MNB-ügy: szemben az uniós jogelvekkel

Október 11-én három országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be a Házhoz. A hat paragrafusból álló szöveget Göndör István, Bőhm András és Gedai József jegyzi, indítványuk a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény módosítását célozza. E sorok írásakor még nem tudni, mi lesz a három kormánypárti képviselő indítványából. A parlamenti bizottságokon nagy sebességgel átvitték az irományt, de azon a sajtóhírek szerint azóta már módosítottak az előterjesztők. Az új szöveget nem ismerem. A törvényalkotási folyamat nem zárult le, az MNB működését szabályozó joganyagon tehát változás eddig nem következett be. Ám az eltelt három hét alatt nagyon is sok minden történt. Mielőtt ezeket az eseményeket sorra venném, nem kerülhetem el a személyes visszatekintést.
Az 1994-es parlamenti választásokkor az MNB élén álltam, a törvényben rögzített hatéves elnöki terminusom harmadik évét töltve. A választás éjszakáján egy ismerősöm azzal hívott fel, hogy az egyik pártházban felszedett hírek szerint engem állásomból felmentenek, és már meg is van az utódom. S valóban, a megalakítandó szocialista–szabad demokrata kormány miniszterelnök-jelöltje egy reggeli interjúban kabinetjének tagjai mellett meg is nevezte az utódomat. Amíg azonban ő a posztot elfoglalhatta, történt ez és az. Természetesen azonnal protestáltam a központi bank kormánytól való függetlenségének és a határozott idejű vezetői kinevezéseknek az államjogi fontosságára hivatkozva. Alkotmányunk egyértelműen szól az ország központi bankjának (jegybankjának) önállóságáról; ennek egyik fontos garanciája a banki vezetők határozott idejű kinevezése. Hazánk akkor már beadta az Európai Unióhoz a csatlakozási kérelmet, így arra is hivatkozhattam, hogy az unióban a jegybanki függetlenség alapérték. Valóban, a legtöbb tagországban a kormánytól nemcsak szakmailag, de jogilag is független jegybank volt már a norma, s ahol még nem vált le a kormányról, mint például Nagy-Britanniában, ott előbb-utóbb megalkották a banki függetlenséget.
De nem a jegybanki függetlenség ügyét kívánom itt tárgyalni, noha izgalmas érvek és komoly ellenérvek is felhozhatók ez ügyben. Ám amikor az európai közösség tagjai megalkották az uniót, erről is döntöttek. Az EU-t létrehozó szerződés 108. paragrafusa kimondja: a tagországok kormányai nem kísérelhetik meg, hogy befolyásolják az Európai Központi Bank (EKB) vagy a nemzeti bank döntéshozó testületeit feladataik elvégzésében. No persze, 1994-ben nem voltunk még tagok. Horn Gyula (a sors kifürkészhetetlen akaratából ő volt akkor a miniszterelnök hazánkban) meg is mondta, nem érdeklik a külső vélemények. A poszt kell, nem is annyira nekünk – mutatott át a koalíciós partner irányába –, mint nekik.
Nem azért idéztem fel az egy évtizede történteket, hogy szaporítsam a történelem ismétlődésének példatárát. Épp ellenkezőleg, a lényeges ebben az ügyben az – bármi lesz is a végkimenetele –, hogy azóta hatalmas mértékben megváltozott a világ. Aki ezt nem ismeri fel, óriásit tévedhet. Mi is történt akkor? Mivel én még hónapok elteltével sem voltam hajlandó lemondani, két irányban indult meg a támadás. Az egyik az alelnökökre irányult: mivel kettőnek lassan lejáróban volt a rögzített idejű kinevezése, azzal fenyegetőztek, hogy a miniszterelnök bizalmi embereivel váltják fel őket. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy két elismert szakember a főnökük „makacskodása” miatt elveszti állását – tessék elképzelni az 1994-es független és pártatlan sajtó kommentárjait. A két új vezető pedig nyilván nem a bank elnökéhez, hanem az őket küldő pártokhoz lett volna lojális – lehet-e így egy fontos közintézményt és annak döntéshozó testületét jól vezetni? Persze nem az volt a céljuk, hogy a jegybank jobban, erőteljesebben, azaz még függetlenebbül működjön, hanem hogy visszaszálljon a bankelnöki pozíció azokhoz, akik az egész 1990 utáni demokráciát a megszokott világrend sérelmének, a nekik járó tér természetellenes összeszűkítésének élték meg.
A másik csapásirány pedig a jegybankról szóló törvény módosítása lett volna, ha az első támadás elakad. A jegybanktörvényen kisebb módosítást sűrűn tesznek, hiszen a bank szerteágazó tevékenységében gyakran szükségeltetnek technikai változások. A jogi finesz itt az volt, hogy a csokorba szedett s egyenként nem túl fontos módosításokat az a záróparagrafus követte volna, amely szerint „tekintettel az előbbiekben felsorolt, nagy jelentőségű változásokra, az elnöki hatéves kinevezés mostantól újraindul”. Nyilván az addig hivatalban lévő elnök is jelentkezhetett volna… Végül a huzavonák és fenyegetések hetedik hónapjában lemondtam, miután a két alelnök mandátumának meghosszabbítását megígérte a kormányfő.
Lássuk hát a mostani ügyet. A három képviselő törvényjavaslata szerint az MNB döntéshozó testületének (a monetáris tanácsnak) a létszáma megnőne; a tagok közül négynek a kinevezésére és felmentésére az MNB elnöke tenne javaslatot, amelyet – egyetértése esetén – a miniszterelnök terjeszt a köztársasági elnök elé. Öt tagot a miniszterelnök választ ki és neveztet ki a köztársasági elnökkel. Öt néggyel szemben – és egy trükk. Ugyanis a tagok egyik fele esetén meghagynák a mai gyakorlatot: a jegybankelnök javasol, de a miniszterelnök dönt, hiszen az „egyetértése esetén” formula a kormányfői vétót rejti magában. 1991 óta máig így működik az MNB. A miniszterelnök ötfős kontingense esetén azonban a javaslattevők nem említik az MNB elnökét. Tehát: a tieidről én döntök, az enyéimhez pedig neked semmi közöd.
A másik trükk még súlyosabb. A szöveg csak a jegybankelnököt és egyetlen alelnökét említi a monetáris tanács tagjai között. Mivel viszont most három alelnöke van a banknak, és mind benne is vannak hivataluknál fogva a tanácsban, így a módosítás elfogadása esetén két alelnököt kidobnának onnan. Helyükre ugyan külső személyt javasolhatna a bankelnök, de csak olyannal érdemes próbálkoznia, akit nem fog megvétózni a ma hivatalban lévő miniszterelnök.
Ez a trükk azonban – ahogy mondani szokták – leverte a biztosítékot Frankfurtban, az Európai Központi Bankban. Ők ugyanis észlelték a jogszerűen elnyert feladatkörök visszavonásának szándékát. Ez alapvető jogelveket sért. Ami pedig a taglétszám bővítését illeti, az a most regnáló kormány számára nyitná meg a lehetőséget, hogy rögzített (hatéves) terminusra saját kinevezettjeivel töltse föl a döntéshozó testületet.
Lehet, hogy olvasóm itt lassan érdeklődését veszti. Végül is egy tőle elég távol álló testület kinevezésének ügyeiről van szó. Még ha a bankelnököt akarnák erővel felmenteni, az követhetőbb lenne, de fontos-e belebonyolódnia az egyetértési jog és az alelnökök száma körüli részletekbe? Az ügy azonban fontos, mint ahogy az is izgalmas, hogy mi történt a javaslat útjára engedése óta.
Először is az történt, hogy a három kevéssé ismert képviselő irománya mellé azonnal odaállt Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke. Pedig kár rutinból politizálnia; ez itt nem 1994 nyara. Azután magáénak ismerte el a kormány is. Ami komoly hiba. Kellett volna várniuk addig, amíg a hazai közélet és főként uniós tagtársaink és a bizottság meg az EKB reakcióját meg nem ismerik. Hiszen az a szép a képviselői indítványban, hogy ha sikeresnek ígérkezik, akkor a kormány látványosan melléállhat, és learatja a sikert, ha pedig megbukni látszik, akkor azt mezei képviselők ügyének nyilvánítják. Hiba volt hát a sietség. Az EKB nem fogadhatja el a meglévő tagok kiszorításának trükkjét, és aligha látja indokoltnak, hogy mindössze három évvel a 2001-es jegybanki törvény meghozatala után most jelentősen változtassanak a létszámon és a kinevezés-visszahívás módján.
A kormány azzal érvel, hogy a mostani rendben túl nagy a bankelnök szerepe, mert saját magán kívül minden tagra ő tesz javaslatot, és hogy Európában ilyen máshol nincs. Itt azonban egy sor csúsztatás található. Az elnök akkor tesz javaslatot kinevezésre-felmentésre, ha eltelt a hat év. Addig együtt kell működnie a már kinevezett és vissza nem hívható tagokkal. Amikor pedig eljön a testületi tag terminusának a vége, akkor a maga javaslatát a miniszterelnöknek terjeszti be. Ha a javaslattevők attól tartanak, hogy köztársaságunk miniszterelnöke tutyimutyi alak, aki a bankelnök minden meggondolatlan előterjesztését gondolkodás nélkül aláírja, akkor inkább a kormányfői képességekről kellett volna képviselői önálló indítványt beadniuk.
Európában egyébként valóban sokféle kinevezési rend létezik, és vannak a mienknél jóval nagyobb testületek is. Ám a rend náluk úgy alakult ki, és nyilván bevált. A mi legújabb kori jegybanki függetlenségünk rövidebb múltra tekint vissza, de a mára kialakult szervezeti forma meglehetősen bevált. Márpedig az is európai jogelv, hogy minél tovább érvényes egy jogelv vagy jogintézmény, annál jobb, mert annál kiszámíthatóbb.
Végül a kormány legnagyobb baklövése az volt, hogy nem is leplezték a gazdaságpolitikai irányváltoztatás szándékát az ügy kapcsán. Alacsonyabb kamatokat és gyengébb forintot szeretnének. A megfelelő mértéken lehet vitatkozni, de a kormányoldal nem szakmai vitairatot készített, hanem a központi bankról szóló törvény módosítását. Nos, éppen ez az, amit tilt az EU alapszerződése. Aki végiggondolta, hogy mit jelent hazánk uniós tagságának elfogadása, az nem csodálkozhat az EKB elnökének udvarias, de kemény hangvételén: ezt így nem fogadják el.
A magyar pénzügyminiszter kénytelen lesz látogatást tenni Frankfurtban. És ott, meg a brüsszeli bizottságnál nem csak ez az ügy lesz a magyar dossziéban. Ez a kormánykoalíció pártdelegáltakból álló felügyelőbizottságot nevezett ki az MNB fölé – ami visszalépés egy korábbi időszak felé. Átszervezéssel eltávolították a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnökét – egy újabb fekete pont. Ez a mostani törvénytervezet pedig (főként eredeti formájában) fontos európai jogelveket sért nyilvánvaló módon; aki kiötlötte, vagy nem volt tisztában hazánk 2004 májusa utáni státusával, vagy kalandor hajlamú.
Szomorú lenne, ha külső hivataloknak kellene a kormányzatot oktatni és modorra nevelni. A parlamenti többség egy hasznosat tehet most: visszavonatja és eltemeti a törvényjavaslatot. Az újabb fekete pont ugyan egy darabig nem megy feledésbe, de ne vívja ki a koalíció azt a kétes rangot, hogy hazánk legyen az elsőnek megfenyített új tagállam a kibővített unióban.

A szerző egyetemi tanár, az MNB elnöke (1991–1994)