Reálértékvesztés a kutatástámogatásokban

November 2-án ünnepeltük a magyar tudományt. De ünnepelhet-e a magyar tudomány? Van-e, lehet-e versenyképes magyar tudomány egy versenyképtelennek mondott országban, amely nemzeti össztermékének ma már egy százalékát sem képes a tudomány támogatására fordítani? Szerencsére, úgy tűnik, egyelőre még igen, de meddig? Megújult Akadémiánk hajója, ahogy jellemezték, előző két elnökünk navigálásával révbe ért, majd kapitányt váltva egyre inkább megjelent a nemzetközi vizeken is. A jelek arra vallanak, továbbra is vannak „marslakóink”, hiszen a nemzetközileg mért tudományos produktum és a hazai anyagi ráfordítás aránya olyan, hogy azt e világi földhözragadt gondolkodással aligha lehetne megérteni, megmagyarázni. Az viszont nagyon is érthető, ha az akadémia felelős vezetője szól erről. Szól róla a köztestület színe előtt, és szót emel érte a politikai felelősségérzetre apellálva.
Amit a tudományos testületnek nem kell megmagyarázni, az a verseny és a versenyképesség fogalma. Azt értjük, hiszen a versenyben benne élünk. Sőt, az idősebbek azt is megérték, meg is küzdöttek vele, hogy volt nemzetközileg is elfogadható, még hozzá („mi az hogy!”) elismert szintű, akár versenyképesnek is mondható magyar tudomány akkor is, amikor életünk más területeit a hatékonyság hiánya, a langyos víz és a legvidámabb barakk atmoszférája jellemezte. Senki se higgye, hogy ide akarunk visszajutni. Akinek valóban életcélja a tudomány művelése, annak számára nyilván nincs más út, mint a folyamatos verseny és az állandó megmérettetés vállalása. Az Európai Unióhoz való csatlakozás ehhez is bővíti a lehetőségeket, csak élnünk kell tudni vele. Vannak uniós pályázati lehetőségek, de ehhez benne kell élni a nemzetközi tudományos közéletben. Ehhez partnerek kellenek, és magunknak pedig egyenrangú partnerekké kell válnunk. Nem pedig holmi segélyezett szegény rokonnak, hiszen éppen ez a verseny lényege: a közel azonos és nem az esélytelenségből induló starthelyzet.
Az Európai Tudományos Alapítvány (ESF) számos módon támogatja a tudományos kapcsolatokat, a konferenciákon, munkamegbeszéléseken való részvételt. Ám csak annak van lehetősége az ESF rendezvényein részt venni, és hozzá a támogatásokat igénybe venni, ha az ESF magyar partnerintézményei, az MTA és az OTKA egyikétől saját pályázati támogatása is van. Ellenkező esetben hazai tudománytámogató intézményeink nettó befizetőkké válnak. Ezért is veszélyes a kutatástámogatásoknak az a fajta megrövidítése és reálértékvesztése, amely az utóbbi időszakban bekövetkezett, és amely ellen az Országos Kutatástámogatási Alap (OTKA) három szakkollégiumi elnöke egységesen emelte fel szavát. Tudva, hogy ami itt történt, azzal a verseny és a versenyképesség sérül. Nem a frázisok szintjén. Mi, az egyetemi és akadémiai kutatóhelyeken dolgozók a nemzetközi tudományos élet vérkeringésének és versenyének résztvevői vagyunk, ez a dolgunk. A politika, sajnos, főleg akkor kelti fel figyelmünket, ha a tényleges folyamatok, a valós versenyhelyzetek és a különböző fórumokon elhangzó, gyakran egymásnak is ellentmondó jelszavak között ellentmondást, diszharmóniát észlelünk.
Ilyen ellentmondás az, hogy ugyanazon kormányzati ciklus első felében a „jóléti rendszerváltás” jelszava szól a választópolgárokhoz, utána pedig a sajnálkozás, hogy „elmaradtak a reformok” és „versenyképtelenné váltunk”, aminek természetesen az előző kormányzati ciklus az oka, és nem a gólképtelen első félidő. Legalábbis a félidőben beállt cserejátékos szerint. Továbbmenve: amikor a vállalkozói-munkaadói oldal szeme előtt felrémlik a jól képzett magyar munkaerő, a szakmunkásgárda elvesztésének veszélye, akkor a felsőoktatásban miért kell erőltetett menetben „Bolognát járatni”, megcélozva a lineáris képzési rendszerhez vezető út lehető legmerevebb változatát, ahelyett, hogy a tényleges kihívásokkal néznénk szembe? Vitatkozunk, hogy legyen-e kórház-privatizáció, és eközben a szakorvosoktól a szakápolókig egyre többen keresik boldogulásukat külföldön. Ott, ahol a fizetésből, és nem a paraszolvenciából szoktak megélni. Egyik fórumon az hangzik el, hogy a versenyképesség érdekében csökkenteni kell az állam újraelosztó szerepét, az állami támogatásokat (nyilván a tudományét is), de az is kiemelt cél, hogy segítsük a leszakadtakat, akik már nem képesek önerőből magukon segíteni. Egyik fórumon a liberális, lasses faire piacgazdaság mellett tesznek hitet, a másik fórumon, vagy akár ugyanott is, elhangzik a társadalmi igazságosság igénye. Ebben nincs ellentmondás?!
Való igaz, és az elnöki expozéban kellő hangsúlyt is kapott: a tudományban nem az az értékmérő, hogy „kis ország, nagy ország”. Ehhez azonban a jól működő nemzetközi kapcsolatok mellett szükséges az anyanyelvi tudományosság ápolása is. Ismerni kell a kapcsolatok életben tartásához szükséges nyelvet, nyelveket, mindenekelőtt napjaink lingua franca-ját, az angolt. Ez természetes. Ám napjainkban újjáéledni látjuk számos kis nép korábban az elsüllyedéstől fenyegetett saját nyelvét is. Barcelonában ma már katalán nyelven, Cardiffban walesi nyelven is oktatnak. Svájcban az elemi iskolában anyanyelv és nem csupán egy alemann nyelvjárás a schwitzerdütsch. És eközben Franciaország sem lehet okvetlenül büszke arra, hogy ma már csak néhány megszállott literátus ismeri a provanszi, a normandiai vagy a breton nyelvet, bárha már Colmars-ban is kiírják: „Hier spricht man hoch-elsässisch”. Tehát Európa nem csak globalizálódik! Ezért lehet más, és kell is hogy más legyen, mint egy kelet-atlanti egyesült államok. Tudnunk kell, hogy a gondolat először az anyanyelven fogalmazódik meg. Először anyanyelvünkön válunk beszélő, közlő és alkotó, kreatív emberré.
És ezért kell hinnünk abban és tennünk érte, hogy a jelen évszázadban is hallatsszék magyar szó a Magyar Tudományos Akadémián.

A szerző egyetemi tanár