Volt már példa arra az elmúlt tizenöt évben, hogy a magunk mögött hagyott múlt sötét erői egyesültek, és parlamenti, valamint parlamenten kívüli összefogással igyekeztek meggátolni, de legalább fékezni a jogállam elveit szem előtt tartó törekvéseinket. A kedvezményes honosítás kérdése körül tapasztalható propaganda és kampánytevékenység is ezek sorába tartozik. Villantsunk fel néhányat: hittanoktatás, egyházi ingatlanok (különösen oktatási intézmények) viszszaadása, a kommunista rendszer jogfosztó intézkedéseinek reparálása, vagyoni kárpótlások ügye, az 1956-os forradalom és szabadságharc idején elkövetett, el nem évülő háborús bűncselekmények ügye, az átvilágítási törvények ügye és még sorolhatnánk. Ami most történik a határainkon kívül rekedt magyar nemzettársaink kedvezményes honosítása tekintetében, minden fent említett esetnél szégyenteljesebb történet.
Kezdjük mindjárt a félreértések és félremagyarázások sorát az elnevezésnél. Miről is beszélünk itt? „Kettős állampolgárságról”? Nem, tisztelt olvasók, nem arról beszélünk, hanem arról, hogy kedvezményes, könnyített módon kívánjuk – kérelemre – magyar állampolgársághoz juttatni honfitársainkat, akik nem Magyarországon élnek. Mivel riogatnak ezzel szemben minket, választókat? Hogy „beözönlenek” magyar honfitársaink, és elveszik azt, ami a miénk.
A kedvezményes honosítás azonban éppen ennek az ellenkezője, ugyanis nem kellene Magyarországra jönni, itt letelepedni, itt jövedelemmel rendelkezni, tehát munkahelyet, kereső foglalkozást létesíteni, hanem otthonról, Székelyföldről, Délvidékről, Felvidékről, Kárpátaljáról, Szlavóniából ki sem mozdulva, egyéni kérelemre intézni az ügyet, a megalkotandó jogszabály szerint. Van ilyen ma is? Van. Néhány sportolónk, olimpiai bajnokunk és mások egyedi felmentések megadása esetén eddig is hozzájutottak honpolgári minőséghez, mert a nemzeti érdek indokolta ezt a döntést.
A változatos és nemtelen vádaskodások özöne a legkülönfélébb formában azt igyekszik elhitetni – remélem, nem a Magyar Nemzet tisztelt olvasóival –, hogy a népszavazás sikeres és eredményes következményeként százmilliárdokat jelentő terheket vesz a nyakába a trianoni határok közé szorított hazai magyarság. Véleményem szerint önmagában az a tény, hogy ebben a hazug és igaztalan propagandában élen járó szerepet vállalt a mai magyar miniszterelnök, valószínűleg páratlan a maga nemében mind a magyar múltat, mind a mai nemzetközi példákat tekintve. Megkockáztatom, hogy a kommunista rendszer magyar miniszterelnökei sem merészelték volna ezt megtenni. Az már csak egy kis ráadás, hogy a mai magyar miniszterelnök arra utasította kormánya tagjait, közöttük saját pártja újonnan debütáló elnökét, hogy különböző hamis premisszákból kiindulva égbekiáltó szamárságokat szajkózzanak. (Mi lenne, ha nyolcszázezer magyar egyszerre csak áttelepülne? Mennyi kiadással járna ez stb.? Mellesleg, tényleg mi lenne, ha nyolcszázezer magyar honpolgárral gyarapodna fogyó magyar társadalmunk? Nemzeti sorscsapás lenne ez? De hát ez a „veszély”, mint minden józan ember tudja, nem „fenyeget” minket. Ami fenyeget, az ennek az ellenkezője, sajnos.) Szép volt az is, amikor az új igazságügy-miniszter egyenesen a párizsi békeszerződésbe ütközőnek minősítette a kezdeményezést, holott ő – bevallása szerint legalábbis – alkotmányjogász. Hát ennyit erről.
Lássuk akkor, hogy mi lenne a jussa annak a honfitársunknak, aki székelyudvarhelyi lakosként kedvezményes úton magyar állampolgárságot szerezhetne.
Csak a legfontosabbakat sorolnám fel: jogosult lenne bármikor mindenféle engedély, vízum, kaució stb. nélkül belépni Magyarországra. Továbbá az összes olyan országba, ahol nem kérnek tőlünk vízumot, természetesen az EU és az EGT összes tagországát ideértve. Jogosult lenne – Magyarországon kívül lakóként – a minden magyar állampolgárt megillető általános és konkrét jogvédelemre, ugyanis egy adott állam az ókortól kezdve napjainkig köteles megvédeni polgárait nemcsak a határain belül, de azon kívül is. Valószínűleg ez az a pont, ami gondot okozhat a 23 millió romániai munkavállalóval riogató barátainknak. Már előre tartanak attól, milyen hallatlan terhet jelenthet indokolt esetben Szabadkán, Újvidéken, Bukarestben vagy Belgrádban a magyar állampolgárokat megillető jogvédelmet és egyéb szolgáltatásokat biztosítani ottani honfitársainknak mint leendő magyar állampolgároknak. Fölöttébb érdekes, hogy a világ összes kormánya magától értetődő kötelességének tartja ezt, az ország nagyságától és politikai súlyától függetlenül, de a mi kormányunk – szemmel láthatóan – ódzkodik ettől.
A példaként említett székely honfitársunk a visszaszerzett magyar állampolgárság jogán jogosult lenne még – feltéve, hogy elmúlt hatvanöt éves – díjmentes utazásra a közforgalmú országos és helyi közlekedési eszközökön, jogosult lenne továbbá ingyenesen látogatni a múzeumokat, valamint az Országházat. Remélem, senki sem irigyli ezeket.
Mielőtt bárki elővenné a kalkulátort, és kiszámolná, hogy milyen hallatlan terhet jelentene ez a MÁV, a Volán vagy a BKV amúgy is roskadozó terheire, figyelmeztetem, hogy jelenleg még másik 24 európai uniós ország polgárait ez a jog már megilleti, tehát a korántsem szegény svédeket, finneket, osztrákokat, de nem illeti meg a székelyeket, a délvidékieket, csak a kedvezménytörvényben foglalt módon, ha kiváltották a magyarigazolványt.
Pusztán a magyar állampolgárság megadása/megszerzése esetén – letelepedés nélkül – körülbelül ennyi az a jog, amelynek kiterjesztésétől úgy félnek, és amelytől távol akarják tartani őket. Minden más a magyar állampolgárokat megillető és hazánkban igénybe vehető jog a magyar belső jogrendszerben pontosan szabályozott feltételek szerint illet meg minket, jelenlegi magyar állampolgárokat és a leendő, határon túl élő magyar állampolgártársainkat.
Egyszerűsítve és összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy ezek igényléséhez a jogosultságot az alapozza meg, ha valaki Magyarországon él, lakik, bevándorolt, letelepedett stb. Önmagában persze ez is kevés a nyugdíj, a társadalombiztosítási szolgáltatások, a szociális ellátások megszerzéséhez. Ugyanis meg kell szerezni az ezek igénybevételéhez szükséges egyéb feltételeket (rendszerint több évtizedes járulékfizetéssel, vagyis befizetésekkel). Ha tehát idős székely honfitársunk eladná székelyudvarhelyi családi házát, és úgy döntene, hogy Magyarországra költözik, és ingatlant vásárol (megteheti, természetesen most is), akkor – sajnos – a Romániában megszerzett nyugdíja fog megélhetése alapjául szolgálni. Nem kell bonyolult szakértői számításokat végezni annak bizonyítására, hogy – szomorú, de – az nem lesz elég a létminimumra sem. Az egységesülő EU-ban örömmel telepednek le hollandok és angolok nyugdíjasként Görögországban vagy Portugáliában, fordítva már nem jellemző ez a migráció, nem csak a napfény hiánya miatt. Minap Medgyessy Péter azt találta mondani, hogy ő ugyan erdélyi származása miatt nem mondhat nemet az ügyben, inkább nem megy el szavazni (szép, ugye?), mert hiányolja a tudósok és tekintélyes professzorok elemző fejtegetéseit az állampolgárság megadásának lehetséges következményeiről. Ezek szerint tényleg nem volt alkalmas annak a magas posztnak a betöltésére, amelyre vállalkozott, ha számára nehézséget okoz ez a kérdés.
De fordítsuk meg a kérdést! Vajon az eltelt tizenöt év során melyik felvidéki, erdélyi, székelyföldi, délvidéki, kárpátaljai magyar fiatalt tartott vissza az állampolgárság hiánya attól, hogy magyarként Magyarországon tanuljon? Gondolom, keveseket. Jó, tudom a választ, hogy éppen ez a baj, mert nem mentek „vissza”, és ezzel a személyes döntésükkel nemzetpolitikai értelemben kárt okoztak a határon túli közösségnek. Ez így van, de vajon jogunk van-e nekünk ezt adminisztratív korlátokkal meggátolni? Vajon az immár 450 milliósra növekedett unió minden polgára számára természetes jogként járó szabad elhatározás alapján történő korlátozásmentes jogot mi megtagadnánk magyar honfitársainktól mint EU-tagország. Megtagadta ezt a jogot Portugália a Brazíliában élő, Spanyolország a Hispano-Amerikában élő, Franciaország az Észak-Afrikában élő honfitársaitól? De ne menjünk messzire, mert éppen szomszédaink, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovákia már túl van ezen a döntésen, vagy éppen folyamatban van náluk a kérdés rendezése, és sehol sem merészelt a kormányfő egy alkotmányos népszavazási kezdeményezés sikerétől félve ellenkampányt hirdetni.
Végül nézzünk szembe egy jogos kritikával! Folyik az egymásra mutogatás, hogy miért nem oldottátok meg ti, akkor, amikor kormányon voltatok, miért mutogattok ránk most, ahelyett, hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartanátok? Nos, a válasz elég egyszerű. Sem az Antall-, sem az Orbán-kormánynak nem volt meg az a parlamenti többsége, amely ezt lehetővé tette volna. Ezért volt az, hogy Antall József csak lélekben érezhette magát – jogosan – 15 millió magyar miniszterelnökének, fel is harsant a kórus, ugye, emlékszünk? Ezért volt az, hogy Orbán Viktor a szükséges parlamenti többség hiányában csak a kedvezménytörvényt adhatta meg, és lám, nyolcszázezren éltek is ezzel. Talán még emlékszik a tisztelt olvasó, miféle alantas támadások érték a magyarigazolványt a Szentkorona miatt. Sajátos módon csak Horn Gyulának és Kuncze Gábornak lett volna meg a szükséges többsége a kérdés parlamenti megoldásához, mint tudjuk, azonban akkor sem éltek ezzel a lehetőséggel, mint ahogyan most is kilátásba helyezték, hogy a népszavazás „az egy dolog”, de hát a parlamentben ugyebár más a helyzet.
Nos, majd elválik. Mi mindenesetre megyünk, és igennel szavazunk.
A szerző országgyűlési képviselő
origo.hu
10 erős mondat Magyar Péter volt barátnőjének interjújából
