A hatalom önkénye és a leértékelt Országgyűlés

Figyelemre méltó ellentét jelentkezik abban, ahogy az Európai Parlament felnő feladatához, míg a hazai egyre kevésbé felel meg annak. A múlt héten José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke engedni volt kénytelen az Európai Parlamentnek – s ilyen először fordult elő e testület életében –, mert látható volt, hogy ha nem veszi tekintetbe a több biztosjelöltjével kapcsolatos ellenvéleményeket, akkor leszavazzák kormányát. Ugyanaznap a magyar Országgyűlés ügyrendi bizottságában a szocialista szavazatokkal Dávid-pártira cserélt MDF-es képviselő és az MSZP-tagok szavazatával ismét elvetették az MDF-frakció részéről kezdeményezett frakcióvezető-cserét. A képviselőcsoporton belüli vitát megakadályozó Herényi Károlyt tehát hiába akarta leváltani az MDF-frakció tagjainak többsége, szocialista segítséggel ismételten ő váltotta le az őt korábban megválasztókat, megint kizárva újabb két képviselőt, köztük magát a fórumot alapító Lezsákot is. A Ház szocialista elnök asszonya az egyik esetben nem volt hajlandó vizsgálni még annak tényét sem, hogy Herényi neki hazudott (hiszen az öt képviselő kizárásának bejelentését csak ilyen tartalmú frakciódöntés után tehette volna meg jogszerűen – márpedig frakcióülés nem volt). A másik esetben pedig a körülményekre hivatkozva sikerült Herényit megtartania székében. A két eljárásban csak a frakcióvezető leválthatatlansága a közös, az okoskodás ellentétes.
Az eset jelentősége abban van, hogy az Országgyűlés nem más, mint az ország törvényhozó testülete. Ha nem jogszerűen dönt a maga ügyeiben, hanem a pillanatnyi politikai érdekek ösvényére tér, akkor nincs joga az állampolgároktól sem megkövetelni, hogy tiszteljék a törvényt. Ezért veszélyes folyamat az Országgyűlés tekintélyének lejáratása, aminek pedig egyre több jelét látom. A rendszerváltozás után sokan igazi felelősségtudattal eltelve igyekeztünk részt venni a munkájában. Mára azonban egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nincs érdemi vita, csak mellébeszélés és érdektelenség. A terembeli sokaságot a szavazás kényszere köti helyéhez. A törvények pedig egyre gyakrabban nem az ország javára, hanem az ellenfél lebunkózására szolgálnak, mint ahogy ez történt a PSZÁF korábbi elnöke, Szász Károly és történik a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Járai Zsigmond esetében. Egyáltalán, minden alárendelődik a szocialisták parttalan hatalmi és szerzési vágyának. A nemzet nagy kérdéseit is csak ezen keresztül képes látni a kormánykoalíció. Jó példa erre, ahogy Eörsi Mátyás kibökkentette: azért ne adjunk magyar állampolgárságot a határainkon kívül élő magyaroknak, mert azok a Fideszre szavaznának. Ez lenne a nemzetstratégiai gondolkodás?
De itt van az új kormány színrelépése. Úgy vitáztunk a kormányprogramról, hogy nem voltak megnevezve a leendő kormány miniszterei. Az Országgyűlés bizottságai úgy hallgattak meg minisztereket, hogy nem volt még kialakítva a tervbe vett új minisztériumi szerkezet. Sok esetben kérdéses volt, hogy egy-egy szakkérdés kihez fog tartozni (az európai ügyek, a külgazdasági kérdések, alapítványok), s a törvényszegően késve kapott költségvetési javaslat zavaros és átláthatatlan. Ha a főhatóságoknál egy-egy tételre rákérdezek, napokig nincs válasz. Ahogy egyik titkárnő mondta: előbb meg kell kérdeznie főnökét, hogy ki jogosult felvilágosítást adni (esetemben az országgyűlési képviselőnek!). Az is a Guinness-rekordok könyvébe kívánkozik, hogy három héten belül két külügyminiszter-jelöltet hallgathatott meg a parlament külügyi bizottsága, ezzel nevetségessé téve saját feladatát, amely szerint elbírálja a jelölt alkalmasságát. Három hétre szóló külpolitikai programról vitatkozni komoly arccal… Mi ez, ha nem a parlamenti munka kiüresítése?
Hogyan becsülje meg a választópolgár a mi munkánkat, ha az országgyűlési képviselők többsége nem őt, nem a jogrendet, hanem egyszerűen a hatalom önkényét képviseli szavazatával?
Vajon észbe kap-e az Országgyűlés, és ráébreszti-e a kormányt, hogy a parlament nem a kormány szavazógépe?

A szerző országgyűlési képviselő