírósághoz. A csillebérci tábor mint egy adott jogeset természetesen már önmagában véve is érdekes lehet. Ám bizonyára még ennél is fontosabb, hogy általánosabb érvényű következtetéseket próbáljunk levonni belőle.
A rendszerváltoztató, nem utódpárti politikai elit régi gondja ez. Közel másfél évtizede panaszolja, panaszoljuk, mily nagyon követhetetlen, gyanús és – a legenyhébb kifejezésekkel is – a tisztességtelenség vádját felvethető módokon került magánkézbe, tűnt el a pártállami időszak vagyona. Vagyon, amely egykor a KISZ, a szakszervezetek és párt birtokában volt. Szinte mindnyájunknak van néhány története erről, látott-hallott ezt-azt. Járhattunk számos, egykoron szakszervezeti üdülőben, mely magánkézbe került, és ma már virágzó, szépen jövedelmező szállodává alakult át. Mindezek láttán mintha egy furcsa, sokszor kimondatlan vélemény alakult volna ki a fejekben. Az az érzés, hogy mindenki tudja, mi s miként történt, de ma már nem lehet semmit sem tenni ellene.

És mégis: mi a jelen jogeset, a sajátos történet tanulsága?
A csillebérci tábor esete világosan példázza: nem így áll a helyzet. Utána lehet járni az akkori jogügyleteknek, fellelhetők az okiratok, részletesen megismerhetők a körülmények és a történések. Persze, a volt úttörőtábor „visszaszerzéséből” sem lett volna talán semmi, ha az úttörőszövetség nem kürtöli világgá, hogy el akarja adni a tábort… Ebben az ügyben is ki kell mondani a rendszerváltó elit politikai felelősségét.
A csillebérci tábor elajándékozása szerfelett pongyola, összecsapott és jogszerűtlen akció volt. Túl rövid volt az idő az előkészítésére, a felek nem is törekedtek a jogkövetésre, és kevés volt a szaktudás is egy később támadhatatlan jogi konstrukció megalkotására. Joggal feltételezhető, hogy így volt ez más esetekben is. A szakszervezeti üdülők kimentésekor, a KISZ-táborok magánalapítványokba történő beemelésekor, a pártvagyon átmenekítésekor.
A Csillebércre vonatkozó bírósági döntés precedensértékű. A csillebérci úttörőtábor mára egy jelkép. Az ügyében hozott ítélet egyértelműen kimondja: a Demisz nem jogutódja a KISZ-nek. S így – vélhetően – a Demisz minden egyes olyan ügylete, amellyel volt KISZ-vagyontárgyakat adott tovább, jogszerűtlennek minősíthető. Ha pedig így áll a dolog, akkor a magyar államnak van módja és joga beavatkozni akár most, tizenöt év elteltével is. Meg lehet és kell is találni azokat az újabb egyedi eseteket, amelyek – a csillebérci ítélet tanulsága alapján is – még felfejthetők. A magyar államnak, választott vezetőinek s az állam polgárainak ez egyben s egyszerre közjogi, gazdasági és – legfőképpen – morális kötelessége.
Kötelesség ez közjogi értelemben: a jogerős döntés értelmében a kormány azzal szembesülhetett, hogy a KISZ-vagyon átmentése jogszerűtlen volt, tehát az államnak megvan a lehetősége, sőt joga is, hogy visszaszerezze egykori törvényes tulajdonát. Kötelesség ez gazdasági értelemben: hiszen a lezárult Csillebérc-ügy például kétmilliárd forinttal gazdagította a magyar polgárok közösségét. Vagyont szerzett az állam! Nemigen találunk emlékeinkben ilyet az elmúlt évtizedekben.
S végül morális kötelességünk is: a továbblépés, a másfél évtizeddel ezelőtti zűrös ügyek feltárása. Mert a KISZ-vagyon akár magánkézbe, akár egy-egy kivételezett szervezetnek jutása a hazai civil, főképpen gyermek- és ifjúsági közösségek ellen elkövetett bűn. Ennek az ingatlanvagyonnak ugyanis – közvetlenül vagy a magyar állam révén – mindig a gyermekeink és fiataljaink táborozását, szabadidős tevékenységeit kellett volna és kellene szolgálnia. A hazai gyermek- és ifjúságitábor-rendszer eltűnésének terhét – az eddigiekben is jelzett bűnök miatt – közösen nyögik a magyar állampolgárok, illetve a lassan erősödő civil mozgalmak és szervezetek mindegyike.

Mire számíthatunk, mi a teendőnk?
Azt ma aligha várhatjuk, hogy ezeket az egykori történéseket a Gyurcsány-kormány fogja előkeresgélni, felfejteni. Már csak személyes érintettsége okán sem lehet érdekelt ebben a kormányzó elit (mondjuk, maga a miniszterelnök; Kiss Péter miniszter, volt KISZ vezető; Csizmár Gábor miniszter, volt úttörővezető; Szilvásy György államtitkár, volt KISZ-gazdaságis). Az elmúlt két év és különösen az utóbbi hetek eseményei pedig bizony nem azt mutatják, hogy gazdasági és közjogi kötelességek különösebben érdekelnék a szocialista–liberális kormányokat.
Az egykori KISZ–Demisz–úttörőszövetség kezén volt vagyon visszaszerzésének feladata tehát a következő polgári kormányunkra vár, hogy végül e vagyont végre – teljes egészében – a magyar polgárok hasznára bocsáthassuk.

A szerzők: Deutsch Tamás országgyűlési képviselő (Fidesz);
Szabó László főiskolai adjunktus