Keserves idők

Keserves idők voltak. Építészmérnök apám munkanélküli lett, mint akkoriban sokan Kárpátalján. Benzint csempészett ő is a régi Moszkvicsunkkal. Órákat fagyoskodott a határon, míg a vámosok eldöntötték, hogy visszaküldjék, vagy csak megalázzák a lestrapált autó miatt, mielőtt átengednék Magyarországra. Sokszor éjfélig vártuk, hogy hazaérjen. Keserves idők voltak, de túléltük. Az öcsém egészségügyi okokból megúszta a katonaságot, így nem verték agyon, mint jó néhány kárpátaljai magyart egy ukrán laktanyában, csak azért, mert nem beszéli „szépen” az állami hivatalos nyelvet, a család pedig napról napra bár, de most megvan, köszöni szépen.
Hat éve hagytam magam mögött Kárpátalját. Mindenkim ott maradt, pedig hányszor próbáltam rávenni őket, hogy hagyjanak ott csapot-papot, mert majd itt jobb lesz! Nem, mondták. Mi itt születtünk, nekünk itt vannak a szüleink, a rokonaink, a ház, amiért sokat dolgoztunk, ezt már nem hagyjuk el, soha.
Népes család a mienk, mégis én voltam csak az, akinek nem volt jó otthon. Mint kezdő tornatanár havi kilencezer forintnak megfelelő fizetést kaptam, így a hónap végén, a nagy öntudatom ellenére, újra és újra a szüleim segítségét kellett kérnem. Bár eleinte eszembe sem jutott megválni Kárpátaljától, egyik percről a másikra eldöntöttem: Magyarországra jövök. Mint a mesékben, ez is úgy indult, hiszen az állam miatt a tönk szélére került ember lánya mindössze tízezer forinttal a zsebében jött át szerencsét próbálni, miközben a családnak ottnon körülbelül hatezer forintja maradt. Nehéz és megalázó hónapok következtek: feketemunka a gyorsbüfékben és a nagykereskedésekben, ahol dolgozni kellett körömszakadtáig, pénzt keresni azonban nem igazán lehetett. Háromszobás lakásbérlés hetesben, lekvároszsömle-evés két héten át. Hiába szerettem volna bejelentett munkát találni, ez több mint egy évig nem sikerült, így egyik helyről a másikra dobott a sors.
A magyar állampolgároknak sem könnyű itt élni, de egyedül, rossz hírű ország állampolgáraként dolgozni még nehezebb. Hivatalról hivatalra járni, ahol csak addig bánnak magyarként a betévedővel, amíg ki nem derül, hogy ukrán útlevele van. A bank nem ad hitelt lakásra, marad az albérlet örökkévalósága, az utazások előtt a vízumszerzés tortúrája, és a most már több százezer forintba kerülő állampolgárság ígérete. Szabadságom zálogai: a tizedszer megvásárolt illetékbélyegek, a sokadszor magyarra fordíttatott ukrán okiratok, az időnként nem túl kellemes orvosi vizsgálatok, az állampolgársági vizsgák feszültsége.
A december 5-i népszavazás esetleges sikere sem segít a kárpátaljaiakon, Ukrajna alkotmánya ugyanis kizárja a kettős állampolgárságot, és csak halvány remény van arra, hogy ez egyszer meg fog változni. Nagyapám valaha magyar állampolgárnak született, bár szülőfaluját sosem hagyta el, ennek ellenére négy másik államban is élt. A sok közül mégis egyedül a magyar állampolgárságát szeretné visszakapni. Ő ottmaradottként, de kisemmizettként ragaszkodik magyarságához, ahogy én áttelepültként kötődöm szülőföldemhez. Lehet, hogy haza kellene mennem hozzá.
Lehet, hogy haza kellene mennem végleg.