A bevégezhető folyam

Némely sivatagi folyóknak csak forrásuk van. Sehová se torkollanak. Mondhatnók, elakadnak időközben. Elfelejtik, hol is tartottak, hova is tartanak. Betemeti őket a homok, kényszerű ácsi-ra kárhoztatja őket a szél. Nincs szomorúbb egy idő előtt elhalt folyónál. Az idő előtt elhalt folyó mint historikai egység: befejezetlen. Egy befejezetlen történet. Befejezetlen szimfónia. Dramaturgiailag inkorrekt. Esztétikai justizmord. Számszerűen tört és nem prím. Megfulladás. Sóhaj. Félrenyelt falat. Félbehagyott mondat. Hisz elvileg a folyó véghezvitele az, ha torkollhat valahová. Ha mint életút és vízi út, juthat valahová. Ha tengerbe fulladhat a víz, úgy már szép. Az már méltó egy kezdethez.
A Trianon-trauma: sivatagba fulladt folyó. Elnyelték, elhallgatták előlünk. Van kezdete, de mind ez idáig tilos torkollania. Csak úgy túlléptünk rajta. Engedtük, hogy belepje, betemesse a közbenső homok. A realitások Szaharája. Európa Góbija. Hagytuk, hogy lecsillapodjon bennünk. Föld nyelte el. Szülőföldünket. Igen, igen, ennek a történetnek csak kezdete van, vége nincs. Forrás érték, folyódelta nélkül. Hosszú ideig „címlapsztoriként” szerepelt, ma legalábbis így mondanánk, pillantsunk csak bele a húszas–harmincas évek napilapjaiba s Lord Rothermere felhívásaiba. Később, a második Trianon, 1945 után egyre kevésbé volt illő emlegetni. Anélkül vált anakronisztikussá, hogy megoldódott volna. Csakhogy a csecsemő, ha meghal, attól még nem lesz felnőtté. A Trianon-traumához sem sikerült felnőnünk attól, hogy egy politikai kurzus megpróbálta lelkünkben semmissé tenni. Most itt az első – s egyben utolsó – lehetőség, hogy felnőjünk Trianonhoz, éspedig a külhoni magyaroknak adott kettős állampolgárság által.
Románia néhány év múlva uniós tag lesz. Unión kívül akkor már „csak” a Vajdaság és Kárpátalja marad majd – mondhatnók tehát, hogy a sors előbb-utóbb „akaratunk ellenére” rendezi a Trianon-traumát, hisz nagyobbrészt átjárhatók lesznek a határok, s a magyarság lelki egésze térbeli, térségi egészként is megélhető lesz, minek akkor már arra a pár évre itt kettős állampolgársággal bajlódni? Hát épp ezért. Mert a kettős állampolgárság a hírös kis Magyarország ajándéka lehet a hazájukból félútra fordítottaknak, azoknak, akiknek szeméből gyakorta csordult ki a könny. Nem mindegy, hogy mi adjuk-e, vagy az uniótól kapják. Nem mindegy, hogy uniós hozadék lesz-e a magyar egység, afféle melléktermék, oldalág, zárójelbe tett félmondat, macskakörömbe tett magyar kutya vagy saját ügy. Magyar ügy.
Ne feledjük, a Trianon-trauma épp azért szálka mindmáig a baloldal szemében, mert Európa tette jóvá. A náci Európa. Magyarország Hitler vezér és kancellár kegyelméből hajthatta végre annak idején a részleges revíziót. Erdély és a Felvidék egy nagyhatalmi paktum eredményeként került vissza Magyarországhoz. Ugyanazok a folyamatok gyógyították Trianon sebét, amely folyamatok, alkuk és kényszerek a Barbarossa-terv doni katlanjába küldtek kétszázezer, jobb sorsra érdemes magyar bakát, s amely folyamatok kiszakítottak a magyar jogalanyiságból, majd halálba küldtek hatszázezer korántsem kettős állampolgárságú, hanem egyes állampolgárságú, azaz magyar állampolgárságú, csak épp zsidó származású magyart. A trianoni trauma gyógyításának kockázatai és mellékhatásai végzetesnek bizonyultak a nemzet számára, adódott hát a következtetés: a betegségről több szó ne essék. Így vált a baloldal szemében gyanússá, nacionalistává, esetleg nácivá, aki Trianon fájdalmáról s a magyarság egészségéről mert beszélni – „tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok”.
Ha a határon túli magyarság ismét Európától, igaz, ezúttal nem a Harmadik Birodalom Európájától, hanem a jogállamiság és a kooperáció Európájától kapja vissza test szerinti egységét, akkor mi, országló magyarok elmulasztjuk a jóvátétel utolsó lehetőségét. Elmulasztjuk a lehetőséget, hogy mi, országló magyarok tegyünk egy gesztust a határtalan magyarság felé. Azok felé, akiknek a térkép szerint más ország a hazájuk, sokan közülük bizonyára ragaszkodnak is hozzá, de Magyarország viszonylatában még sincs határuk. A kettős állampolgárság egy tiszta demokrácia gesztusa lehetne az övéi felé. Kockázatok és mellékhatások nélkül, épp azért, hisz ez a gesztus nem nagyhatalmi alku következménye volna. Bizony-bizony, a kettős állampolgárság miatt közvetve sem fog senki a Don-kanyarba vagy Auschwitzba menni, végre tiszta lelkiismerettel lehetünk ragaszkodóan és hangsúlyosan magyarok. Létrejöhet az a várva várt új generációs hazafiság, amelyet immár nem terhel a világháborúk súlya. Ezért a magyarságélményért érdemes áldozatokat vállalni.
Ha bekopog hozzád a testvéred, akkor nem a zsebkalkulátort veszed elsőként elő. Egyesek most mégis a szó hallatán, hogy magyar, a zsebkalkulátorukhoz kaptak. Éppúgy, mint azok az uniós törzstag államok, amelyek a magyar szó hallatán a zsebkalkulátorukhoz kaptak, s a munkaerőpiac korlátozásáról döntöttek. Pedig hát úgy tűnik, minél nyitottabbak a határok, annál nagyobb a maradhatnék. Sok alulfizetett magyar orvos indult el ugyan Berlin és London felé, ami nekünk baj, nekik jó, de a magyarok mégsem akarnak kalandozni. Nyugat-Európának inkább a törököktől s nem a magyaroktól kellett volna félnie, ha már. Ami pedig a húszmillió román vendégmunkást illeti, kamionkaravánjuk a Zsil völgyében rekedt.
A leghazafiatlanabb cselekedet egy magyar kérdést puszta idegenrendészeti problémává silányítani. Az Erdélyből jött magyarra már így is sokan mondják azt, hogy „román”. Ez nem más, mint a köznyelv Trianona. Vajon mit mondanak az Iránból jött kurdra Iránban? S az Irakból jött kurdra Irakban? A Törökországból jött kurdra Törökországban? Ímé, egy – a magyarnál nagyobb lélekszámú – nép, amelynek még csonka anyaország sem jutott.
Rákosiék idején dívott a jelszó: a munka dicsőség és becsület dolga. Az ártatlanság pedig diktatúrában kegyelem dolga. Történelemben az ország pedig olykor szerencse dolga, vagy ha nem is dolga, de némi szerencse szükségeltetik hozzá. Az, hogy vagyunk úgy tízmillióan országlakók, semmiféle hübriszre nem jogosít föl a történelem által kinthagyottak, kintmaradottak iránt.
A magyarság fogy. Állítólag New York-ban egy óra mutatja az iraki háború költségeit. Budapesten az időkerék mellé felállítható volna egy másik óra is, amely népünk fogyását mutatná napról napra. Legalább tudjuk, mikor szállunk alá poklokra, tízmillió alá, s leszünk – szám szerint – már kis nemzet. Hét számjegyű. Ilyen körülmények közt mindennél fontosabb ismét eggyé válnunk. Ez az a pillanat, amikor fejre áll a matematika, s a kettős állampolgárság, a kettő – egyet jelent. Egy nemzetet.

A szerző író