Sürgős beavatkozás szükséges a paprikafronton

Sakknyelven szólva borítékolni lehetett a napokban kirobbant élelmiszer-biztonsági botrányt. Ez egyenes következménye az Európai Unió és a magyar mezőgazdasági politika immáron több mint egy évtizedes áldásos tevékenységének. Az európai mezőgazdasági politikát Franz Fischler irányította, az a szakember, aki egy olyan ország agrárügyeit képviselte, ahol az ágazatot egyszerűen tájrendezésnek tekintették (maga az EU-biztos is osztrák alpesi területről származik). Közérthetően szólva: beérett a gyümölcs. A mezőgazdaság leépítése egymás után eredményezi majd az élelmiszerbotrányokat. Az MTA élelmiszer-biztonsági hírlevelei rendszeresen közlik az EU tagországaiból érkező élelmiszer-biztonsági értesítéseket, amelyek egyébként a magyar paprikabotrányt is előre jelezték, és egyben rámutatnak az unió rossz mezőgazdasági politikájára is.
Az EU országaiban napjainkban már több mint hatvan százalékban más kontinensen termelt termékeket forgalmaznak. Ezzel veszélybe került az önellátás. Hazánk közismert volt kiváló mezőgazdaságáról, amely egykoron a Monarchia éléskamrájának számított, s amely az előző évszázadban a KGST éléskamrájaként is híres volt. Az agrárszektort mégis sikerült a rendszerváltás kormányzatainak tönkretenni, függetlenül azok párthovatartozásától. Kezdődött a hazaárulásnak is tekinthető privatizációval, amikor is elkótyavetyélték a mezőgazdasági feldolgozóipart, majd folytatódott a magyar gazdák ellehetetlenítésével (függetlenül a birtoknagyságtól).
Az utóbbi tizenöt évben nem történt változás három – a mezőgazdaságot alapvetően meghatározó – kérdésben. Továbbra is nyitott az agrárolló, nem a gazdálkodóhoz kerül a tisztes haszon, hanem a kereskedelem „nyúlja le” a hasznot, nem tisztázott a birtoktulajdon kérdése, és végül, de nem utolsósorban nincs tisztességes kockázati/befektetési tőke, amely helyére állítaná a mezőgazdaság anyagi pilléreit. Itt van a kutya elásva. Pedig hazánk a világ második paprikagéncentruma, köszönhetően két alapvető ténynek: a kiváló éghajlati környezetnek, valamint a magyar paprikanemesítők szakmai tudásának.
Mi is történt most? Semmi olyan, aminek ne lettek volna már előzményei. A hatvanas évek végén élelmiszer-biztonsági módszereket dolgoztattak ki arra vonatkozóan, hogy vajon kimutatható-e a hazánkban betiltott DDT maradványa a paprikában, mivel már akkor is kétes minőségű importpaprikával pancsolták a magyar árut. Sajnos ma sincs másként. A tisztességes magyar termelők paprikája szinte száz százalékban zsákosan (kiszerelés, azaz csomagolás nélkül) kerül jó pénzért az EU piacaira, míg a hazai fogyasztásra már jó a kevert is. A német fűszertörvény például magyar paprikaként engedi forgalmazni azt a paprikaőrleményt, amely csupán harminc százalékban tartalmazza a magyar paprikát. Igaz, ott működik a forgalmazók szakmai kontrollja, és főleg piaci tisztessége. Ugyan a hazai szabályozás is szigorú, de a kétes piaci szereplők, a kereskedelem kufárjai mindent megtesznek a minél nagyobb haszon érdekében. Az importpaprika bekeverése a minőségrontás mellett a hazai őstermelők piaci pozíciójának gyengítését, ellehetetlenítését jelenti. Visszás helyzetet teremtett, amikor egy tévéműsorban mindenkit tetemre hívtak, aki becsületesen felhívta a figyelmet a történtekre, és szakmailag a lehető legmagasabb nívón végezte a feladatát, míg a felelősök inkognitóban maradhattak.
A magyar paprika presztízsének és hírnevének egyelőre vége, de hamarosan más termékek is bajba kerülhetnek, mint a magyar méz, a hazai baromfi, és sorolhatnánk. Most már végre jó lenne, ha a kormányzat felismerné, hogy hazánk agrárnagyhatalom a minőségi, kiváló termékek előállításában, de ennek fenntartásához olyan kormányzati beavatkozás szükséges, amelyik prioritást ad a magyar és az európai termesztésnek, és lehetőleg ellenzi a harmadik világból érkező olcsó, kétes minőségű termékek beáramlását és forgalmazását a hazai, sőt EU-piacokra.

A szerző az MTA rendes tagja