Az érvnek érvet szegező becsületes vita barátja óhatatlanul megrendül, amikor az ösztönvilág, a félig tudattalan képzelet vagy ami a legrosszabb, a lelkünknek oly kedves mítoszok birodalmából éri övön aluli ütés. A 23 millió román vendégmunkással riogató gonoszság. Vagy az árokparton szétpukkadt kisgömböc kedves népmesei fordulatát bunkóvá formáló vagdalkozás. Rajtunk, akik ama örökre emlékezetes Kossuth téri találkozáson szemtanúi lehettünk, hogyan éled mintegy varázsütésre új életre a Rákosi-féle testi-lelki húsdarálóban fasírttá trancsírozott, az ’56-os szabadságharc leveretése után apátiába zuhant, a rendszerváltáskor kelt reményeiben megcsalatkozott magyar nemzet, nem fog a bunkó. Lepattan, s visszaüt arra, aki forgatja. De nem mindenki élte át e drámát, milliónyi a tétovák, az ingadozók, a keresők tábora is. Az ő lelküket célba lehet venni, s most éppen ez történt, sajnos nem is először. A kisgömböcszúrást megelőzte a harminc-hetvenes korrupciós osztozkodás hínárvádaskodása. Reméltük, egyszeri kisiklás volt. Most látjuk, alighanem rendszer.
Fájdalmas dolog e nemrégiben még kecses eleganciájáért, intelligens vitakészségéért okkal kedvelt hölgy ellen fordítani saját méltatlanul kovácsolt fegyverét, de nincs mit tenni. A tét túl nagy. Gigantikus erőközpontok fenik a fogukat a magyar társadalom még megmaradt közjavaira. A nemzeti szolidaritást megtestesítő állami egészségbiztosítót épp az őszön hozta vissza a sírból – paradox módon az az igyekezet, hogy két év múlva biztonságosabban és végérvényesen rátehessék a kezüket. Készen állnak a tervek, hogy egyetemeinkből szabad demokrata kézi vezérléssel oktatástechnikai komplexumokat, egyfajta jobb gimnáziumot hozzanak létre, „de hívjuk ezt is egyetemnek” (Csányi Vilmos). Az egyházi iskolákat immár nem pusztán a dabas-sári-féle botránykeltés puha módszerével próbálják lehetetlenné tenni; Magyar Bálint az esélyegyenlőség maszkja mögé bújva anyagi megfojtásukra vett irányt. Fortélyos propagandisták próbálják elhitetni, nekünk jó, attól leszünk versenyképesek, ha kíméletlen pénztechnikusok tovább farigcsálják a magyar bérek vásárlóerejét, megfejelve a külföldi befektetők világviszonylatban is kiemelkedő magyarországi profitrátáját. Génmanipulált tömegtermékeket előállító agráróriások vágják a termőföld-moratórium fogyatkozó éveinek centijét.
Az a milliónyi Kossuth-téri polgár a vesztésre álló választások sokkjában megértette a politikai küzdelem valódi tétjét: nemzeti újjászületés vagy gyarmati kiszolgáltatottság. Dávid Ibolya azonban, s azok, akik kedveltsége mögött meglapulnak, csak a parlamenti küszöb horizontján át tekintik a világot. Ez is jogosult álláspont. Elég tíz ember, s bármely gittegylet megcélozhatja az egyszázalékos eredmény fölött járó állami támogatás néhány tízmilliócskáját, amiből, kétségtelen, egy kis csapat kényelmesen megélhet. Kétszer egy százalékból dupla akkora, s ha netán öt százalék fölé tornássza magát, a frakcióalapítás további áldásokkal jár.
Önállóság önálló gondolatok nélkül. Hosszú évekig ez volt az MDF legkínosabb paradoxona. Nem mintha ne lenne a sokezernyi párttag és több százezer szimpatizáns között rengeteg gondolkodó fő, eredeti egyéniség, közéleti tisztességgel megáldott polgár. A paradoxon éppen az, hogy e sok kiváló ész, erő s akarat évtizedes kínlódás után önnön szervezetén kívül találta meg azt a tehetséges vezetőt, aki végre helyette is érthetően kimondta – sőt a számára adatott közéleti térben részben meg is cselekedte – azt, ami az MDF-ben fortyogó indulatok, lázas viták, robbanások és lázadások során sem tudott teljesen kikristályosodni. Az MDF-ben létező ész, erő s akarat meghasonlott. Nagy öröm látni, amint már csak titokban dédelgetett álmaink valósággá válnak, de nem kevés keserűség is lehet, hogy ezt más valósította meg. Olyanok, akiktől korábban idegenkedtünk, akiket kicsit talán le is néztünk.
A Fidesz 1996-ban korrekt, sőt nagylelkű ajánlattal próbálta létrehozni a zavaros belső harcoktól tépett partnerpártokkal a polgári szövetséget. Egyharmad-egyharmad-egyharmad. Ezt utasította el Giczy György, aki mára lábjegyzet a történelemben, és Boross Péter, aki nehéz időkben viselt magas hivatala ellenére jó úton van, hogy azzá váljon. Orbán Viktor e visszautasítást követően saját munkájával és tehetségével szinte egymaga akadályozta meg a horni MSZP végleges megdicsőülését. Ha ez a kisgömböc nem fekszik keresztbe az úthenger előtt, mára a bolgár vagy ukrán bérversenyképességet közelíthetnénk, a túlfogyasztás garantáltan nem fenyegetné a gazdaság egyensúlyát, piaci áron világpiaci gyógyítószolgáltatást vásárolhatnánk idős anyánknak (ha tudnánk), virágcsokorral köszönthetnénk a kilencmillió-kilenszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilencedik magyar állampolgár születését, a Babes-egyetemen az utolsó magyar szak is egyesülne román testvérintézményével, virgoncan érvényesülnének a világpiaci energiaárak, génkezelt kukoricatenger lengedezhetne a magyar Nagyalföldön, s büszkén uralná a Dunakanyart a nagymarosi gát. S hogy még a visszatérő MSZP– SZDSZ sem tart itt, azt megint egyedül ennek a kisgömböcnek köszönhetjük, aki felfoghatatlan kampány-erőfeszítéssel hajszára olvasztotta az MSZP előnyét, rákényszerítve a Medgyessy-kormányt ígéretei jelentős részének betartására, egyben sokáig elrettentve őket a polgári kormány elsöprő támogatottsággal meghozott társadalompolitikai intézkedéseinek visszavonásától.
Orbán Viktor politikatechnikai teljesítménye önmagában is lenyűgöző, s ha ehhez hozzávesszük, hogy milyen fontos nemzeti célok elérésével kapcsolódik össze, nagyon meg kell indokolnia különállását annak, aki az MSZP–SZDSZ-szel átellenes térfélen vele szemben kíván alternatívát képezni. Ehhez kevés a kétpártrendszer elvi visszautasítása. Különösen gyenge érv a CDU–CSU-modellre való hivatkozás, miután ott területi munkamegosztásról van szó; a Bajorországban meghatározó CSU-val szemben a CDU nem lép fel, és viszont. Mutasson Dávid Ibolya akár egyetlen magyar régiót, ahol az MDF olyan erős, mint a CSU a maga tartományában, s Orbán Viktor már meg is hajolt érve előtt! Ezzel szemben az a valóság, hogy Dávid Ibolya kíméletlenül leszámol pártja azon képviselőinek többségével, akik legalább saját választókörzetükben némileg emlékeztetnek a CSU helyi befolyására, s akiket épp emiatt a Fidesz respektál is, MDF-jelöltként eddig is elfogadott, s elfogadna a jövőben is. Leszámol Dávid például Lezsák Sándor pártlegendával, aki Fidesz-együttműködés híján is hozta körzetét, leszámol népszerű kisvárosi polgármesterekkel.
Hangsúlyozzuk, a teljes önállóság legitim igény, a kérdés pusztán az, hogy a nemzeti célok elérése szempontjából hatékony-e vagy sem. Nem lehet semmibe venni a bűvös öt százalékot, amit az MDF többnyire reménytelenül ostromol, de legutóbb éppen átugrott. Átugrotta, jól tette, mert ezúttal nem volt komoly kockázat. Nem így a parlamenti választásokon. Az önpusztító indulatban magukat lenullázó pártok végső vonaglásukban még nagy szolgálatot tehetnek a nemzet(i vagyon) árusító MSZP– SZDSZ-koalíciónak. Az MDF-hasadvány Néppárt maradványai Fideszből kiebrudalt helyi kiskirályokkal összefogva, Kupa Mihályt zászlajukra tűzve akkurátusan visszahozták Kovács Lászlóékat a hatalomba. A Fidesz ezt nem akarja újból kockáztatni. Ezért kínált újra és újra együttműködést. Szervezeti önállósággal, a valós támogatottságnál némileg nagyobb befolyással. S éppen a szervezeti önállóság teszi lehetővé, hogy időről időre előnyös alkut köthessen az MDF tízszer erősebb partnerével. Felfoghatatlan, mi ebben a rossz, a hátrányos, a megalázó.
Az ellenoldal átlátszó propagandája, hogy a Fidesz szétveri a jobboldali pártokat. Azoknak erre nincs szükségük, erre önerőből is bőven képesek (voltak). A helyzet éppen fordított: a Fidesz menti a menthetőt. A jobboldal virtuális polgárháborújának romjaiból és túlélőiből építkezett, mert tudatában volt önnön szervezeti gyengeségének és káderszegénységének. Ha pártokból nem tudta felépíteni a versenyképes polgári szövetséget, legalább azok törmelékeiből megpróbálta. És sikerült is; ez érdem, nem bűn. Az emiatt határtalanul dühös ellentábor acsarkodása nem csodálható, az ellenfél propagandájának meghonosítása a polgári oldalon ellenben önveszélyes. Ha a Fidesz szövetségi bővülésének folyamatát tekintjük, a helyes metafora nem a gömböc, hanem a mentőcsónak. A jobboldali pártmarakodás áldozatai rendszeresen menedéket kaptak. Természetesen csak azok, akik hozzátenni tudtak a párt erejéhez, s nem azok, akik exportálták volna a széthúzás szellemét.
A befogadás éppenséggel inkább nagyvonalúságra vall, hiszen saját káderek rovására kellett munkát, pozíciót kínálni az újonnan érkezettnek. Az elmúlt választásokon a Fidesz jelöltjeinek közel fele partnerszervezeteket képviselt. A szervezetek súlyát a tényleges – akár kopogtatócédula-számra lefordítható – teljesítmény adja. Az MDF-nek ebből a szempontból semmi oka nem volna önbizalomhiányra. Ha van erőssége (és gyengéje…) e pártnak, akkor az a viszonylag nagy létszámú tagság. Kicsinyhitűségre vall a menekülés „a Fidesz halálos öleléséből”. És e kicsinyhitűségből fakad a taktika: akkor nőhetünk nagyobbra, ha sikerül kisebbre rombolni a nagy riválist. Innen az inszinuálás, és innen fakad egy meglepő, újszerű jelenség: az MDF-nek kezd mondanivalója is támadni. Ezt a mondanivalót (is) Orbán Viktorral szemben fogalmazza meg.
Ha Orbán Viktor fellép az emberi tőkét újraalkotó nemzeti intézmények védelmében, külföldi kézre játszásukat akár népszavazással is próbálván megakadályozni, Dávid Ibolya (szövegírója) – Adenauer, Schuman vagy De Gasperi konzervativizmusával szemben – beleszerelmesedik Thatcher és Reagan neoliberális ellenforradalmába. Ez is egy legitim álláspont. Csak tudni kell, a barikád melyik oldalán állunk. A manchesteri rablókapitalizmusén, amelynek mohósága a kommunizmus és nácizmus vérgőzös lázadásába kergette kontinensünket, vagy az (öko)szociális piacgazdaságén, amely ezek után, hihetetlen erőfeszítésekkel Európát élhető hazaként újjáépítette. Azon-e, amelyen a britek neoliberális túlbuzgósága a vasút magánosításával katasztrofális állapotot teremtett, vagy azon, ahol a németek makacsul ragaszkodnak az állami (tartományi) meghatározó befolyáshoz még a Volkswagen művek esetében is. Nem Dávid Ibolya (Boross Péter) hibája, hogy a mai világzűrzavarban mindkét, homlokegyenest szemben álló megközelítést szokták „konzervatív” jelzővel illetni. Nem ő tehet e zűrzavar kialakulásáról, de az már az ő politikai felelőssége is, hogy a zűrzavarban egyre tisztább képet rajzoló, a nemzeti önvédelem járható útjait egyre markánsabban felvázoló Orbán Viktorral szemben a neoliberális ködgenerálók táborába áll. Azok szekerét tolja, akik megbélyegzik a nemzeti érdekek védelmezőit, csak mert egyes kérdéseket egyformán ítélnek meg az ösztönösen becsületes álláspontra helyezkedő Thürmer Gyulával.
Az MDF neoliberális fordulata érdekes kísérlet. Még azt sem lehet állítani, hogy ne akadnának a rendszerváltás nyertes elitjében olyanok, akik az SZDSZ sajátos szubkultúrájától idegenkedve e fordulatot kedvvel fogadják. Az már kérdés, ez elég-e a népszerűség számottevő növeléséhez. Már csak azért is, mert a fordulat nemcsak hozhat, vihet is támogatottságot. Már Antallt is nehezen viselte a pártbázis, most azonban valóságos kupásodásról van szó. Az igazi nagy kérdés az, mi lesz, ha a Dávid Ibolya Szonda-százalékainak bűvöletében élő aktivistáknak leesik a tantusz, hogy a pártvezetés az IMF-óceán másik partjára próbálja őket átkormányozni. Ha majd a nagy csörrenést halljuk, újra megnőhet Lezsák Sándor vagy Font Sándor árfolyama. Csak akkor már késő lesz.
A szerző közíró
origo.hu
10 erős mondat Magyar Péter volt barátnőjének interjújából
