A három Cassandra

Adva van három ember, akik bennem jó ideje úgy élnek, mint a három Cassandra. Brigitte Bardot, Oriana Fallaci és Határ Győző. Egy színésznő, egy sztárriporter és egy író. Szavaik olykor összekeverhetők Le Pen vagy Haider igéivel, de az ő szájukból mindez másképp cseng. Nem azt mondják, ami elvárható volna tőlük. Amit kell. Ami ajánlott olvasmány és kötelező penzum. Eltérnek és térítenek. Három ufó. Ők, a maguk részéről felrúgták a közmegegyezést, ezért aztán szellemileg vállalt módon köztörvényesek.
Miként juthattak, süllyedhettek, emelkedhettek idáig?
Brigitte Bardot a hatvanas években volt sztár. A kék angyal szőke lánya volt ő, szexszimbólum, üdvöske, eredeti keblekkel is már szilikontapintatú, és a Barbie baba-kultusz előtt is már nagyon baba. A szolidáris, gondolkodó és forradalmi Európa helyett a nagy gazdasági fellendülésben önmagára talált, és a Kelet-Európától jól szeparált Nyugat-Európát testesítette meg. Micsoda megtestesítés. Micsoda megtestesülés. Igen ám, csakhogy aki hivatásszerűen fiatal és hivatásszerűen szép, annak kudarc a kor. Brigitte Bardot viszonylag hamar megöregedett. Megöregedve a néhai fiatalság üres illúzió, mely értékekért kiált. Bardot figyelme a természetvédelem felé fordult, majd pedig, a természetvédelem reménytelenségével szembesülve, a nemzetvédelem felé.
Oriana Fallaci ugyancsak a hatvanas-hetvenes években volt sztár. Sztárriporter, sztárújságíró. Szinte keresték a kor politikusai, örültek, ha beszélgetett velük. Ő pedig senkit se tisztelt. Ma rákbetegséggel küzd, és tudomásul kell vennie, hogy annak az újságírásnak, amelyben egész életén át hitt és amely naggyá tette, bealkonyult. Ma nincs igény a mélységre. A politikai jellegű mélységre sincs igény. A magasságra sincs igény. Ma topológiailag a felszín határoz meg mindent. A világsajtó a bulvár felé halad, a nagy lapok egyre színesebbek, felszínesebbek és sivárabbak, rovataik hovatovább valamely szellemi bazár standjai. Egy értékrendileg és testileg is veszélyeztetett emberből vált tehát Cassandra, mindezt pedig nyilván csak tetézte a szeptember 11-i trauma.
Határ Győző sohase volt sztár. Sztáríró. Írósztár. Sem a negyvenes, sem a hetvenes, sem a kilencvenes években. A hamvasi belső száműzetés helyett annak idején inkább a külső emigrációt választotta, önszerkesztővé s magánkiadóvá vált hamar, aranygerincű és aranyfedelű könyvmonstrumai Londonból szivárogtak be Magyarországra a bölcselet fizetetlen ügynökeiként. Ma a Határ-életmű hovatovább folyóméternyi, ám asszociatív értelemben mégse tért haza, nem vált a mainstream részévé, megtartotta diszkrét különállását, változatlanul egyfajta szamizdatkalandorság lengi körül. Némelyek budapesti, mások berlini székhelylyel messzebbre jutottak, mint Határ, nemzetközileg ismertebbek, ösztöndíjból, díjból több jutott nekik. Határ Győző: kosárlabda-játékos a tank vezetőfülkéjében, iszonytató erő fölött rendelkezik, mégis be van szorítva, szűk neki a tér. A szellem eme óriása ilyen körülmények közt vált Cassandrává, s kezdte meg szigorúan materialista imahadjáratát az iszlám veszély ellen.
Mondhatjuk, a mi Cassandráink azért kiáltanak farkast és félholdat, mert éppenséggel nem süt rájuk a nap. Igen ám, csakhogy létezik-e buborékmentes szikvíz, indulatmentes prófécia? Jeremiástól Jónásig melyik próféta volt, kérdem én, meggondolt és szelíd? A jövőérzékelés indulat közeli műfaj. A látnokok, váteszek, sámánok, próféták, poéták mindig belső száműzetésből kiáltottak pusztába, akkor viszont a három Cassandrának akár igaza is lehet.
Szerintük az iszlám veszély nem csekélyebb fenyegetés, mint volt valamikor a náci veszély. A chamberlaini struccpolitika jelenkorú megfelelője a multikulturális tolerancia. Ha nem cselekszünk idejekorán, valamelyik reggel már a kölni kalifátus másodrendű polgáraként ébredhetünk. A kölni kalifát, apropó, a minap utasították ki Németországból. Hívei maradtak ott. Tisztelettel.
Sok jel mutatja, hogy az iszlám a meglehet, színleg extrém, de lényegük szerint „lágy” idegenségekhez képest egyfajta „kemény” idegenség az európai kultúrkörön belül. Avagy: kígyó a kebelen, mégpedig melengetve folyvást. Közénk csöppent sivatagi bennszülött törzs, mely a szokásos módszerekkel nem „pacifikálható”.
Amíg a másság, az idegenség hajlandó részlegesen feloldódni a befogadó kultúrába s alkalmazkodni annak normáihoz, vendégmarasztaló énjével viszonyul a jövevényhez. A táncház, a népdalkör nem félelmetes. Hisz tart nyolctól tízig. Egyfajta hobbi. Szabadidős klubfoglalkozás. Lant, mely letehető. Ruha, mely levethető. A kisebbségi menyecske, miután befejezte népiségét, már mackónadrágban tündököl, kólát iszik, s odaül a képernyő elé, ahogy kell, de mitévők legyünk, ha mégis burkha a burkha? Ha nem hajlandó levetni? Jó példa erre a legutóbbi francia fátyolvita. Itt már szó sincs a folklórnak kijáró toleranciáról, mert a permanens fátyol már keménymagmásság, ennek már a fele se tréfa.
A kemény idegenséggel való találkozás weimari típusú találkozás – lásd: harmadik típusú találkozás idegen lényekkel –, a kérdés ugyanaz, mint amikor a demokrácia egy őt, mármint a demokráciát lényegében tagadó, de jogilag használó eszmével találkozik. És persze kérdés, hogy az iszlám egyáltalán tagadja-e a demokráciát.
A demokrácia jelen esetben nem más, mint európaiságunk álarca, fedőszerve, fedőneve. Demokráciáról, jogállamiságról beszélünk, de kereszténységre gondolunk tudat alatt. Vagy épp felettemód. És Európára. Európa elrablása. Félünk, hogy a bagdadi kalifa ezúttal sikeresen rabolja el Európát. Ami Szulejmán szultánnak nem sikerült, az még sikerülhet az al-Kaidának. Fenyegetett Európa. Fenyegető Európa?
Emberemlékezet óta Európa fenyeget – Oszama bin Laden szemében az amerikai katonák is csak keresztesek –, igen, igen: emberemlékezet óta Európa fenyeget és fenyíti meg az egész világot, mégse hallani, hogy fenyegető Európa, hogy Európa fenyeget, világ, vigyázz. Fenyegetve csak Európa lehet. Mert az európaiak fél szavakból is értik egymást. És valamit csak értenek európaiság alatt.
Ahhoz, hogy megértsük, mennyire is fenyegetett, előbb valahonnét származtatni, eredeztetni kéne. Nos, Európát egymásnak alapjaiban ellentmondó, kemény idegenségek alkották meg. Itt van mindjárt a zsidó–keresztény dualitás, Európa mint zsidó-keresztény kultúrkör, ugye. Hány sebtől is vérzik e két szó: zsidó–keresztény. Jézus ugyan nem eltörölni, hanem betölteni jött a törvényt, s antijudaista módon sohase vallotta magát kereszténynek, csak épp a kereszten meghalt bűneinkért, ám nem sokkal halála után a keresztény és a zsidó szó kezd különválni. Paradox folyamatnak lehetünk szemtanúi: az Újszövetség monumentális zárványként szöveghűen megőrzi az egész zsidó bübloszt, az Ószövetséget mint Jézus messiási voltának jogi transzcendenciájú bizonyítékát, ezzel egyidejűleg az ószövetségi szinten „megrekedt” szórványzsidóság a társadalom perifériájára szorul. Így eshet meg, hogy noha szöveg szerint a zsidóság és a kereszténység szent írásai háromnegyedrészt azonosak, zsidóság és kereszténység egymás számára a legkeményebb idegenség lesz. Ez az elidegenülés a pogromok boszorkánytüzén keresztül, ha nem is törvényszerűen, de sorsszerűen vezet a soahhoz. Európa mindazonáltal az áldozatok dacára zsidó-keresztény gyökerű kultúra marad.
A kereszténység és pogányság nagy európai macska-egér játéka is bizony megér egy misét. Minden út Rómába visz, Európa pedig – mesterségem címere kereszt, Rómából jövök – Rómából s Athénből jött, a pogány antik bölcsesség visszafogadása mégsem volt egyszerű. Az alexandriai könyvtár lángjai által indexre tett ókori szerzőket a skolasztika fogadta vissza Európába. Aquinói Szent Tamás visszaszolgáltatta Arisztotelészt a világszellemnek, s az evangéliumok egyfajta filozófiai ótestamentumává tette. Később a reneszánsz az ókor odahagyott jókedvét is visszaszolgáltatja Európának. A kereszténység pogány módon megtanul örülni. Zsidóság, kereszténység, pogányság: Európában egy életérzésként élhetők, szenvedhetők meg. Ők a pakli. Mind benne vannak, és ez a csoda. Miként az is csoda, hogy e pakliba az utolsó szó jogán a felvilágosodás is bele tudott kerülni. Az európai életérzés ma legalább anynyira felvilágosodott, mint amennyire keresztény.
Önmagában véve tehát attól, hogy az iszlám antagonisztikusan mond ellent bizonyos értékeknek, még éppenséggel szervülhetne Európába. Ne feledjük, teológiailag egyistenhit, mely visszanyúlik egész Ábrahámig, Európa mégis jobban fél Mohamedtől, mint Buddhától. Buddhistának lenni sikk, de ha valaki a mohamedán hitre tér át, az emberveszteség. Mohamedánnak lenni nem sikk.
Már a bamijani két óriás Buddha lerombolásakor felvetettem a kérdést: hol késnek a buddhista terroristák? Miért csak iszlám terroristák vannak? Ugyanazért, amiért buddhistának lenni sikk, mohamedánnak lenni pedig veszélyforrás. A New Age-be sok minden belefér: ezotéria, okkultizmus, asztrológia, feng-shui, sintoizmus, buddhizmus, de az iszlám nem. Talán azért, mert az iszlámnak hatalma van az emberek fölött. Európa ebből a hatalomból nem kér, mert Európának hatalomallergiája van. A három Cassandra erről beszél, de azért a jövő hét még nem a kötelező müezziné. A mór megtette kötelességét, ám jönni még nem jöhet vissza. Szellemi határmódosításra még nem képes, de hangulatátvitelre már igen.
Vegyük észre: az iszlám ma Európa hangulatát fenyegeti. Nem az alapjait. Még csak nem is az eszméit. Hanem a hangulatát. Azt a humoros, átvitt értelmű létmódra is hajlandó, mondhatnók, velejéig értelmiségi létmódot, amely ugyanolyan egyedi a kultúrák között, mint volt bölcsességével egyedi a többi kultúra közt a görög. Európa ma azért Európa, mert megtanulta nem felvetni az összeférhetetlenség ügyét. Az ellentmondásnak benne nincsenek vérfagyasztó következményei. Az iszlám komolyan gondolja, és azzal fenyeget, hogy az öszszeférhetetlenség ismét következményekkel jár. Ennek előjele, hogy némely francia városban már megszűntek a koedukált strandok. Apró lépés az európai saria felé.
Az iszlám terrorizmus valóságshow-jánál Európára nézvést sokkalta fenyegetőbb a kertek alatt észrevétlenül settenkedő hétköznapi terrorizmus. Hétköznapi fasizmus – hétköznapi terrorizmus. A New York-i két torony, avagy a madridi pályaudvar ellen végrehajtott terrorakció látványpékség a fetvához képest. A szabad világot (copyright Ronald Reagan) már jóval a fentebbi terrorakciók előtt támadás érte. A Salman Rushdie-ra kiszabott fetva. Ez volt a tulajdonképpeni hadüzenet. És nem kapcsoltunk idejekorán. Úgy gondoltuk, a túlzott érzékenység valahol mégiscsak érthető, hisz Rushdie regénye, a Sátáni versek – blaszfémia. Szent inkvizítori énünk megbocsátott az ítészeknek. A Nietsch-kiállítás, Constantin Costa-Gravas filmje, az Ámen, a Kazantzakisz-regény nyomán Martin Scorsese által elkészített Krisztus utolsó megkísértése című film, Mel Gibson A passiója vagy épp Oliviero Toscani plakátjai bizonyították, hogy a szentségsértéssel avagy akárcsak a szent másféle megközelítésével nagyon nehéz mit kezdeni. Amikor a szabadság szenthez ér, akkor az érzékeny többség ösztönösen orvosért, ügyvédért, papért kiált. Ezzel együtt ma Európában – ahol úgysincs halálbüntetés – legdurvább antiklerikális blaszfémiáért sem járhat halál. A Vatikán – ma már – legdurvább kritikusainak sem kívánja halálát. Ez az apróság nem tűnt föl akkor, amikor viszonylagos megértéssel viseltettünk a Rushdie-ra kiszabott fetva iránt. Mindenki másképp csinálja. Mindenki másképp érzékeny. Ki halált oszt érzékenységében, ki csak sziszeg, amúgy meg a dolog nem ránk vonatkozik, hisz nem szándékunk a szentségsértés. Igen ám, de mi történik majd akkor, ha a szentség már arra is kiterjed, ami szerintünk puszta kultúra? Szeptember 11-nél veszélyesebb a fetva, s annál is veszélyesebb az a Londonban felmerült kósza követelés, hogy tiltsák be a Micimackót Malacka miatt. Malacka, ha nem vettük volna észre: disznó, s mint ilyen, veszélyes az iszlámra. Malacka mint blaszfémia és Malacka mint kultúra. Tetszenek kapiskálni? Hát itt kezdődik a tánc.
Manapság Malacka végvári vitéz, aki, ha elesik, oda minden, amiért évszázadokon át harcoltunk.
Amikor Nigériában szépségverseny volt, egy újságíró le merte írni a következő mondatot: ezek a lányok olyan szépek, hogy Mohamed, ha most élne, bizonyára közülük választott volna ágyast magának. Merész mondat, szó se róla, bár tegyük hozzá, az iszlám kultúrában a szüzesség nem erény, Mohamed nős ember volt, és nem szeplőtelen fogantatás útján fogant, mégis, e mondatáért kimondták leírójára a fetvát, s a szépségverseny körüli zavargásokban mintegy háromszáz ember halt meg. Itt is az a vészjósló humortalanság vezetett vérontáshoz, mely képtelen felfogni Malacka értelmét.
Most pedig Theo van Goghnak kellett meghalnia nézeteiért. Míg a világ attól rettegett, hogy az amerikai elnökválasztási kampány kapcsán az al-Kaida mikor fog ismét lecsapni New Yorkra, nos, addig a hétköznapi terrorizmus lecsapott Amszterdamra. Theo van Gogh filmrendezőt biciklizés közben likvidálta előbb késsel, majd golyóval – a biztonság kedvéért – egy marokkói fiatalember.
Vincent van Gogh, a festő rokon mindazt jelenti, ami miatt Európa olyannyira Európa. Jelenti a romantikát, a szabadságot, az őrületet és a zsenialitást. Theo van Gogh pedig a képiség szintjén mindazt, ahová Európa a nagy előd halála óta jutott: a jogállamiságot és az emberi méltóság elszánt tiszteletét. Theo van Gogh Alávetettség című filmje arról beszélt, amiről a három Cassandra, avagy az ugyancsak gyilkosság áldozatául esett Fortuyn, éspedig arról, hogy az európai és iszlám értékek adott esetben kibékíthetetlenül inkompatibilisek. Theo van Gogh nem volt szentségsértő, mint Rushdie, ő csak valósághűen bemutatta, milyen is az iszlám családmodell. Milyen is a „működő iszlám”. Theo van Gogh által a jól őrzött iszlám család a falakon kívülre került. A filmrendező emberábrázolásban találtatott bűnösnek. Így értelmezve a tényfeltáró szociográfia is, mint pillantás a fátyol alá, már blaszfémia.
Mi vár ránk? Miféle sors? Miféle fátum? A három Cassandra által Európának szánt sors, vagy azért annál egy paraszthajszállal jobb? Ki tudja? Én nem. Látni viszont látok. A három Cassandra jóslata Theo van Goghon immár beteljesült.

A szerző író